kulcsarbalazs

Ackermann Rita

2012-01-29T13:58:00.001-08:00

tárlatán tökéletesen le lehet mérni, ki hol tart a kortárs művészet befogadásának folyamatában. Ha akarom, a kiállitást tekinthetem úgy, mint zömmel rosszul rajzolt és ügyetlenül szinezett, amúgy is a nagy semmit kifejező, ráadásul elég szellős anyagnak. Ha akarom, mondhatom azt, hogy azzal együtt, hogy valóban nem tökéletes a gyűjtemény, de határozottan van benne valami. Az a valami pedig pontosan az, amiről annyit beszélünk, elcsépeljük, közhellyé tesszük, de mégis ott van, talán csak érezhetően, mintegy szabadkozva, kevesek által láthatóan.

Korniss Péter

2012-01-27T14:43:00.000-08:00

igazán nem szorul rá a méltatásomra. Az erdélyi sorozata egyszerűen egyedülálló, és kész. Most viszont a Várfok galériában állit ki, és ez minimum meglepő. Az első gondolat, azután, hogy a Várfok - fotó szókapcsolatot forgatom a számban, az a műkereskedelem kontra hitelesség. Na ebből jöjjön ki jól Korniss!
De legyünk objektivek. A Várfok galéria behódolása a fotónak azt is jelenti, hogy immár az űbersznob rétegig is eljutott a felismerés, hogy a fotó az ugyanolyan önkifejezés, mint a festmény. Jaj, dehogy fogok belemenni ebbe, inkább az az érdekes, hogy pont Korniss. Legyek kárörvendő, hogy kell a pénz? Hiszen mi a manót csinál Korniss azon a terepen, ahol forint/négyzetcenti, meg az 1 alkotóra jutó kiállitásokat méricskelték mérőszalaggal, és ahol ő biztosan nem szerezhet annyi pontot (legalább annyi becsület volt bennük, hogy nem a hires képekből nagyitottak). Vagy vegyük úgy, hogy az immár eléggé öreggé vált alkotó a Várfok farvizén igyekszik beúszni az ismertség és gazdagság tengerébe. Jaj.
És mindezek ellenére nem mondhatnám, hogy ez egy rossz kiállitás. Na nem is jó, de legalább kérdéseket tesz fel, és ha rettenetesen lenézően, de válaszokat is ad. Vagyis csak csépeltem a számat: az életművét nem lehet megkérdőjelezni, a galériára meg úgysem fog senki emlékezni, miután a pénzt besöpörték.

Az elmélyülésről

2012-01-20T15:17:00.000-08:00

Mindig csodálkoztam, amikor nyáron betérve egy galériába azt láttam, hogy másodrendű, lényegtelen képek integetnek, netán a galéria is zárva van, mert nekem a nyár épp a művészetben való elmerülést is jelenti. Aztán megtanultam, hogy a műgyűjtők, akik hozzák a pénzt, ilyenkor Monacóban csücsülnek a yachtjukon, netán oroszlánra lövöldöznek, és ezért a legfontosabb tárlatok áprilisban és szeptemberben vannak, még akkor is, ha ez épp ellentmond a művészi látásmódnak. Lássuk a januárt: egyrészről évkezdés, hajtás, nem egy fontos hónap, mindenki visszacseréli a karácsonyra kapott lomokat, de másfelől számomra mindig is ez volt az elmélyülés ideje. Egyrészt a hideg miatt nem érdemes kimozdulni, lehet olvasni, életrajzokat tanulmányozni, és igen, lehetne kiállitásokat látogatni, ha lenne mit. Nem mintha nem gyűjtenék be elegendő könyvet erre az időszakra, de érdekes lenne megtapasztalni, mit gondolnak a galériások az elmélyülésről...

Erdei Kriszta a Godot-ban

2012-01-09T02:55:00.000-08:00

A Godot fő válogatási elve szerintem a feminizmus - legalábbis amióta átköltöztek a Bartók Béla útra, Nagy Kriszta feminista házasságkötése volt a legnagyobb dobásuk. Most pedig Erdei Kriszta mutatja meg, hogy a nő bizony nem szépségideál, tessék minket békén hagyni. A sorozat cime antiglamour, ha esetleg valaki nem kapcsolt volna. A képek...hmm. nem is tudom, éppen a határán vannak az értelmezhetőségnek. Fiatalok piknikeznek, köztük lányok is, akik szenvednek. Ez lenne a feminizmus? Hajfestékkel a kertben, házibuliban magányosan - jó, értem én, hogy rossz nekik, de biztos, hogy a szubkultúra minden egyes rezdüléséről a pasik tehetnek? És ha igen, ezt a szubkultúrát biztos, hogy rosszul komponált, életlen, rosszul világitott képekkel kell megmutatni? Na mindegy, nem bántani akarom őt, elvégre ahhoz a kisebbséghez tartozik, aki legalább még mondani akar valamit...A magam részéről azért maradok inkább a Cosmonál, ha feminista lányok cicijeire vagyok kiváncsi...

Mit nem fogadtam meg újévkor?

2012-01-05T14:53:00.000-08:00

- új fényképezőgépet veszek
- csak a barátaimról irok
- közéleti dolgokról szövegezek, mondjuk az új fotómúzeumról
- minden országról irok, ahol bármilyen fotós aktivitás van
- mindig ugyanarról a 10 emberről számolok be
- saját magamat fényezem
- akkor is irok, ha nincs miről-

Foam

2011-12-29T01:40:00.000-08:00

Félig komoly kiállitást hozott össze az amúgy is mindig újitó Foam galéria a fotó és a múzeum jövőjéről. 4 kurátort kértek fel, hogy vázolja fel a fotómúzeum jövőjét. Ez aztán a könnyű feladat. Még mielőtt megnéznénk a képeket, már tudjuk is: installációk, internet, közösségi oldalak, videó és többcsatornás művek, ezek a trendek most. És tényleg. Az egyik kurátor az egyik közösségi oldalról szedett le többezer képet, hogy ezzel is mutassa, a múzeum mindenki számára szabad lesz és a művészi szempontok egyáltalán nem játszanak szerepet. Egy másik kurátor az egész termet képernyőkkel boritotta, hogy ezzel valami nagyon hasonlót mutasson, hiszen ha a fotónak nincs tárgyiasult formája, akkor bármikor összekeverhető vagy akár kitörölhető anélkül, hogy az feltűnne bárkinek is. Ez persze megint közhely, mint ahogy a fotó felületéből kinövő tárgyakat sem most kezdték el késziteni először.
Ettől függetlenül valóban megfigyelhető, hogy már mindenki fotózik, ha mással nem, mobillal, és persze nem minden fényképünket nyomtatjuk ki, miáltal az archiválás előtérbe kerül, mégha ez nem is nyilvánvaló elsőre. Oké. Csakhogy a múzeum vagy galérialátogató emberek nem azért mennek oda, hogy a közösségi oldalakról összeszedett képeket nézzenek, hiszen azt otthon is megtehetik, és elrontott nyaralási képek is bizonyára akadnak a számitógépükön. Hgy elitista vagyok? A művészet mindig is kevesek kiváltsága volt és ez igy is marad, ez az én jövőképem.

Évértékelő

2011-12-27T00:39:00.000-08:00

Kicsit unalmas már minden évben a válságot emliteni, pláne hogy hivatalosan már el is múlt, de ez van. Egy new yorki beszámolót nem ezzel inditanék, bár ott is érezhető az, ami itt a végeken végképp leegyszerűsitette a helyzetet. Nem kell gondolkodni azon, hogy kitől vesznek, meg hogy az árak, merthogy nem nyilnak a pénztárcák. Se befutott alkotóra, se ismeretlenre, se jó műre, se rosszra. Illetve továbbra is van mondjuk 10 ember, akiket sajnos nem ismerek személyesen, akiket ez az egész nem érdekel, talán nem is hallottak erről a válságdologról, és ők azt teszik amit eddig. Mindenki más hallgat. Mondjuk az is érdekes, hogy a galériák is, már amelyik nem zárt be, kicsit vastagabban méri a művészetet: voltam olyan megnyitón, ahol az addig 200000 körül eladogató festő új képeit 960000-ért rakták ki, ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy teljesen mindegy, mit irnak ki.
Nagyon erősen megfigyelhető kicsit nyugatabbra a táblaképek trendből való kiesése, ami mondhatni 10 éve tart minimum. A művészeti lapok szivesebben és bővebben irnak installációkról, performance-okról vagy bármiről, ami nem hagyományos kép. Ezzel szemben a gyűjtők biztosra mennek, és szinte kizárólag olajfestményt vesznek még mindig, viszont a válság miatt csak befutott alkotótól. A többiek kopogtassanak a múzeumoknál, amik egyre fontosabbá válnak, merthogy közönséget vonzanak, és ez a mérhető tömeg elhiteti velük, hogy valóban formálhatják a művészettörténetet. Érdekes, hogy miközben a múzeumok kortárs galériákká válnak, a galériák múzeumi anyagokban gondolkodnak, egyre több a visszatekintő, nagy horderejű kiállitás.
Ahogy néztem idén a művészeti vásárokat, csak a biztos sikernek látszó dolgokkal jöttek elő, nyoma sem volt kisérletezgetésnek. Érdekes, hogy a klasszikus avantgárd, vagyis az 1920-as években készült művek mennyire tetszenek a vásárlóknak, el tudom képzelni, hogy az az utolsó korszak, amit még be tudnak fogadni - és most esztétikailag értékelek. Amúgy is van egy nagyon erős szembenállás a tömegek múzeuméhsége és a maréknyi művészetértő és bennfentes között, és persze a kettő között továbbra sem, sohasem képzelhető el átjárás...

Hans Belting: a művészettörténet vége könyvajánló

2011-12-18T15:02:00.000-08:00

Ilyenkor év vége felé előkerülnek az áttekintő munkák, a művészettörténetre reagáló vagy azt különösen értelmező szerzők, s mig évközben legfeljebb mosolygok egy új elméleten, ilyenkor van is időm átgondolni. Persze nehéz a nagyotmondás és a szócséplés között lavirozni, ezért általában ezek a művek meg se próbálnak újat mondani, hiszen egy olyan mondattal, hogy "a múzeumok szerepe egyre inkább a szórakoztatás felé mozdul el", ki lehet tölteni párszáz oldalt. Hans Belting viszont van akkora név a szakmában, hogy a könyvét már csak sznobságból is komolyan kell venni. Na igen, az oximoron ott van elásva, hogy miközben Hans barátunk nagyotmond, és művészek százait rángatja elő kalapjából, csak hogy állitásait igazolja, azért a szövegben bőven kikacsint az olvasókra, hogy ti hülyék, azért amit mondok, az is csak egy elmélet, nem kell annyira komolyan venni. Ettől egy kicsit szimpatikussá is válik, de ha elárulom, hogy háromszor kezdem el olvasni ezt a könyvet, mert kétszer elaludtam rajta, azért mégsem borulok le előtte. De talán ez is csak az elméletét igazolja: azt állitja, hogy már nem érdemes átfogó művészettörténetet irni, csak egy szeletet megmutatni, és az olvasó majd összerakja a fejében a teljes képet, vagy nem. Az ő baja. A könyv maga is itt válik érdektelenné, ugyanis annyi stilust, irányzatot és nevet hoz fel, amivel nem tud megbirkózni, nem bir mindegyikről részletesen irni, a figyelmes olvasó, aki túltette magát a nyelvezeten, azt is kiszúrja, hogy a fele név csak megemlitve lett, és az égvilágon semmit sem tudtunk meg róluk. Igy aztán ezt a könyvet azoknak a művészettörténettel foglalkozó sznoboknak ajánlom, akik még nem ismernek többezer előrángatható nevet, de már elég mélyen beleásták magukat a témába ahhoz, hogy ne kelljen frusztrálódniuk az ismeretanyag miatt. Ők bizonyára tömött sorokban fogják megrohanni a könyvesboltokat...

Winkler Nóra: Csillagtúra

2011-12-10T14:32:00.000-08:00

Bajban vagyok, mert a könyv nem jó. Amikor elkezdtem a blogot, azt mondtam magamnak, hogy nem irok a negativ dolgokról, nem húzok le senkit, mert egyrészt nem erre szeretném pazarolni az energiáimat, másrészt annyi értékes dolog történik, hogy az is bőven megtölti a blogot. Sokszor éppen azzal, hogy nem irtam valamiről, mondtam leginkább véleményt. Hiszen mi másról kellett volna irnom, mint az Artfolio könyvről, ami magyar művészek külföldi sikereit mutatja be? Mégsem került be, mert sajnos egy rosszizű reklámkiadvány. Ugyanigy elveszhettem volna az új fotográfiai múzeum terveiben, de az meg politikai ügy, abból is a rondábbik fajta. Hagyjuk.
Az utóbbi időben egyáltalán nem irtam itthoni kiállitásokról, ami nem azt jelenti, hogy mindegyikről rossz a véleményem, csak azt, hogy számomra nem voltak átütő erejűek. Vagy tompitsuk azzal, hogy nem vágtak a profilba, mint pl. a Bizottságról szóló. Vagy az is valószinű, hogy kevés helyen voltam, és amúgy is műveletlen vagyok. Ez mind rendben van, de Winkler Nórával úgy voltam, hogy elég sok helyen feltűnik ahhoz, hogy érdekeljen a könyve. Sajnos senki sem mondta meg neki, hogy ne engedje ki ezt a kezéből. Egy barátom kedvéért irom le: csajok csivitelve csacsognak. Erről van szó: Nóra elmeséli a gyerekkorát, hogy mit főz, milyen volt mexikói nyaralásán, és közben olyan bombasztikus dolgokat tudhatunk meg tőle, hogy a képeket szineik alapján is rendezhetjük. Persze igazságtalan az előző mondat, de én is voltam Barcelonában a Miró múzeumban, ne onnan kezdje, hogy egyébként milyen a város, és a dombon az épület, és legfőképpen ne azt állapitsa meg, hogy milyen belsőséges a kiállitás. De még ezzel együtt is tudom ajánlani a könyvet: csajoknak, egy barátnővel való találkozás előttre.

Carré d'artistes

2011-12-07T12:47:00.000-08:00

Ennek a dolognak nem kéne működnie. Fix méretek, ráadásul több is, fix árak, maga a megtestesült szabványositás, megaplázát vizionálunk, és közben ez a galéria egy apró saroküzlet a latin negyed közelében. A látogatók többsége diák, vagy legalábbis nem gazdag, de nem is baj. Itt egyenlőség van. Minden művész ugyanannyiba kerül, csak a képmérettől függ az ár, ami nekem egy kicsit drága, de nekik talán egy jobb vacsora, egy hétvégi program. 300 euró a legdrágább kép, ami sok, ha úgy vesszük, hogy ismeretlen festő ismeretlen műve, de a kiállitott képek meglepően jók. Szó sincs a Lumasban látható közhelyes feldolgozásról, pár perc alatt azt veszem észre, hogy komolyan vizslatom a pénztárcámat, hogy kijön-e belőle az áhitott kép. Talán, ha nem ülnék be teázni, és nem vennék albumokat, és...És persze ekkor eszembe jut, hogy már megint a pénzre gondolok, holott a művészetre kéne..Csak ne lennének ilyen jók a képek! A Louvre-ban senki sem úgy sétál, hogy na jó, megveszem ezt a Boticellit, de ilyen árak mellett könnyebb műgyűjtőnek lenni, és hirtelen szimpatikussá válik az egész. Lehet, hogy itthon is igy kéne kezdeni?

Belterjes

2011-12-04T11:54:00.000-08:00

az egész művészvilág, és ne gondoljuk, hogy csak nálunk. Vegyük az Artforum legújabb számát. Monika Zawadski-t mutatja be, aki a prágai Svit galériában állit ki, egy bizonyos Dan Perjovschi-val. Aki az előző mondatból a Prága szót találta csak ismerősnek, ne kedvetlenedjen el. Dan Perjovschit a Jiri Svetska galériából ismerem, miután egy megnyitón az amúgy abszolút középszerű munkák között megtaláltam a recesszió egyik rajzát. Miután fél óráig nem birtam abbahagyni a nevetést, átmentem a könyvesbolt részre és gyorsan megvettem a katalógusát. A Jiri Svetska galériába meg úgy kerültem, hogy pár éve Bázelben láttam őket, és felirtam a galéria nevét, mint figyelemre méltó helyet, amit meg kell látogatnom. Innentől a szálak egy irányba tartanak. A Svit galéria az utóbbi évek legmenőbb és legmodernebb művészeti helye, hihetetlenül bátrak és szemtelenek, teljesen eladhatatlan, és persze néha megemészthetetlen művészetet mutatnak be, profi személyzettel és sajtóval. Monika Zawadskit nem ismerem és nem is tetszenek a munkái, most hogy megismertem.
Az Artforum kritikusa velem ellentétben, merthogy amerikai a lap, Kölnben találkozott Dan Perjovschi kiállitással, és tuti, hogy felirta a nevét, mert Prágában régi ismerősként üdvözli.
A kör tehát bezárult, a kiállitást akár meg se tartsák, a lényeg, a sajtószereplés már megvolt. Mellesleg bármilyen kiállitást fel lehetne dobni egy kis Perjovschi rajzzal, igy eleve nem voltak nagy reményeim. A valóság azért mindig szembemegy a koncepcióimmal. a dolog valahogy mégis működik, vagy legalábbis mintha, nem érzem erőltetettnek. Azt azért nem mondom, hogy teljesen értem is, de azért mégis van valami nyughatatlan gondolatiság a tárlatban. Mondom én hogy belterjes..

Egy igényes cég

2011-11-29T14:20:00.000-08:00

Ismételni tudom csak magamat: nagyon fontos, hogy külföldi újságokat olvassunk. A fenti képet 2007-ben találtam a Photo magazinban, és már akkor feltűnt, hogy az olasz kávégyártó mennyire igényesen tálalja a termékét, és persze elemezhetném, mennyivel több igy a reklám, mint direkt képekkel. Ettől szimpatikus lett a történet, pedig akkor még nem tudtam, hogy ma fel fogom ütni a Photo friss számát, és szembesülök azzal, hogy ugyanez a cég még mélyebbre merészkedett a fotós berkekbe, és új naptárukban fotósokat mutatnak be. De nem ám akármilyeneket, hanem Annie Leibovitz-ot, David Lachapelle-t, Mark Seligert, és ez már tulajdonképpen fotós belügy. Hisz elméletileg nem kell, hogy érdekeljen, ki áll a kamera mögött, kit érdekel, hogy néz ki Annie Leibovitz? Mindez azt mutatja, hogy a cég több annál, mintsem sok pénzért pr kampányként naptárat megjelentető multi. Úgy néz ki, tényleg érdekli őket a fotó, és ez már megér egy vaskos ollét a részemről.

Frank Horvat

2011-11-27T14:13:00.000-08:00

A francia Photo magazin adott hirt arról, hogy az emlitett úriember, aki mellesleg Opatijában született, és Milánóban majd Párizsban élt, elkészült a fényképei ipad változatával. Ez egy önálló program, amely letölthető az emlitett készülékre, és nagyjából képnézegetésre, olvasásra jó, egyfajta útikalauz, ami mindig velünk lehet. A helyzet az, hogy ez zseniális. Többször vádoltam már mindenféle elektronikus kütyüt, de lám, lehet ezeket is máshogy használni. A dolog különös szépsége, hogy Frank 1928-ban született, tehát nem feltétlenül tőle vártam volna ezt a lépést. És ami külön széppé teszi az egészet, az a szövegek és képek minősége. No nem technikailag. Azonnal látszik, hogy a fotós igencsak átgondolta, hogy mit örökit meg és miért. Kezdő fotósoknak az Entre Vues bevezetőjét ajánlanám, néhány órát pedig könnyedén el lehet tölteni a napi képekkel - mindennap egy képet rakott albumba, aki próbált már ilyet, tudja milyen nehéz tartani a szintet. Öt teljes sorozat egyenként is többszáz képével lehet ismerkedni, és bizony el fog telni egy kis idő, mire otthonosan mozgung az ő világában. Szinte egy önismereti órának tekinthető a sorozat: aki a képek láttán nem kezd el gondolkodni a saját életéről, az nem is ember.

mit vegyünk 10000 euro alatt?

2011-11-23T13:00:00.000-08:00

A Le Figaro melléklete elég széles szeletet mutat be a kezdő gyűjtőknek, hiszen 10000 euró manapság már nem olyan nagy összeg, amit az is alátámaszt, hogy a szerkesztők igen sok művet találtak vételre érdemesnek. Ami ráadásul érdekes, hogy olyan nevek is vannak, mint Alfred Stieglitz, Lucien Hervé, vagyis a fotó még mindig, és talán örökké egy olyan terep, ahol még nagy, komoly munkákat is vehetünk jó áron. Persze Richard Avedon nem tartozik közéjük, de a szerkesztők potom 220000 eurót is kifizetnének egy képéért, csak nyugodtan, már ami engem illet.. Az ajánlások nagy része azért nagyjából a kánont mondja fel, Eggleston innen sem hiányozhat. Ezért is furcsa az egyetlen magyar, Béöthy István gouche-ának feltűnése, mindössze 2200 euróért, ami az újságban feltétlenül a legalacsonyabb kategória, és persze irják is, hogy a magyar modernizmus eléggé alulértékelt, és most rohanjon mindenki, ha 1932-ből való művet ennyiért tud megvenni. Rohanunk mi, csak az a pénz még igy is 600000 ft...A Figaro ezúttal ezt ajánlja nekünk.

Paris photo 2.

2011-11-19T14:09:00.000-08:00

A fiataloknak (és az afrikaiaknak, mivel ők voltak a kiemelt téma idén) egy külön elkeritett részben adtak helyet, a könyvszakasz mögött, ahol biztosan nem zavartak senkit, de ettől még ott voltak, csak nem sok izgalmas dolgot láttam ott. Valahogy az utóbbi időben - nem lehetek olyan öreg hogy nosztalgiázom - már nem számit a felszerelés, technikai pontosság és kivitelezés, ami viszont a napilapok szintjére viszi le a reprodukció minőségét, ami nem túl örvendetes.No de beszéljünk az érdekesekről. Patrick Devresse 64 éves már, de egyrészt most ment nyugdijba, másrészt nem hiszem, hogy bárki is hallotta volna a nevét. A jövő nők nélkül sorozata egyrészről nem több, mint egy tisztelgés a csajok előtt, fekete-fehérben, szép tónusokkal, másrészt majdnem az egyetlen anyag, amit kitaláltak, valahonnan tartott valahová, a fickó igenis dolgozott a sorozattal, mielőtt laborba küldte volna. A másik érdekes ember Marin Hock, aki ugyan a nem túl eredeti amerikai térfotózást műveli, és vagy 5000 fotóst kéne felsorolni, akiktől merithetett, de mégis, a new yorki Pearl utcáról készült teljesen embertelen -átvitt értelemben is- képe mégis megmozgat valamit, noha a képtipust ezerszer láttam már.
Idén elég sokszor meg kellett állnom egy-egy kép előtt, mert valamiért inspirált, több mint 20 nevet irtam fel magamnak. A nagy nyüzsgésben, és az újra és újra feltűnő gyűjtők hada miatt szinte majdnem mindegyik galériánál folyamatosan telt ház volt, ezért is hagytam egy kis időt, mert ami még egy hét elmúltával is érdekel, abban már van valami. Didier Naert olasz filmekhez készitett werkképeket, amikre persze rárajzolt, jegyzetelt, vonaalakat húzott...ettől csak hitelesebb lett. Érdekes, hogy pusztán azzal, hogy a fotóra ráirtak, érdekesebb lett, mint a csak fotó, valahogy az emberi munka érdekesebb, mint egy mégoly szép Hasselbladdal készült tárgyfotó.
Döbbenten álltam Sohei Nishino diorámájánál, egy 150 *175 centis képet látunk Rióról, kb 5 centis fotókból összerakva. Nem szoroztam ki, de jópárszáz képből rakta össze a látványt, ami egységes. Na most vagy az van, hogy titokban van otthon egy 2*3 méteres monitorja, amin elkezdte húzogatni a képeket, vagy minden elismerésem az övé. Ez a kép csattanós választ ad a csak kattintani kell, és kész jellegű szövegekre...
Aztán itt van In Sook Kim. A kép egy hotelt ábrázol, ahol 6 emeleten összesen kb 60 szoba látható, megintcsak őrületesen szépen kidolgozva. A képről ennek megfelelően szinte nem lehetett képet késziteni, hiszen mindig 800-an álltak előtte, és szobáról szobára figyelték az eseményeket. Nekem úgy rémlett, még mintha valami tanitói szándék is szorult volna némelyik jelenetbe, de ezt nehéz volt megállapitani a lökdösésben. Egy biztos: ha kijön tőle egy album, arra le kell csapni, mert ez az ember nem viccel. És persze ez a kép is több, mint egy méteres nagyságban terpeszkedett...
Van még hova fejlődni..

galérianegyed

2011-11-16T13:03:00.001-08:00

Ha valaha lesz galériám Párizsban, akkor az a latin negyed közelében, a rue Bonaparte és mondjuk a Dauphine között lesz. Persze az igazán gazdagok a rue de Lille-hez mennek, de a hangulat ezerszer istenibb a Café Bucinál (tényleg igy hivják). Itt minden második kirakat galéria. Olyan teljesen egymásnak ellentmondó helyek vannak itt, mint mondjuk a Lumas, ahol párszáz euróért vehetünk fotókat, vagy a Pascal Lansberg, ahol eredeti Vasarely képeket sóznának ránk. Akiről viszont most beszélni fogok, az Nuboyoshi Araki. Fekete-fehér, persze igényesen fotózott lányokról készült fotókra fest, persze láttunk már ilyet, de ő annyira jól érzi, hogy mennyit kell hozzátennie a képhez, hogy az egészet abszolút harmónikusnak látjuk, pedig máskor azt mondanánk, hogy kiöntött egy festékesbödönt. A szineket is jól válaszotta meg, nem sablonos szinek, de jól kiegészitik egymást. Összesen négy szint használ, de nincs hiányérzetünk, pont elég. És még mindig csak az utca elején járunk...

Paris photo 1

2011-11-13T14:17:00.000-08:00

A számunkra szinte felfoghatatlan érdeklődést jól jelzi, hogy már bejutni sem könnyű a Paris Photo-ra.
Pedig a régi világkiállitás óriási terében szinte elveszik az ember, és belépés után két végtelennek tűnő folyosó fogad, meg persze a pavilonok sokasága, azt se tudom, merre menjek. Mivel idén bőséges jegyzetet is készitettem, ezért az első gondolatom rögtön az volt: nyugi! A kiállitás megvár! És tényleg. Igazi szenzációt végülis nem láttam, senki sem találta meg Capa "másik", nem létező bőröndjét és ezúttal még Brassaitól sem hoztak új képet - nem úgy mint tavaly. Örömteli találkozásként kint volt ismét a Vintage és még egy "fél" magyar galéria, a Csaba Mórocz, aki persze franciaként volt kint és magyar szerzőktől hozott képeket - főleg a huszas évekből. Megértem. A nagy meglepetés viszont Dezső Tamás már itthon is látott zseniális éjjeliőr képének egy igen szép, méretes nagyitása egy Los Angelesben működő galériától.Abszolút értékben viszont Edward Burtinsky itt látható képe fogott meg, egy kicsit David Meiseles, mondjuk ez inkább dicséret itt. Burtinsky az utóbbi években hihetetlen volt: Kináról készitett nagyszabású albumot, aztán az olajról egy még gyönyörűbbet, lassan zaciba kell vágnom a fényképezőmet, hogy 8000 euróért vegyek tőle képet, amig még ilyen olcsó...Mondjuk ezzel mások is igy voltak, gyűltek szépen a piros pontok a képek mellett, a gyűjtők szerintem megunták a válságot, és "legfeljebb egy hétig nem szivarozom" felkiáltással belevetették magukat a kinálatba. Szinte mindegyik galériánál aktiv párbeszédek folytak, és messze nem az egyszer Lausanne-ban tapasztalt"úgy érzem, hogy az absztrakt és a szűrreál keveredése egy kicsit a megengedhetőnél jobban az expressziv konstruktivizmus felé billent", hanem árakról, karrierekről szólt az értékelés.
Amúgy mindentől függetlenül azt gondolom, hogy a művészeti piac egyre jobban eltávolodik a befogadótól, a nézőtől. Jól megkülönböztethetően a befogadhatótól a művészet felé mozdult el a piac. Marina Abramovics sorozatán egy átlagnéző legfeljebb fújolog, és az életmű ismerete nélkül esetleg olyan meggondolatlan következtetést von le, hogy a művésznő nem volt magánál, hogy ilyen képeket hozott létre. Szintén nehezen élvezető mondjuk William Eggleston sorozata, pedig ő aztán próbált egyszerűen fogalmazni, vagy emlithetnék szinte mindenki mást is. Ehhez képest mi történt? A közönség nem vett tudomást sem erről, sem pedig a műveltsége hiányosságairól, és bátran körbejárt, véleményezett, és egyáltalán, feldolgozta a kiállitást, mintha azt épp a Louvre-ban látta volna. Jan Soudek egymás mellé került igy mondjuk Julie Blackmon-al, ami egyrészt vicces, másrészt járjam körbe a vásárt úgy, hogy nem nézek oda, ha ilyet látok? A megoldás persze ez, hiszen most abszolút nem korrekt megjegyzést fogok tenni, de engem a sok éhező afrikai egyébként érdektelenül komponált és hatásvadász képe nem érdekel. Mivel ők voltak most a diszvendég, ezért még a szokottnál is több ilyen volt, és két perc után azt vettem észre, hogy már meg sem látom ezeket a képeket, egyszerűen átnéztem rajtuk. Maradt elég igy is jó képből. Kb három óra mászkálás után éreztem úgy, hogy most már vége lehetne az egésznek, ekkor kicsivel több mint a felét láttam a csarnoknak...Alighanem még vissza fogok térni néhány érdekesebb tételre, de csak úgy, ahogy körbejártam: szünetekkel, pihenőkkel. Az egész teljessége amúgy is befogadhatatlan, összeszámoltam, ha csak a művészeti újságokat veszem meg, több mint 100 eurót hagyok ott...Na nem, különben sincs időm mindet elolvasni mire megjelenne az új szám belőle..

Brassai Kölnben

2011-11-06T03:33:00.000-08:00

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz azokkal a fotótörténeti hirességekkel, akik bekerültek a könyvek tartalomjegyzékébe, nyilván a gazdagabb gyűjtők tartanak otthon néhány képet tőlük és amúgy a világ múzeumaiban elszórva megtalálhatók az életművük. Itt van pl. André Kertész, ha már nemzetközi segitséggel a Nemzeti Galériában kötöttek ki a képei. Az ő igazán jelentős korszaka Párizshoz köthető, ezért a jelentős képei Párizsban is maradtak, és halála után a késői képei is oda kerültek vissza, nem úgy, mint mondjuk Vasarely-é, ahol az örökösök még most is marakodnak a koncon. Az igazán jelentős gyűjtőknek nyilván van néhány képük tőle,, de azért nemzetközileg egy Brassai mondjuk jóval elismertebb. De nem is ez a kérdés, hanem hogy mitől marad meg Kertész életműve a fejünkben? Elolvasunk egy könyvet, amiben találkozunk a nevével, ez rendben van, aztán kimegyünk az Icp-be New Yorkba, ahol semmi...Ott Robert Capa a sztár. Akkor a Momába megyünk, ott meg Helmut Newton kiállitás van, és végül rá kell döbbennünk, hogy André Kertész képeit kiállitva már nagyon régen láttuk, ha egyáltalán. Moholy-Nagy és Robert Capa bezzeg végigturnézta a világot, Barcelonában a Ramblason plakátolták végig, persze abban benne volt Gerda Taro kapcsolata is, de mégis. Mi lesz ezekkel a nagy nevekkel, akiket mégsem látunk, legfeljebb a Ludwigban, néha, köszönet érte.
A válasz az, hogy a műkereskedelemben. Bármennyire is fájó, egy Brassainak meg kell küzdenie egy William Eggleston-al, hogy megbizonyosodjunk arról, érdemes ma is követni az életművét. A kölni Karsten Greve galériában most olyan 12000 euróért lehet venni egy eredeti 40*30 centis nagyitást, ami soknak tűnik, ha azon autót is vehetünk, de kevésnek, ha a fotótörténelem egy fontos darabjáról van szó. Kérdés, hogy ezzel a kölni kiállitással egyben művészettörténeti áttekintést is nyerhetünk, vagy ne legyünk ennyire naivak, és állapodjunk meg abban, hogy a galéria pénzt lát ezekben, és persze mindennek mekkora hatása van az életműre?

Budapest Art Fair

2011-11-02T14:40:00.000-07:00

Persze most nem igy hivják, meg nem is ott van, de a lényeg azonos. Pestnek szüksége van egy ilyen fórumra, hogy megmutassa, még él a művészeti piaca. Mert bár hivatalosan senki sem panaszkodik, azért nem sok piros pötty szegélyezte utamat a csarnokban. Persze kár is ezt a kérdést feszegetni, egy igazi vásárló legfeljebb a galéria nevét jegyzi meg, majd később is ráér alkudozni.
Egy ilyen bevezető után már semmit sem kell irnom, gondolom mindenki érzi, mennyire érdekesnek találtam a bemutatkozást. Pedig jó ötlet volt az ingyenjegy, gondolom nem ezen múlt az anyagi siker, merthogy a látogatók csak úgy szálingóztak, mint a hó-tette volna, ha nincs 15 fok. Bizonyos galériáknak nagyon örültem, persze sokan meg nem állitottak ki, de persze a törzsközönség el tud menni a Moszkva tér mögé vagy az Andrássy útra.
Ha már abszolút belsőséges lett a tér, örültem volna, ha néhány klasszikusabb művet/alkotót is elhoznak, mert igy elég nehezen feldolgozható lett a tárlat. Gondolom direkt nem akartak húzóneveket hozni, de az is lehet, hogy én nem ismerem a kortársakat. Vagy egyszerűen hagyjuk a téteket, és foglalkozzunk a lakáshitelünkkel, a művészet majd megvár. Jövőre, veled vagy mással, ugyanitt vagy máshol.

Éva Besnyő Berlinben

2011-10-26T14:24:00.000-07:00

A kiállitás és a megszokottan igényes könyv alcime: Budapest-Berlin-Amsterdam, persze ettől függetlenül Évánk az egyik leghiresebb holland fotós, ne legyenek kételyeink, a főműveit is ott alkotta. A kiállitás apropóját viszont az adta, hogy Moholy-Nagyhoz hasonlóan Berlinben is eltöltött némi időt, pont akkor, amikor a város a legfogékonyabb volt a művészetre, és az ebből az időből származó képeit alig ismerik, csakúgy, mint Moholy-Nagy itthon készült rajzait, amit ha jól emlékszem egyszer az Art magazin mutatott be. Éva Besnyő főleg riportként értelmezhető képei nem váltanak ki azonnali eufóriát, de azért elsőre látszik, hogy volt szeme a látvány összerakásához. Képei sosem túlmagyarázottak, a főmotivum számit, a kép többi részében inkább nem történik semmi. Bőven játszott a képméretbe beférő alakokkal, akikről gyorsan meg lehet állapitani, hogy számitanak-e, ettől talán ma már kicsit ódzkodunk, de akkoriban ez volt a művészet, sőt valójában ma sem lehet túl sok kifogásunk, hacsak az nem, hogy ezek olyan klasszikusok...

A Maimanó tündöklése és bukása

2011-10-14T13:44:00.000-07:00

A Mai Manó ház vitathatatlanul a honi fotográfia fellegvára, legalábbis ami a szakmai programot illeti. Ezért is olyan fájó, amikor bizonyos dolgokat le kell szögeznünk. 1. A Mai Manó sajnos nem alkalmas komolyabb kiállitás szervezésére. Egész egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy egy témát bemutasson. Még ha nem is a Centre Pompidou-val hasonlitom össze, azért az első emeleten lévő két szoba, és a műteremnél lévő még kettő, amiből az egyik mondjuk előszoba, finoman szólva kevés. Pláne úgy, hogy a két szint igazán nem köthető össze, ezért is van másik kiállitás az emeleten. Csakhogy ott van egy előszoba, egy folyosó, meg egy szoba, amiben egy 70 * 100 -as kép már nagynak néz ki. 2. A kiállitások szinte értékelhetetlenek. Csortos Szabó Sándor anyagából szinte eldönthetetlen, hogy ő csak turistáskodott, csak jól sikerültek a képei, vagy tényleg művészi szándékkal készültek. Ráadásul egy cseh városról éjszaka készitett képei a leghalványabb érdeklődést sem képesek kiváltani döglött szineivel és téma nélküliségével. Egy nagyobb tárlaton pár rosszabb kép eltűnt volna, de 10 képnél ez nem működik.
Ami még nagyon zavart, az a szakmaiság hiánya. Teljesen alapvető, hogy a képek méreteit és technikáját jelölik, itt a méret lemaradt. Hiányolom a művészt kontextusba helyező bemutató szöveget, a kirakott plakátnál meg az olyan mondatok, hogy "a kiállitást Göncz Árpád is megtekintette", nem segitik az értelmezést. Mégis kinek referencia az, hogy az államfő megnéz egy kiállitást? Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a keretek minden falon mások, a képek méretei össze-vissza változnak..De semmi sem lenne baj, ha a képek jók lennének.
A Maimanó egyre szűkebb, szakmai közönségnek, a kiállitó művészt jól ismerő barátoknak rendez tárlatokat, ami egy kicsit avittnak tűnik...

életművek változása

2011-10-11T14:06:00.000-07:00

Nekem nagyon sokáig nem tűnt fel, hogy a különböző művészeknek egyrészt az életművük is változik, másrészt az értékelésük is drámaian meg tud változni. Mindez nem csak a kortársakra igaz, hanem klasszikusokra is, ettől még pikánsabb lesz a helyzet. Vegyük mondjuk.. most épp André Kertész jut eszembe. A két háború között elismert és keresett fotós volt, aztán Amerikában is volt egy jó periódusa, aztán egyszerűen elfelejtették. A nyolcvanas években aztán rácsodálkoztak, hogy nahát, ez nem is rossz...Persze ebben nagy szerepet játszottak a műkereskedők is, hiszen ha ők valamelyik lóra, bocsánat művészre tesznek, akkor a felivelő árakból lecsapódó jutalékot ők is vágják zsebre. De nem minden a pénz, hiába volt mondjuk Amerigo Tot a szocializmusban világsztár, 1990-től már nem kellett. Egy Ludwig kiállitásnak kellett jönnie az újrafelfedezéshez. Aztán persze olyan is van, hogy a felivelést elfelejtés követ, vagy eleve kimarad a felivelés, és az amúgy jó nevű művész teljes elszigeteltségben tengeti életét, noha korábban már jutott a fényből is.
Legutóbb a Nyolcak kiállitás kapcsán mondta a szakma, hogy most át kell értékelni az egész korszakot, a festőket. Mondjuk ez részben meg is történt, gondoljunk csak Rockenbauer Zoltán Márffy könyveire, amik kapcsán csak annyit tudok mondani: még, még..De emlithetném a Kogart egyre klasszikusabbá váló gyűjteményét, Paál Lászlóval pl. aki azért nem kifejezetten számit ma progresszivnek.
Aztán olyan is van, hogy hamisitványok tűnnek fel, és a közönség vagy beveszi a csalit, vagy nem. Megjelenik mondjuk egy hamisitvány, de bekerül az árverési katalógusba, és onnantól arra hivatkozva lehet eredetinek mondani, holott mondjuk az árverésen már el sem inditották.
Nekem sokáig furcsa volt, hogy klasszikusnak számitó alkotótól megjelent egy új kép, aminek kapcsán aztán a többi kép is átértékelődött, de egy nagy életművel rendelkező alkotónál ez jóformán kikerülhetetlen. Kár, hogy legtöbbször még abban is kételkedni kell, ami már könyvben is megjelent...

Nono, már megint

2011-09-29T00:29:00.000-07:00

optimista voltam. Múlt héten irtam az André Kertész kiállitásról, ami mellesleg a Nemzeti Múzeumban lesz, szóval nem egy garázstárlat, meg eleve a képeket is Párizsból hozzák. Viszont vicces, hogy ez az esemény finoman fogalmazva is visszafogott a népszerűsitést tekintve. Sehol egy óriásplakát, sehol egy hirdetés, vagy bármi, újságok nem irnak róla, az egész egy titkos zugkiállitás igy. A sajtóst amúgy se halmoznám el a dicséretekkel, a blog szekcióban két héttel ezelőtti az utolsó bejegyzés, a honlapon az információk összevissza...Pár év múlva meg majd mesélhetem, hogy voltam egy ilyen kiállitáson, és senki sem fogja tudni, miről beszélek...

travelgallery

2011-09-27T13:46:00.000-07:00

Van egy vicces galéria Bécsben, amely csak utazási fotókkal foglalkozik. No persze nem azokkal ,amiket te csinálsz az eldobható kompakt játékgépeddel, hanem utazással foglalkozó, vagy e témából elinduló képekkel. Végülis ha ellövünk egy utcaképet, az is lehet utazás, szóval nem kell rögtön Jamaicára gondolni..És persze a kiállitók nem is fognak soha ilyen helyeken feltűnni, az egészben ez csak a vázat adja. Tulajdonképpen elég laza váz ez. Egy kicsit -nagyon- a giccs felé hajló, zömmel alternativ képek ezek, most a párizsi Lumas jutott eszembe róluk.. A képek elsőre nagyon látványosak, aztán ha öt másodpercnél tovább nézzük őket, akkor zavarni kezd valami, végül 20 másodperc múlva ráébredünk, hogy irtózatos giccs az egész. Azért ettől még szerethető ez a dolog, főleg mert őszinte. A kiállitóknak tényleg van saját stilusuk, és tényleg szeretnének valamit mondani, csak hát ugye a világbéke, hasonlók... De még igy is, ha öt percet töltünk el a nézésükkel, addig se a tévét bámultuk...

André Kertész itthon

2011-09-20T14:47:00.000-07:00

Ennyire ellentmondásos is régen volt egy kiállitás, mint most az André Kertész a Nemzeti Múzeumban. Egyrészről ott a nagyon profi, utoljára talán az Amerigo Tot kiállitás során látott elemek, vagyis blog, konferencia, beszélgetések, műhelytitkok, ami mind azt mutatja, hogy ez egy fantasztikus esemény lesz, ami már csak azért is valószinű, mert az anyag Párizsból érkezett, nekünk idézőjelben semmi közünk hozzá, a kiállitás döntő többsége külföldi anyag. Az is fantasztikus, hogy a titkon mindig lenézett, és mostanában a Ludwig által felkarolt nemzedék végre méltó helyén mutatkozik be, nem eldugott egyszobás galériában az Elte jogi kara mögött. Ugyanakkor rémisztő, hogy egy fotós barátom hivta fel a figyelmemet az eseményre. Egy héttel a megnyitó előtt! Hol vannak a plakátok, a hirdetések, az újságcikkek, az érdeklődő, feszülten várakozó tömeg...Szóval nagyon ciki, hogy simán lemaradtam volna az egészről, ha nem beszélek épp azzal az emberrel. Szóval naptárt elő...

A képzőművészeti egyetem

2011-09-18T13:24:00.000-07:00

mindig is azok közé a helyek közé tartozott, ami számomra egy misztikus ködként jelent meg. Egyrészt nem vettek fel oda, mivel nem is jelentkeztem, másrészt azért az intézmény elvégzése sem jelent rögtön világhirt, épp elég zárkózott, az állami intézményeken kivül kiállitani nem tudó művészt is neveltek. Igy aztán, amikor a hétvégén lehetőségem volt belülről körbeszaglásznom, kaptam az alkalmon.Az épület a régi Műcsarnok is egyben, rengeteg kiállitótérrel, ahol persze meglehetősen belterjes alkotások láthatók, inkább tanulmányok, persze ez is a cél, mivel a hallgatókon kivül úgyse látja senki. Az épület ettől függetlenül családias, barátságos, még épp elviselhető terekkel. Azt viszont el nem tudom képzelni, hogy hova fér évfolyamonként 100 ember, akiket felvesznek minden évben. A termek 8-10 főig kényelmesek, a grafikai részlegen még néhány fővel is zsúfoltságot lehet előidézni, és a műtermek, amik 1-2 embernek tágasak lennének, 10 emberre már máshogy festenek. Persze ez legyen az ő gondjuk, az meg már a mienk, hogy ebből a 100 emberből mennyi akar majd a pályán elhelyezkedni. Mert az szinte bizonyos, hogy nem lehet évenként 100 festővel elárasztani a galériákat, jelenleg persze 1-el sem, hiszen senki sem ad el képet, de mi lesz ezekkel az emberekkel? Műsoron kivüli hir, hogy bezárt az Apacuka, a hétvégén bontották a berendezést, ezzel csatlakozott a népes táborhoz...
Kicsit szomorú vagyok, mert a kép, ami eddig a képzőről volt a fejemben, egész más volt. Másfelől továbbra is egy intim, zárt, és fanatikusan szerethető hely. A beázó falakat meg nem kell nézni...

Albertina

2011-09-13T14:26:00.000-07:00

A Batliner gyűjteményen, ami most az Albertinában látható, remekül lemérhető a gyűjteményekkel szembeni összes fenntartásom. Az alcim Monet-tól Picasso-ig, ami már önmagában túl nagy falat, és persze a gyűjtemény nem áll meg ott: Francis Bacon-ön át átvezet szinte a mába, ami viszont egy kicsit komikus is már. Hiszen miről is szól egy gyűjtemény? A gyűjtő személyéről, stilusáról, arról, hogy hova akasztja a festményeket, miket rak ki, ettől lesz személyes az egész. A Batliner gyűjtemény viszont felmondja a művészettörténetet egy az egyben. Ez pedig alig hihető. Monet vizililiomjainak egy változata kerül össze mondjuk Sisley idilljeivel - nincs az az ember, aki ezeket egyszerre élvezi. Ha viszont arról van szó, hogy nagyzolunk, mert nekünk vannak Picassoink, akkor ezt szivesebben látnám a múzeumon kivül. A másik bajom, hogy a képek nem mindig tükrözik alkotóik nagyságát. Vegyük mondjuk a Modigliani képet, amely egy kicsit banba nőt ábrázol, akin kétségtelenül felsejlenek a művész jellegzetes vonalai, de a kép összességében nem fantasztikus. Kis jóindulattal is a képek fele olyan, hogy az alkotó neve bombasztikus, a kép kevésbé. Ezért aztán a kiállitás viszonylag gyorsan bejárható, ha nem olvassuk el a képaláirásokat.
Jó, persze az én lehetőségeimmel szinte felfoghatatlan, hogy valaki egymagában többszáz képet gyűjtsön össze, ráadásul csupa jónevű alkotótól - vagy a kiállitás válogatói száműzték a kevésbé jól hangzó neveket..
Azon is elgondolkodtam, hogy a gyűjtők ebben a relációban pozitiv figurák-e. Oké, pénzt adtak a képekért, a művész tudott enni, ugyanakkor ezek a képek a közönség számára eltűntek, hiszen egy olyan falon lógtak, ahol néhány ember láthatta őket. És most, mi fog történni, ha végetér a kiállitás? A látogatók hümmögnek a nagynevű képek láttán, de nem éri őket egységes hatás vagy koncepció. Hát, ezek a festők aztán tényleg mindenfélét összemázoltak - mondják majd, és azt fogják gondolni, hogy ennyi az egész. Pedig itt még csak kezdődik.

Bécs hét 1. Hundertwasser

2011-09-10T14:12:00.000-07:00

Kétségtelen, hogy a hőn áhitott nyugat Bécsnél kezdődik, mégha európai viszonylatban nincs is az élvonalban, azért egészen a legutóbbi időkig Bécsbe kellett menni egy valamirevaló Picasso kiállitásért, mondjuk. Bécs már nyugat, és ez legkésőbb az autókat elnézve egyértelművé válik, mégis bő két óra alatt kocsival is elérhető, ezért tényleg elképzelhető, hogy egy-egy jó kiállitásért kiruccanjunk, ami mondjuk Izland esetében kicsit nehezebb lenne..
Bécs persze maga a konzervatizmus, mégha próbálnak is néha lazák lenni, ami persze azt jelenti, hogy nem vesznek nyakkendőt az öltönyhöz. A könnyedség és a bécsi kiállitások nem sűrűn kerülnek egy mondatba, épp ezért nagyon meg kell becsülni a művészházat, köznapi nevén Hundertwasser múzeumot.

A festő maga is egy bohém figura. Mint szinte mindenki, ő is Párizsban szivta magába a művészetet, de később is fütyült a konvenciókra: Japánból hozott feleséget, hajót vett, hogy azon Új-Zélandra utazzon, és egyáltalán nem vette komolyan magát, ami megmagyarázza azt is, hogy miként kerülhetett ennyi játékosság és spanyolos életöröm a képekre. Természetesen nagyon keveset élt Bécsben, de az elszánt környezetvédő még a múzeuma tetejére is növényeket rakott, ami sajnos ma már nem látható, de az épület előtti minipark azért igen látványos és teljesen egyedülálló hangulatot ad a helynek. Az épület talán egy mini Gaudi ház akar lenni, de a képek erősek és jól installáltak. Tényleg, miért is nem beszélünk róluk gyakrabban? Óriási élmény megtapasztalni, hogy a kiállitás modernebb és erősebb, összefogottabb is, mint mondjuk a Mumok, modern múzeum vagy az Albertina ugyancsak modernkedő, ám nagyon is hagyományos tárlatai.

Újra

2011-09-07T13:43:00.000-07:00

szeptember van, ami azért is örvendetes, mert újraindult a kiállitási szezon is. Ma rögtön három megnyitón is jártam, és a következő napokra is akad néhány lehetőség, mindenkinek a kedvenc galériájában. Én legalábbis azt figyeltem meg, hogy a törzsközönség nemigen mozdul meg más galériák kinálatára akkor sem, ha éppen témába is vágna a másik galéria anyaga. Ez persze azért is érthető, mert a galériába járás is egy társas cselekmény, ahova azért megy az ember, hogy találkozzon a barátaival, az elmúlt évek pedig sikeresen leszoktatták a vásárlásról még a kitartóbbakat is. Ám igazából az zavar, hogy a 3 kiállitásból, ahol jártam, egyiket sem tudnám igazán ajánlani. Persze semmi gond, az izlések, satöbbi, csak kissé váratlan. De lehet, hogy még gondolkodnom kell rajta...

Visura magazin

2011-08-26T11:38:00.000-07:00

Hmm, szép kis szünet volt ez, jól is esett, kicsit nehéz is visszarázódnom a dolgokba..Kezdjük tehát valami nagyon lazával. Ha épp nincs kedvem teljesen elmerülni a szimbólumok értelmezésében, vagy csak valami könnyedre vágyom, a Visura magazint szoktam felkeresni. Ez egy kizárólag online felület, ahol feltörekvő fotósok küldhetnek be anyagot. A szerkesztők úgy tesznek, mintha nem is lett volna online robbanás, és ugyanúgy számokra tördelik a lapot, mint a papirújságok, ami nekem eleve szimpatikussá teszi őket. És a megjelenő anyag sem rossz. A legtöbb anyag természetesen riport, és az érdekességüket nem a fotózás minősége adja, hanem a bekukkantás érdekessége, de most könnyedek vagyunk. Ha le tudjuk vetkőzni az elborult művészt, rá fogunk jönni, hogy a válogatás igazán remek, és az anyagok többsége érdekes. Igen, válogatás, vagyis ebben is a nyomtatott magazinokat követik.
Nézzük csak meg a divatvilágról készitett összeállitást. Tagadhatatlanul sekélyes, néha bemutat apró dolgokat, amiken elgondolkodhatunk, de a látvány működik, a lányok szépek, már ahol nem az ellenkezője volt a cél. Vagy ott van az illegális bevándorlókról készült anyag. Amellett, hogy nem fogom őket kikémlelni, pláne követni napokon keresztül, a sorozat azáltal, hogy megmutatja azt a világot, egy kicsit felfoghatóbbá teszi az egészet. És mivel ezek csak fotók, nincsenek szövegek, ezért nem kell kioktató sorokon átrágnunk magunkat. Könnyed 20 perc, a végén mégis érezzük az igyekezetet.

A technika

2011-08-08T13:58:00.000-07:00

Néhány olvasóm megjegyezte, hogy sosem szólok a fényképezőkről, úgy teszek, mintha nem is léteznének, pedig rettenetesen fontos, hogy C vagy N márkával fotóznak. Nos, szerintem ez a kérdés nem is igazán kérdés. Egyrészt mint mindenhol máshol, az igazán jó minőségű gép drága, mindig is az volt, másrészt meg a gyártók túlértékelik a kérdést. Az valóban fontos, hogy egy gyártónak a csúcsmodelljét vesszük, vagy a belépő gépét, hiszen ez technikai sport, és van különbség, másfelől akit frusztrál az, hogy nem tudja megvenni a drága modellt, az valamit elértett a művészetben.
A két japán gyártó közti küzdelem azért is vicces, mert valójában van feljebb, a középformátumú gépek még szebb, még részletesebb képet adnak, csak hát az ár is 2 milliótól kezdődik, azt meg már nem lehet zsebpénzből kigazdálkodni. Másfelől az is igaz, hogy láttam már nemzetközi kiállitáson művészt olcsó géppel, akit nem is igen vettek komolyan: az olcsóság a képein is átütött.
A kérdés tehát megmarad a közhelyek szintjén, és ezért nem szivesen foglalkozom a kérdéssel...

Rencontres d'Arles

2011-07-29T09:24:00.000-07:00

No persze, ez is egy kötelező látnivaló, de nem hiszem, hogy tőlünk túlságosan sokan mennének arra..Tehát az arlesi fesztivál abszolút fontos, és nemzetközileg jegyzett fotófesztivál, gyakorlatilag az egész várost elözönlik a kiállitások, szimpóziumok, koncertek és minden, ami ezzel jár. Fontos tudnunk, hogy a fesztivál fő témája a portré. Tavaly Mick Jagger volt a sztárvendég, a róla készült igen szép és drága könyv kapcsán, de most nem kezdek bele a programok végtelen felsorolásába, nyilván mindenki tud franciául..Amit mindig meg szoktam nézni, az a kurátorok választása. Idén 6 kurátor választotta ki a számára legfontosabb 3 fotóst, és mivel ők nemzetközi emberek, ezért a választásaik is a világ minden táját tükrözik, persze ne gondoljuk, hogy nem francia fölénnyel, de van annyira nemzetközi a rendezvény, hogy ez nem zavaró. Aztán az is tetszik, hogy júliustól szeptemberig vannak programok, kiállitások, amik hetente változnak, igy annak is van tétje, mikor megyünk arra. Ha úgy tetszik, ez egy szinte végtelen játszótér ismerkedni és barátkozni..

Személyes

2011-07-23T09:17:00.000-07:00

Nem tartozik a témához, de a hangulatomnak most éppen Julie Blackmon képei felelnek meg. Ha van kedvetek, nézzetek utána.

újságok

2011-07-20T11:04:00.000-07:00

Nem tudom, hogy az elmúlt rendszerrel való kritikai hozzáállás teszi-e, de egészen megdöbbentő árakon lehet venni régi művészeti folyóiratokat. Itt van a kezemben a Műterem 1. száma, 1958-ból, és még ezer forintot sem adtam érte. Pedig Márffy Ödöntől Bernáth Aurélig terjed a bemutatott művészek köre, és az A4-nél nagyobb, szines lapra sem mondanám, hogy értéktelen. Az is könnyen megfigyelhető, hogy külföldön a hasonló újságok bőven elérik a 100-1000 eurós értéket, persze ott is rangsor alapján. Többféle elméletet is felállithatunk, miért nincs ez igy nálunk. Kezdhetjük azzal, hogy a válság, bizony nálunk elég erőteljes, nemhogy újságot, de festményt se vesznek az emberek, fotót meg eddig se vettek. Mondhatjuk azt is, hogy az emberek nem is tudják, hogy van ilyen, és antikváriumba, galériába meg csak az jár, aki a lemaradt egy Nick Hornby könyvről.
Nehéz kérdés, látva mondjuk a Kogart-ban a Paál László festményeket, amiket akkor vettek, amikor még nem voltak 20-30 milliók.. A Kieselbach kinálatából is hiányzik ez az elem. Lehet, hogy van itt egy piaci rés?

Moholy-Nagy a Ludwigban

2011-07-19T08:46:00.000-07:00

Kezdjük az őszinte vallomással. Moholy-Nagy számomra nemcsak példakép, hanem az alfája az egész művész létnek, egy olyan megkerülhetetlen, s mellesleg világhirű alkotó, akinél érdemes elkezdeni a művészettörténetet, a fotózást. Nem véletlen, hogy mindegyik fotókönyvben ott van a legfontosabbak között, és ezt a külföld állitja, ahol élete nagyobb részét töltötte.

Oké, ez volt a feltétlenül szükséges bevezető, hiszen alighanem hiába is próbálnék függetlennek látszani. Másfelől viszont itt van ez a kiállitás, és nem tetszik. Nem a helyszinnel van a gond, nem a teremőrökkel, még csak a kiállitótérbe illesztett boltrész sem zavar, bár ha már bolt, akkor lehetne nagyobb a választék, hiszen a Moholy-Nagy könyveket sorba téve el is fogyott a lendület, egy bögre és egy szatyor maradt, ami mondjuk elfogadható lenne Szigetváron, de nem itt. De ne kerteljünk: a képekkel van a bajom. Néhány éve láttam utoljára képet tőle, nyilván könyvben, amikor még tanulgattam a művtörit. Mondjuk nagyjából ő volt az első, akinek a képeit tanulmányoztam, egyáltalán, akinek tetszettek a képei. Hihetletlen felfedezés volt megismerkedni a fotogramjaival, és szintén ő volt az, aki először elszakadt a valóságábrázolástól. Na igen, megint a nagy szavak. De ez van. Viszont most úgy voltam a képekkel, mintha már láttam volna mindegyiket. Persze láttam is, de könyvben, ilyen-olyan újságokban, vagy akár tankönyvben. Ez alkalommal már úgy voltam vele, hogy igen, látom a képeket, de azóta eltelt 100 év, és az a fajta ábrázolás átment már a köztudatba, lenyúlták az összes kompoziciós és képi trükkjét, sőt, uram bocsá, meg is haladták. Vegyük mondjuk a fényképező nélküli képeit, mind csodálatos, és akkor döbbenetes lehetett azokkal szembesülni, csakhogy azóta ötvenmillióan utánozták már, köztük én is. Óhatatlanul új elemek, figurák helyett tárgyak kerültek a középpontba, felsorolhatnám ide a fotósok 70 %-át.

Vegyük észre, és fogadjuk el, hogy Moholy-Nagy a kezdet. Ő Picasso a fotóban, ő Velazquez, ő Leonardo és ő Giotto is. Őt már azért kell szeretni, mert elkezdett valamit, ami máig hatással van mindenkire, mert keretet adott az absztraktnak, mindenki tőle nyúlt, mint a Beatlestől..Én értettem félre valamit, mert bennem nem a klasszikus, a kezdet volt eddig, hanem az újitó, az érdekes, a hihetetlen. Jó lenne újra rácsodálkozni, de már nem lehet.

Az örökség

2011-07-16T13:18:00.001-07:00

Aligha van okunk az elkeseredettségre, ha elkezdjük összehasonlitani hazánk művészeti életét a környező országokkal. Nyilván nem a franciákkal kell versenyre kelnünk, ez aligha sikerülne. Azt viszont nem mondanám, hogy a régiónkban lényegesen le lennénk maradva. Hiába a hires magyar pesszimizmus, hogy egy egészen nyilvánvaló példával éljek, a horvátoknak nem volt még idejük az országuk megalapitása óta eltelt időben megteremteni ugyanazt, mint mondjuk mi többszáz év alatt. De példálózhatnék Szlovákiával is, az pedig gondolom szintén nyilvánvaló, hogy az ukrán művészeti élet nem annyira kifinomult mondjuk a galériák száma és forgalma szerint, mint a miénk.

Nem érdemes azonban elbiznunk magunkat, mert a lengyelek és a csehek valóban erős vetélytársak. A lengyelek például erős amerikai orientáltsággal birnak, ez pedig sok területen előny, a csehek pedig már az 1900-as években egyenrangúak voltak nemcsak velünk, hanem a velük összemérhető országokkal. Hogy mást ne mondjak, náluk is volt Nyolcak csoport, sőt egy évvel azelőtt, mint nálunk. A lengyelek a létszámukból adódóan előnyben vannak, pl. tavaly a new york-i Artexpo-n legalább 5 kiállitójuk volt, mig tőlünk 2. Persze ez nem egy verseny, csak megemlitem.

Kezembe akadt egy 1978-as Művészet cimű újság, és szomorúan olvastam, hogy akkoriban bizony erősen virágnyelven irtak, vagy pedig olyanokról, akikről ma elképzelésem sincs, hogy kicsodák. A szocializmus a többi országban is tombolt, és hihetetlen öröm számomra, hogy az a világ elmúlt. Én mindig úgy tekintek erre, mintha sose lett volna, mert nagyon könnyű ezzel magyarázni mondjuk a nyelvtudás hiányát, de valójában rányomja a bélyegét a művészeti életre még most is.

Nincs okunk szégyenkezni a galériák örvendetesen növekvő számán, és ezek közül néhány már nemzetközi vizekre is kimerészkedett. Van 3 művészeti újságunk, plusz 1 csak a fotónak, ez is jó. A könyvtárakban bőséges választékban sorakoznak a könyvek, és könyvesboltok, kiadók terén is jók vagyunk. A Műcsarnok (bár most új vezetés lesz, ki tudja), az Ernst múzeum erős nemzetközi kitekintéssel bir. A Mai Manó ház egyedülálló, ilyenje senkinek sincs, Párizsig kell menni, hogy hasonlót találjunk.

Akkor tehát minden rendben? Azért ne bizzuk el magunkat, mert nemzetközi kapcsolatok terén korántsem állunk jól, pedig...De tartsuk magunkat az eredeti gondolatmenethez. Ha Budapest művészeti életére gondolok, nem egy szánalmasan perifériára szorult valamit látok. A többi pedig még alakul..

3. dimenzió

2011-07-03T13:53:00.000-07:00

Hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek nem volt elég a két dimenzió. Bár a gyűjtők konzervativsága sokáig a táblaképet merevitette művészetté kizárólagosan, azért Vasarely-től Picasso-ig, vagy tulajdonképpen felsorolhatnám majdnem az egész művészettörténetet, a festők mindig is keresték a kitörési pontokat. Már jóval a fotó, az installáció, performance előtt is próbáltak a művészek kitörni a két dimenzióból: az 1900-as években, az izmusoknál aztán végképp elgurult a józanság, és mihelyt rájöttek az alkotók,hogy nem akarják eladni a képeiket, a fantázia és a kreativitás teljes tárházát bevetették. Gondoljunk csak a fluxusra: szinházi előadás, álkoncert, kártyavetés: itt bizony képről nem esett szó! Ha úgy vesszük, minden, magára valamit is adó művésznek egyszer el kell rugaszkodnia a 2 dimenzióból, hogy felfedezze, mit tud adni a térbeliség. Daniel Spoerri betonműterme, egy háromszor négy méteres tömbből kiöntve, az a bizonyos faház, ami csónakká alakulva, majd újra faházzá eszkábálva, Marina Abramovics mellékhelységből átalakitott lakása jelzik, hogy a kreativitásnak kevés egy kifeszitett vászon. De beszélhetnék a Brassai szobrokról, a De Stijl épitészeti törekvéseiről, vagy akár Telek Balázs 3 dimenziós fotóiról: a kérdés sokkal inkább az, hogy miért létezik még a táblakép, főleg, ha ilyen ötletekkel találkozunk?
A válasz ismét a sznobizmusban keresendő, hiszen az emlitett dolgok kevés kivételtől eltekintve kisérleti, soha meg nem vásárolt, legfeljebb múzeumban kiállitott művészei megnyilvánulások. A gyűjtő, akinél a csekkfüzet van, nem jön lázba egy 3*3 méteres faháztól, egyenesen rühellné, ha egy A4-es lapot tudna csak kirakni, melyen utasitások vannak, és bizonyára Németh Hajnal összetört BMW-jét is szervizbe küldené. Ez van, de legalább már tudok egy okot, amiért érdemes múzeumokba járni...

Magyarok a Michael Hoppen Galleryben

2011-07-01T03:42:00.000-07:00

Hoppá, ilyen sem sűrűn fordul elő, a londoni neves galéria kifejezetten az 1920-as évek magyar anyagából hozott össze kiállitást. És nem csak a 4 kötelező név szerepel, hanem olyanok is, mint Danassy Károly, Hanga István, Pap Gyula. A meghivóban ráadásul olyanokat irnak, hogy a fotó megkerülhetetlen a magyarok emlitése nélkül..Az itthoni fotó gazdagsága kiemelkedően hatott a legfontosabb alkotókra..A tárlat dupla ideig, két hónapig tart nyitva, reméljük sokan elmennek rá.

Mi újság a nagyvilágban?

2011-07-01T00:39:00.000-07:00

Az utóbbi években a múzeumok egyre inkább fókuszba kerültek, ami nem feltétlenül szerencsés változás. A művészet mindig is belterjes, ismerősökön alapuló, elit klub volt, itthon is, és ez nagyjából a művészet minden ágára igaz, érdemes áttanulmányozni mondjuk a párizsi csónakház történetét, kezdve mondjuk Modiglianival.. Sajnos az utóbbi időben, talán a pop art után, megjelentek olyan üzletemberek, akik kiszagolták, hogy mekkora pénz is van ebben a játékban, már ha elég nagyban játsszák. A recept egyszerű: kell egy alkotó, akit még nem fedeztek fel, ezért olcsó, de fontos, hogy már a saját korában is tudjanak azért róla, és elegendő művel rendelkezzen ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ekkor, a szinte ismeretlenségből, fel kell vásárolni az életművet, a művész olcsón fogja adni, sőt még a megmentő szerepében is tetszeleghet a befektető, hiszen a művészt "megmenti" az éheshalástól, vehet neki nagyobb műtermet, autót, bármit. Ami ezután történik, annak már nincs sok köze a művészethez. A befektetők megkeresik a legnagyobb múzeumokat, és ajándékozások meg ezer más úton elérik, hogy életmű kiállitást hozzanak össze a művésznek, akinek a képeit igy, mondjuk egy év múlva többszörös haszonnal lehet piacra dobni. A vicc az, hogy a kockázat minimális, pl. amerikában a befektető adókedvezményt is kap, tehát már eleve "ingyen" veszi meg a képeket, hiszen befizette volna adóban.
Az a hisztéria, ami a Guggenheim, a Moma és a többi nagy körül zajlik, csak kis részben múlt a látogatók számának növekedésén. Mondom, a művészet mindig is szűk körben zajlik...

múzeumok éjszakája

2011-06-25T11:31:00.000-07:00

Szinte hihetetlen, de még mindig vannak, akik egyáltalán nem voltak ezen a programon. A héten felhivott valaki, hogy mi ez a program, és mit nézzen meg, ha először megy el. Szinte nem is lehet válaszolni egy ilyen kérdésre, annyira egyértelműnek tűnik, hogy ez egy kötelező program.A legfontosabb az, hogy a legtöbb helyen be lehet menni olyan helyekre is, ahova máskor nemigen. Igy voltam már a Széchenyi könyvtár raktárában, az Elte restaurátor műhelyében, és tényleg hosszan lehetne sorolni. A résztvevő intézmények szinte mindig ugyanazok, igy évente lehet súlyozni, hogy mi fontos, mi nem. Halkan jegyzem meg, hogy mintha idén kevesebb attrakció lett volna, egy tárlatvezetésre el lehet menni bármikor. Persze az is vicces, amikor egy tősgyökeres pesti szembesül azzal, hogy vannak még számára is ismeretlen múzeumok...

Könyvajánló: Ébli Gábor

2011-06-19T04:56:00.000-07:00

Az abszolút nélkülözhetetlen és kötelező olvasmány Műgyűjtők Múzeum Mecenatúra után itt az újabb szösszenet, ezúttal a Hogyan alapitsunk múzeumot cimmel. A téma a Műértő két oldalas összeállitása révén amúgy is aktuális, és persze az, hogy az állam hogyan rendezi és menyi pénzt ad a múzeumoknak, nem kizárólag szakmai kérdés, ezért aztán nem is megyek itt bele részletekbe. Azért a könyv jóval több, mint aktuális siránkozás a finanszirozás miatt. A szemléletmódja pont azért figyelemreméltó, mert az általában annyira hiányolt nemzetköziséget emeli be a könyvébe. Már a könyv első irása Párizsba visz minket, az ottani -egyébként irigyelt - múzeumpolitikába. Hiszen arrafelé sem új az, hogy pl. a kulturális miniszter Pompidou kortárs múzeumot hozzon létre, csak a hangsúlyok mások. Ott azért aggódnak, hogy a kezdetben a legfrissebb áramlatokat bemutató komplexum a nagy népszerűség hatására enged a kisérletiségből, és szélesebb tömegek számára is vonzó kiállitásokat rendez. Ezzel a kérdéskörrel egyébként egy korábbi gondolatfutamomra reagálnak, amikor azt elemeztem, hogy mennyire való a kortárs művészet a szélesebb közönségnek. Ettől függetlenül, a Pomipou központ őrült nagy presztizse miatt véleményformáló hatása is van, tehát amit ott kiállitanak, az óhatatlanul bekerül egy szélesebb körbe. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a Pompidou 3 szintjét megtöteni anyaggal nem egyszerű, és nem hiszem, hogy a művészek csak úgy leakasztanak a műtermükből 200 képet, ami a tárlatra kell. Ezzel együtt a múzeumok többsége kortársosodik, vagyis egyre frisebb műveket mutat be, és egyre kisebb különbség van a galériák és múzeumok között, ami további kérdéseket is felvet. És a válaszok egy része a könyvben található...

Újra Velencei Biennálé

2011-06-09T03:39:00.000-07:00

Ez egy fogalom. Ilyenből ugyanúgy egy van, mint a Tate Modernből, a Centre Pompidou-ból, vagy nem is tudom, mondjuk a Europ'art-ból. Nemzeti pavilonok sokasága mutatja be, hogy hol is tart éppen egy ország, mit tart fontosnak. Amikor a legutóbbi biennálén elhoztuk a fődijat, ennek itthon nemhogy örültek volna a kritikusok, de belemásztak abba, hogy Andreas Fogarasi munkája nem is érdemelte meg, nem jó stb. A művész egy Ernst múzeumbeli kiállitással vigasztalódhatott, ha éppen Bécsből érdekelte ez a kérdés. S noha mindig lehet jönni azzal, hogy Van Gogh sem adott el egy képet sem életében, azért szögezzük le, hogy ez nem olyan jó.
Idén Németh Hajnal installációja utazik, ami érdekes annak fényében, hogy ő meg Berlinben él...Viszont ezt az anyagot láthattuk a Műcsarnokban, zseniális.
Az idei felhozatalból egyébként az iraki anyag tetszik egyelőre a legjobban, ez még nyilván változik. Az viszont biztos, hogy a biennálé is kötelező anyag.

American Photo magazin az esküvőkről

2011-05-31T06:24:00.001-07:00

készitett különszámot. Szinte nincs is olyan fotós, akit fel ne kérnének, hogy esküvőn is mutassa meg tudását, ha mások nem, a barátok, családtagok mindenképp. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, ha esetleg az érdeklődésünk más irányokba vonz. Érdekes volt látnom, hogy mig nálunk egyre kevésbé és egyre olcsóbban biznak meg fotósokat, hiszen úgyis mindenki hoz gépet, meg aztán "nehogymár kifizess ennyit", addig máshol egyre inkább előretör az igényesség a fotós kiválasztásában, az ár pedig kevésbé fontos. A lap 10 idézőjelben sztárfotóst, vagyis a szakmájukban jó fotóst mutat be. A képeken gyönyörűen látszik, hogy a különböző művészeti irányultságok hogy jelennek meg az esküvői képeken. Akad, aki halszemobjektivvel hoz létre érdekes perspektivát, ami biztosan nem mindegyik megrendelőnek tetszik, egy másik tájképet készit, gyönyörű szinekkel, melyben a főszereplők apró hangulati elemek csupán.
Kell is a változatosság, mert a legtöbb esküvői fotó, amit mostanság láttam, kiábránditóan ötlettelen volt. A pár jobbról, a pár balról, egy fa, egy autó, borzasztó. Az esküvői fotóról amúgy minden fotóskönyvben megemlitik, hogy a legkomplexebb, legnehezebb műfaj, mert sokféle stilus keveredik: a riport, ráadásul megismételhetetlen pillanatokkal, portré, és azon túl is minden. A fotós nem mondhatja, hogy bocsi, lemaradtam a gyertyagyújtásról, mert akkumulátort kellett cserélnem..Túl a technikai dolgokon, számomra az egyik legnehezebb feladat az, hogy tudom átmenteni a saját stilusomat a képekre? Hiszen vegyünk egy átlagos szertartást: tulajdonképpen tizből tiz fotós majdnem ugyanúgy fotózná le. Persze másik oldalról az se jó, ha túlzottan és céltalanul egyénieskedő képek készülnek. Ki örülne, ha minden esküvői képe egy 200 mm-es telével készülne? Vagy halszemmel? A legjobb az lenne, ha a pár megértené, hogy fotózásra legalább 2-3 óra kell, és és kevés, de karakteres kép fog készülni. Ez nem egyszerű..

A kötelezőt nem

2011-05-28T11:14:00.000-07:00

irom meg, arra ott vannak a nagy médiumok. A múltkor kérdezte valaki, hogy miért nem irok a nagy, hogy úgy mondjam, szinte kötelező tárlatokról, amikre a művészetre éhes megfáradt olvasó elmenne, ha nem felejtené el. A helyzet az, hogy őszintén szólva nem igazán érdekelnek ezek a kiállitások. Persze kötelező darabok, és nem is állitom, hogy minden fontos művésznek jártam a kiállitásán, de előbb-utóbb mindenkinek kialakul az izlése, és akkor már pontosan tudja, hogy mit keres, és kit miért becsül a művészettörténetben. De akárhogy vesszük, ez a múlt. Lehet vitatkozni azon, hogy Derkovits vagy Kondor a nagyobb művész, csak minek. Az olyan lenne, mint a Canon-Nikon párhuzam. Mindig is arra törekedtem, hogy az eseményeket nemzetközi kitekintésben vizsgáljam, egyszerűen azért, mert ez nekem fontos, és az itthoni élet meglehetősen belterjes. Ha irok, hmm, kiről is?, mondjuk egy feltörekvő tehetségről, akkor rögtön 50 levelet fogok kapni, hogy miért nem x-ről meg z-ről irtam. De ez a kisebb gond. A helyzet az, hogy a világ nem körülöttünk forog. Elég elmenni Párizsba, Londonba, Shanghaiba, bárhová, és látni fogjuk, mi a dörgés. Néha, mondjuk a századelőn, az 1910-es években együtt mozogtunk Párizs legmodernebb irányzataival, de annak az időnek vége. Ettől még elmentem az Egry Józsefre a Kogartba, a gyűjtők bemutatkozására a Műcsarnokba, Munkácsyra a várba, vagy akár a Várfokba most a 20 év gyűjtését átfogó tárlatra, és ezekről van is véleményem, de nem akarok belesüppedni az oly régóta beragadt virtusba, miszerint itt zsenik élnek, csak hát a világ nem ért meg minket, és a lehetőségek..meg a körülmények...és akkor irnom kellene Petrányi Zsoltról, és az már politika, márpedig attól igyekszem távol tartani magam.
Mindezek miatt nem irok most a Mai Manóról sem. Akit érdekel, feliratkozhat a heti hirlevélre, és megismerheti az aktuális kiállitásokat. Csak azt tudom mondani, bár többen lennénk akik eljárunk ilyen helyekre. Ennyit erről.

No de mi a helyzet a galériákkal?

2011-05-26T14:20:00.000-07:00

kiálthatnánk fel, hiszen nemcsak itthon, de tőlünk nyugatabbra sem alakult mostanában túl sok galéria, és akik vannak se tűnnek ki semmivel - legalábbis az én szememmel nézve. Mert mit is láttunk? Jött a válság, és hirtelen senki sem vett műtárgyat. Erre a galériák kevesebb ételt hozattak a megnyitókra, és nem festették át a falakat két kiállitás között. Aztán eltelt fél év, és rájöttek, hogy ez nemhogy nem elég, hanem elképzelhető, hogy a sokkal drasztikusabb lépések is kevésnek bizonyulnak. Ekkor törölték az összes hirdetésüket, abbahagyták a nemzetközi szerepléseiket, és alaposan szűkitették a művészeik körét is. Persze nekem, aki bennmaradt a körben, ez akár kellemes is lehet, sőt többen nyilatkozták, hogy jót tett a válság, azért nincs ok az örömre. Ez a válság úgy tűnik, hogy egy alattomos négyes metró: sosem jutunk túl rajta. A galériák egyre hatékonyabbak, csak a művész hal éhen.
Érdekes trendeket látok a nemzetközi vonalon. A galériások, miután rájöttek, hogy az eladásoknak lőttek, de legalábbis hiába várják a korábbi szintet, ráadásul ez az állapot hosszabb ideig tart, akkor elkezdtek végre egyéniesedni. A galériás rájött, hogy mindegy, hogy mit csinál, és akkor már miért ne kövesse az álmait? Nagyon érdekes projektek jöttek létre a galériás személyes érdeklődése által vezetve - de ezek annak a kiválasztottaknak szólnak, akik szorosabban követik a galéria működését.
Egyre kevésbé lehetséges az, hogy valaki igazán hasznos információkhoz jut pusztán azáltal, hogy évente párszor benéz egy galériába. A tulajdonosok szorosabbra vették a kötődést, és exkluziv kedvezményeket kinálnak, de csak azoknak, akik valóban kötődnek egy galériához, és legalább havonta meg is látogatják. Számukra exkluziv vacsorák, műterem látogatások, extra 5 % kedvezmény jár, mindamellett, hogy a galériás más területeken is próbál kedvére tenni. Aki viszont nem tartozik egyetlen körhöz sem, az nem jut információhoz.
Egy másik trend a múzeumok előretörése. Ma már jóformán egy jobbfajta galéria kinálatát nyújtják, s mivel nincsenek a megtérüléshez kötve, sokszor nagyobb felhajtást tudnak csinálni. A francia Arts magazine sikertörténetekről beszél, és megállapitja, hogy egyre keskenyebb a különbség egy galéria és egy múzeum között. Valójában persze a múzeumot a látogatottságon mérik, ezért jól hangzó összeállitásokat találnak ki, és nem riadnak vissza attól sem, ha el kell csábitani egy művészt egy galériától. A célközönség viszont egész más, mert a múzeum közönsége sokkal szélesebb, és kevésbé koncentrált látogatókból áll, akik legtöbbször nem is értik a kirakott tárgyakat, mig egy galériában még mindig nagyon fontos az eszmeiség.
A jövő megint csak a nemzetköziesedés irányába vezet. A legtöbb galéria vevőköre által rá is van kényszeritve a nyitásra, és ez csak gyorsulni fog. A válság ebből a szempontból mégiscsak jót tett, de azért jöhetne már az a metró az alagút végéről...

Fotókönyv aukció

2011-05-24T05:11:00.001-07:00

a Swann galériában New Yorkban. És akkor most felteszem a kérdést, hogy ki tudja, melyek a legfontosabb fotóskönyvek mondjuk 1850-től máig. Hümm. Na ilyet nem tanitanak sehol, pedig egy ritkább Avedon katalógus kikiáltási ára is 1000 dollár, persze olyat aligha fogunk találni a szekrény tetején...
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a ritkább, különlegesebb könyveknek külön árfolyama van, és sokszor egészen extrém magasságokba is katapultálhat - annak a 100 embernek, aki világszinten ezeknek a gyűjtésével foglalkozik. Persze könnyen mondhatnánk, hogy ha a nagymamám mondjuk 1920-ban New Yorkban járva vett volna egy Alfred Stiglitz albumot akkor 20 dollárért, akkor ma 25000 dollárt kaszirozhatnánk, feltéve hogy jó állapotban maradt meg és nem lopták el azóta...
Érdekesség, hogy mig nálunk már eredeti műtárgyat sem vesz senki, addig máshol nemcsak a műtárgy, hanem számos, a maga idejében szinte értéktelen tárgy is lehet gyűjtők célpontja. Nikon kezelési utasitások, dobozok, és gyakorlatilag bármi, aminek köze van a fotózáshoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy ma el kell rakni ezeket a dobozokat, hiszen ez az akkori csúcsmodellekre, és azokon belül is egy hierarchia szerint értékelődik. Visszatérve a könyvekre, ha befektetési céllal néznénk ma könyvet, akkor nem csak azt kellene tudni biztositani, hogy a következő 100 évben senki sem nyúl hozzájuk, hanem azt is jól kellene kiválasztani, hogy kiből lesz az igazán értékes művész. Stieglitz példájával élve, a 25000 dolcsiról könnyen 1100 pénzre csökkenhet a vagyonunk, ha Jacob Riis könyvet őrizgetünk.
Innen nézve úri passziónak tűnik az egész, de érdemes átnézni a listát, egy teljes fotótörténet órával ér fel.

Könyvajánló: Andrea Bellini

2011-05-18T13:05:00.000-07:00

A könyv cime: minden, amit mindig is tudni akartál a galeristákról, de féltél megkérdezni (Everything you always wanted to know about gallerists but were afraid to ask)
Nyilván a cime miatt vettem le a polcról Párizsban, a Centre Pompidou-ban, és ha nem is mondom azt, hogy a cim a legérdekesebb része a könyvnek, azért vannak fenntartásaim. Az első rögtön a szemlélet. Én, mint alkotó, azt kérdezném a galeristától, hogyan választ, mit néz meg jelentkezőkön, a könyv szerzője viszont a műgyűjtők felől közelit, és szinte minden interjúban kimondatja ugyanazt a közhelycsokrot, vagyis: ne vásárolj azonnal, ismerd meg a piacot, csak olyat vegyél ami tetszik, próbálj meg egy galériával hosszabb távon együttműködni, tehát csupa olyan dolgot, amit egy valamirevaló gyűjtő már rég tud, viszont nem szól, vagy ő sem meri megkérdezni azokat a kényes kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Végső soron minden interjúalany nagyon udvariasan elmeséli a dolgait, és persze végül ez történetmesélésbe csap át, ami persze nem érdektelen, csak hihetetlen (pl. hogy hogyan lettek galériatulajdonosok). Ami viszont a legnagyobb erénye a könyvnek, hogy egy kicsit közelebb hozza a galériásokat, megtudunk néhány apróságot, amiről meg lehet őket jegyezni és ez nem kevés, tekintve, hogy hány galéria is van a világon.
Van azért aggasztó dolog is. Mindenki tudja, hogy az olaszok a futottak még kategóriában vannak kortárs művészetben. Ennek ellenére Andrea barátnőnk összeszedett annyi olasz galériát, amennyi nincs is, és végeláthatatlan csevelyt folytat az olasz művészet nagyságáról. Értem én, hogy minden szentnek.., de itt kifejezetten kilóg a lóláb. Aztán bele lehetne kötni még a galériák listájába is, de gondolom, ismerősi alapon ment ez, és azért annyira nem rossz a lista. Egyébként ha még valami kételyünk lenne, hogy mi alapján választanak a galériások művészeket, akkor most elszállnak: gyakorlatilag mindenki azt nyilatkozta, hogy gyerekkori barát, kivéve azt a 20 embert, akit minden galériás felvenne a portfóliójába.
Okosabbak lettünk a könyvtől? Mindenképpen, noha egy újszülöttnek minden közhely új...

Csiszér Zsuzsi

2011-05-14T00:48:00.001-07:00

Egy blog szükségképpen szubjektiv, ezért megengedhetem magamnak, hogy "csak úgy" dicsérjem egy kicsit Csiszér Zsuzsit. Legújabb önálló kiállitása a Várfok galériában már önmagában jelzi, hogy befutott, hiszen..no de mindenki ismeri a Várfok galériát, az biztos, hogy meglehetősen elit hely, már ha a kiállitott képek áraira gondolok. Csiszér Zsuzsiban az tetszik, hogy láthatóan másmilyen, megkülönböztethető festészete van. Ez pedig manapság nem kis szó. Már tavaly is, egy csoportos kiállitáson bemutatott két kollázsánál is azt mondtam magamban, hogy ő kifejezetten valamilyen, mondhatnám merész, és ez nagyon tetszik. Új anyaga szintén az összerakott képekre épit, de ezúttal minden festés, gondolom rájött, hogy az elit közönség fanyalog az újságpapirra, és más hasonlóan olcsó anyagokra, mégha azok kifejezőek is. Semmi gond, a mesterségbeli tudás ezúttal is segitett, és cserébe a képfelület is egyenletesebb lett, ami merőben szokatlan a kollázstól. Nekem hiányzik is a különböző anyagok által keltett karcosság, felületi hatás, hogy úgy mondjam, egyfajta ki nem dolgozottság, ami mondjuk Vajdánál még külön izgalmas az ábrázolás mellett. Viszont a jó hirem az, hogy a képek immár végtelenül profik, szemtelenek, maiak, simán beleillenek a modern világképünkbe, de mégsem teljesen elégitik ki, vagyis megmaradtak műalkotásnak. Üvegfalú otthonokba szinte kötelező darabok, és a célközönség nem fog visszarettenni az ártól sem, végülis több méteres képekről van szó. Nekünk, aköznek meg marad az elismerő fütty.

A mexikói bőrönd - helyett

2011-05-10T11:33:00.000-07:00

Az Icp-ben (New York) Robert Capa mexikói bőröndjéből mutatnak be egy csokornyit, de nem erről fogok irni, mert a képek eléggé közepesek, vagy gyengébbek, kb. olyanok, mint amikor Hendrix vagy bárki más ki nem adott számait hallgatom: van benne valami morzsa, ötlet, de igazából érdektelen. Nem várhatjuk el azt a zsenialitást, mint amit a főműveitől, a sietősen komponált, életlen, vagy téma nélküli képeket meg miért méltassam, mégha ez gonoszság is tőlem. Van viszont egy másik kiállitás, Wang Qingsongé, amibe viszont beleszerettem. A képeiben a monumentalitást imádom. Még azt is el tudom képzelni, hogy Kinában centiméterben mérik a művészek munkáit, mert ilyen méretű ábrázolásokat ritkán látni. Amikor méretről beszélek, nem arra gondolok, hogy maga a nagyitás óriási: persze az, több méteres, de ezt ma már tudja mindenki - mondjuk elég Andreas Gursky 99 cent képére gondolnom, ami 2,5 * 4 méteres. Inkább a kézműves munka mennyisége döbbent meg. A tanár a táblánál magyaráz képénél például a krétával apró betűkkel felrajzolt terület úgy érzésre 8*4 méteres. Eldolgozgatott pár napig-hétig a művész, mielőtt a fényképezőhöz nyúlt. Vagy ott van a plakátos kép, már eleve 10-nél több szereplője van, akik mégis aprók, mint a hangyák. Plakátokat próbálnak leszedni a falról, ami legalább 20 méter magas, nagyjából egy sportcsarnoknyi méretű sarok, amibe nyilván le kellett gyártatni a plakátokat, aztán felrakni...brr. Mennyi munka. Persze nem csak ettől lesz jó a kép, de ez egy olyan sajátosság, amireemlékezni lehet...

Hová tűnt a Wam design center?

2011-05-01T13:15:00.000-07:00

Már amikor elindult, akkor is ingattam a fejem, hogy mi lesz ebből. A beharangozó szerint legalábbis a legnagyobb, legfontosabb, legakármilyenebb kortárs művészközpont jött létre, műtermekkel, kiállitásokkal, garantált vásárlásokkal, több száz millió ft bedobásával. Ezek a dolgok nálunk legtöbbször kétféleképpen folytatódnak: az egyik lehetőség, hogy kiderül, kamu az egész, a másik, hogy egy éven belül az egész eltűnik, s a nagy beharangozásból szintén nem lesz semmi, mire elemezni lehetne. Most megnéztem, 2007-ben indult a Wam, és nem is tudom, mikor fulladt ki az egész, a honlapon mindenesetre tavalyi az utolsó bejegyzés. Legyinthetnénk, hogy törvényszerű ez, de engem inkább az érdekelne, hogy miért rak bárki is ennyi pénzt kortárs művészetbe, az interjúkban persze 20 év megtérülést nyilatkozik, ha aztán pár év múlva, amikor látja, hogy nyilvánvalóan semmi sem fog megtérülni a pénzéből, gyorsan kiszálljon. Minek vágott akkor bele? Azt gondolta, hogy majd ő szembemegy a trenddel? Vagy csak túl könnyen szerzett pénzét legalizálja? Mégha elismerem a jó szándékot, akkor sem világos számomra, hogy hogyan gondolja, hogy tömegével futtat be művészeket, ráadásul itthon. Nem véletlen, hogy pl. a Kogart is erőteljesen a klasszikusok felé mozdult.
Persze aki a Saatchi felé mutogat, hogy bezzeg nekik megy a dolog, az hasonlitsa össze a mi Art fair-ünket a Frieze-el, vagy Damian Hirst-öt bárkivel. Ettől függetlenül az ötlet jó, vagy legalábbis jól hangzik, csak éppen szinte beláthatatlan pénzt kéne beleölni, és nem 3, hanem 30 év alatt jönne vissza bármi is. Van jelentkező?

Verebics Ági az Apacukában

2011-04-30T00:41:00.001-07:00

Miközben folyamatosan azon kesergek, hogy nincs elég szintér itthon, a galériák olyanok, amilyenek, satöbbi, a helyzet az, hogy nagyon is vannak érdekes események, csak ezek nem jutnak túl az ismerősi körön. Akármennyire is próbálkozott pl. a Roham, a helyzet az, hogy senki sem sétálgat a 8. kerületben alternativ helyszint keresve, máshogy meg elég nehéz összefutni az egyébként szimpatikus helyszinnel. Mit mondjunk arra, hogy a Tűzraktérnek is egy politikai botrány kellett, hogy legalább észrevegyék? A helyzet hasonló az Apacukával is. Oké, közel van az Artbázis, meg a Lumen, de azok közönsége is csak ismerősökből áll, egyébként meg az utcáról nézve az Apa tulajdonképpen egy kávézó.
Ettől függetlenül egyre inkább az a véleményem, hogy Ági lassan klasszikussá érett. Már az Art market, ellen art fair-en is kitűnt nagyméretű, hogy úgy mondjam, az esztétikusságot súroló arcaival, és azóta csak jobb lett. Jól áll neki a nagy méret és a női, de nem feminista ábrázolás, bár ez utóbbi Ágival beszélgetve már nem is annyira egyértelmű. Nem szokás manapság a technikai kivitelezést méltatni, de nem tudok szó nélkül elmenni azon a profizmuson, ami süt a képekről. A téma viszont csalóka egy kissé, mert először arra gondoltam, hogy a klasszikus nőábrázolás kigyúnyolásáról van szó, aztán a kliséknek megfelelő beállitást szemlélve már nem vagyok ebben biztos. Legalább van min elmélkednem. Szerencsére a képek nem a gyűjtőknek kedveznek, annál sokkal jobbak, mintsem dekorativ felületet nyújtanának. Hosszú idő óta végre egy olyan anyagot láttam, amihez kedvem támadt visszamenni a megnyitó után - és nem csak a társaság miatt.

Könyv: András Edit: Kulturális átöltözés

2011-04-28T14:12:00.001-07:00

1989 utáni nőművészetről szól ez a könyv, ne tévesszen meg senkit a cim. Mondjuk ez a nőművészet dolog nekem egy kicsit eleve gyanús. Oké, a nők egyenjogúsága, meg minden, de ugyanakkor nagyon is egyenjogúak már. Vagy legalábbis szeretném azt hinni, de persze én nem vagyok az, szóval nem tudom. Messzire vezet ez a téma, de eszembe nem jutna pl. Eperjesi Ágnes képeinél morfondirozni, hogy a képei vajon nőművészet-e. Nem mintha a könyv következetes lenne ebben, hiszen néha férfi alkotókról is beszél, habár a kontextus ilyenkor is női vonalon mozog.

A másik bajom, hogy korántsem mindig hiszem el a könyvnek, amit állit. Mondjuk van a képen egy fürdőkád részlet, felette meg két harisnyás láb. A könyvben fél oldalas elemzést kapunk arról, hogy ez azt jelenti, hogy a női krisztus is tud vizen járni. Hát nem tudom. Lehet, hogy ez az üzenet, de mi van, ha nem?

Mégis vissza fogok tehát kanyarodni ehhez a nőművészet dologhoz. Igazából szeretném azt mutatni, hogy semlegesen mutatom be a témát, és akkor előtűnnek az erősségek is. Viszonylag átfogó képet kapunk a 89 utáni női alkotókról, és persze nagyon sok művet nem ismertem eddig, amit a könyv ismertet. Az is pluszpont lehet, hogy eddig ritkán olvastam művészettörténetről kifejezetten női szemmel, vagy csak nem tűnt fel. Egy olvasatnak érdekes tehát, csak most meg a ló túloldalán vagyunk, habár nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy lónak van feminista oldala is...

A könyvben bemutatott művek egyébként -talán nem véletlenül - zömmel olyan műveket mutatnak be, ahol azt látjuk, hogy a nők elnyomottak, soha semmilyen öröm nincs, ami egy kicsit elgondolkodtató. Nem tudok egyetérteni a művészet = depresszió gondolattal sem, ami végigvonul a könyvön, de ez igazából egy afféle honi sajátosságnak tűnik. Bár az is lehet, hogy egyszerűen ezt nem érthetem meg. Feminizmus ide vagy oda, puszilom a csajokat, innen üzenem ,hogy a másik oldalon sem könnyű.

A könnyedségről

2011-04-25T14:41:00.001-07:00

Hú, ez nyálas lesz, előre is bocsi. Arról akartam irni, hogy a fotózás, ha mint művészeti ágat nézzük, egyáltalán nem ötperces feladat. Hiába találta ki a Kodak a hires jelmondatát a kattintásról, a legtöbb fotós már akkor sem és most sem elégedett meg ezzel. Az exponálógomb megnyomása ugyanis korántsem a legnagyobb feladat a fotózásban. Mesélhetnék mondjuk Ansel Adams-ről, aki a fotós túráit úgy valósitotta meg, hogy több hónapra bevette magát a Grand Canyonba, a felszerelést egy szamár szállitotta neki, és azt a pár hónapot kizárólag fotózással töltötte. Ja, és nem volt Iphone-ja, se mobil nete. Helyette komplett előhivó labort cipelt a megfelelő vegyszerekkel, amik egyébként nem voltak készre keverve. Nem volt Eos-1d-je se, se markIV, se mark III, helyette 6* 9-es sikfilmre dolgozott, ami úgy ötször nagyobb, mint a Leica kocka. Ezeken felül nem lógott a cseten és fórumokba se irt.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az elmélyülés különösen fontos a fotózásban. Lám, nemrégen volt –kinek is? – kiállitása a MEP-ben Párizsban, ahol 30 éves munkásságának eszenciáját mutatták be. Még Annie Leibovitz is, akinek a képeit elsőre néha nézhetnénk elkapott képnek is, különösen ügyelt a világitásra, nem véletlen, hogy könyvet is adtak ki a technikájáról. És amikor nézzük a képet, nem tudjuk megmondani miért, de érezzük a profizmust. Hát ezért.

Egy fotósorozatban általánosságban a fotók elkattintása veszi el a legkevesebb időt. Ha modell van, akkor fodrász, sminkes, öltöztető, a megfelelő helyszin letárgyalása, világitás, diszlet, tereptárgyak megszervezése sok időt vesz el, de jobb esetben a legtöbb idő a tervezésé. Mi lesz a kép üzenete, milyen tárgyakkal tudom erősiteni a mondanivalót, milyen szineket érdemes egymás mellé tenni, és ezek csak néhány apróságok, amikre gondolni kell. De ami ennél is több időt vesz el, az a felkészülés. A századelőn pl. majdnem mindenki Párizsba ment, hogy ott szivja magába a képeket, amiket látni lehet, és a város hangulatát, a mesterek munkamódszereit. Sok időt töltöttek el azzal, hogy bejárták a világot, sokszor akár éveket töltve egy helyen. No persze Brassai, miután André Kertésztől megtanult fotózni, már a következő évben albumot állitott össze. Vagy ott van Robert Capa. De egészen általánosságban azt lehet mondani, hogy nem árt kicsit elmélyülni. Igen, zárd le a számitógépet, és irány a könyvtár. És fél év múlva beszélhetünk, addig ne jelentkezz.

Hatással van-e az online világ a fotóra?

2011-04-19T14:14:00.000-07:00

Először jöttek a digitális kamerák, azt igérve, hogy bárki tud jó képet fotózni. Ez volt a 90-es évek. Mára a kamerák fejlődése lelassult, hiszen a fényképezőgépek szolgáltatásaira komoly fotósnak nincs szüksége, a jó minőségű optika pedig akkor is, most is drága. Nemzetközi szinten teljesen komolytalan, ha valaki egy automata kattingatós géppel akar boldogulni. Ami viszont megváltozott, hogy a két fő gyártó automatikáit elfogadják, vagyis nem muszáj manuális módban fotózni, habár továbbra is ajánlott. Szép lassan a nagyítási technikák is rögzültek, a c-printet felváltotta a lambda print és részlegesen a giclée. Viszont továbbra is menő analógra fotózni, főleg, miután kiderült, hogy sokkal emberibbek, hibáikkal is szerethetőbbek az analóg nagyitások, hasonlóan mondjuk a lemezjátszóhoz vagy a csöves erősitőkhöz, amelyek szintén nagyon menők, noha technikailag a cd elvileg jobb. Újra és újra kiderült, hogy a tökéletesség unalmas, és az analóg fotó olyat tud, amit semmi más. Egy Fuji Velvia finomsága...mondom ezt úgy, hogy én is digitálissal fotózom nagyrészt, szóval maradjak szépen csöndben. Oké. Valahogy mégsem tudok elmenni amellett, hogy pl. a párizsi MEP fotóház szinte kizárólag analóg technikával készült képeket állít ki. El tudom képzelni, hogy ez addig lesz igy, amig élnek azok, akik analógra fotóztak, de azért pár megszállott fiatal újra használja a negativokat.

Aztán itt van az internet, ami elvileg alap, de valójában sok galériának nincs a mai napig oldala, és akiknek van, azoknak se frissül folyamatosan. Technikai kőbaltások lennének ezek az emberek? Vagy inkább kimondatlanul ugyan, de arra utalnak, hogy igazi ügyfélkapcsolatot csak személyesen lehet kialakitani? Az biztos, hogy eddig nagyon kevés olyan galériával találkoztam, akik valóban kapcsolatba szerettek volna kerülni a netelő tömegekkel. Tetszik vagy nem: a műkereskedelem a kiválasztott kevesek kiváltsága, és semmi értelme annak, hogy a tudással és pénzzel nem rendelkező Mari nénik és Pista bácsik online szörföljenek a galériák kinálatában, mint ahogy nem is teszik. A honlap szerepe tehát legfeljebb a figyelemfelkeltésé, és csak elenyésző részben új kapcsolatok kiépitéséé. Sok honlapra eleve ki is irják, hogy ne küldjenek e-mailt vagy bármilyen anyagot, mert a galériák nem igy szerzik a művészeiket. Persze én is beleestem abba a hibába, hogy amikor valahol jártam, beadtam egy-egy portfóliót vagy könyvet egy szimpatikus galériába, de valójában más útjai vannak a galériába bekerülésnek. Hasonló a helyzet a facebook-al és egyéb klónjaival: fantasztikus, ha egy galériának 5000 rajongója van, de ettől még nem lesz jobb galéria, mint akármelyik másik. Tulajdonképpen eddig egyetlen galériát láttam, amelyik tényleg használta a webet, mint galéria, és ez a Jen Bekman New Yorkban. Az általa meghirdetett fotópályázatra tényleg 8 millióan jelentkeztek, más kérdés, hogy a nyertes eddig még mindig egy olyan művész volt, aki a referenciái alapján amúgy is átvitte a lécet. Sajnos tudomásul kell venni, hogy öt perc alatt nem leszünk művészek, egy fotóstanfolyamtól meg pláne.

Ha jobban belegondolok, az online világ talán még inkább zárkózottá tette a művészetet: művészeti egyetem és megfelelő tapasztalat/referencia/nyelvtudás nélkül szinte lehetetlen akárcsak egy lépést is tenni. Amiben viszont igenis változott ez a világ, az az, hogy a közönséget/Mari néniket/érdeklődőket egyszerűbben és persze olcsóbban el lehet érni egy művészeti programmal. Sőt, mostanában a közönség el is megy kiállitásokra, mégha csak a Szépművészeti Múzeumba is, és megnézi – noha továbbra sem érti – a művészeti alkotásokat, és ráadásul még fejleszti is ezáltal a szépérzékét. Én csak örülök neki, mégha iPadot nyomogat is...

prágai fotófesztivál

2011-04-17T14:51:00.000-07:00

Csak szólok, ha valaki esetleg nem találkozott vele: Prágában május 5-ig fotófesztivál van. Ezt persze úgy kell érteni, hogy néhány kiállitás mögé odabiggyesztették a fesztivál nevet, de csodák csodájára, a dolog mégis működik. Egyébként pontosan ugyanazt nézhetjük meg mondjuk a Langhans galériában, hogy egy jó helyet is emlitsek, mint fesztivál nélkül, de az átlag közönségnek kell a hivószó. A látogatóknak összegyűjtötték -egyébként ugyanazt - a 10 galériát, akik fotóval foglalkoznak, hozzácsapták a Rudolfinumot, mint helyszint, és kész is. Lehet plakátokat, szórólapokat nyomtatni, amikből persze kevés látható, a költségvetés ugye...Pl. a Leica galériába belépve az asztalokra vannak szórva a meghivók - tehát ha valaki amúgy is arra jár, akkor megtudhatja, hogy éppen fesztivál van...Mosolyoghatunk ezen, de érdekes módon pl. a párizsi Centre Pompidou-ban a cseh fotó helyet kapott, magyar vonatkozású könyv nem akad.. Ha már látjuk, hogy ennyire fontos a csomagolás, úgy értem a marketing, mi is kitalálhatnánk már valamit..Mondok egy példát. Ember nem tud finn, svéd vagy norvég fotóst emliteni, de az egész világon tudják, mi az a helsinki iskola. A róluk készült könyv New York-tól nem is tudom, Genfig mindenhol megvan, és akkor most két olyan helyet emlitettem, ahol a saját szememmel láttam. Visszatérve Prágára, lehet hogy csak nekem volt új, de Josef Sudek műtermét megnyitották a szélesebb közönségnek, ajánlom megtekintésre.

Boltives galéria

2011-04-08T15:31:00.000-07:00

Az ember azt hinné, hogy ilyen időkben senki sem nyit galériát, aztán tessék. Illetve mégsem, gyorsan ellenőriztem, hogy mit irok le, igy máris megbuktam, a galéria 2008-ban nyitott. Akkor hol volt eddig? Na mindegy. Teljességgel esetleges, hogy milyen galériáról szerzek tudomást, igaz, nekem is kialakult az a, hm, 10, ahová járok. Nem dicsekedhetek vele, de sokszor nem megyek el ismeretlen helyre, csak ha valami okom is van rá. Ebből a szempontból dicséretes az Artmagazin szervezése, mert rendszeresen szerveznek tárlatvezetéseket, bemutatókat, amik igy jobban meg is maradnak a fejemben. Ezúttal mégsem erről volt szó, de a lényeg, hogy megjelentem, leesett az állam, és meg is irom miért. A kiállitott anyag legalább annyira friss volt, mint egy harmatcsepp az Alpokban. A téma "fű, gyep, mező", ennek megfelelően a képek zöme zöld volt, ez viszont egyáltalán nem hátrány, mert olyan ritkán látok máskor zöld képeket, pedig a természet, blabla.. Elég sok stilus jelent meg, ami szintén örvendetes, és a szinvonal is tetszetős. Több kedvencem is volt, ami nem sűrűn fordul velem elő. A képek a zöld szinen kivül is frissnek mutatkoztak. Vagy irjak inkább modernet? Szóval úgy tűnt, hogy a készitők a mában élnek, és nem próbálnak meg múlt századi stilusban festeni, mégis érthetőek a gondolataik. Ráadásul a megnyitón csupa fiatal jelent meg, nem görcsöltek, jó hangulat uralkodott. Szóval nem sok érvem maradt arra, hogy miért nem ismertem a galériát. Még egy szalmaszálam van: a weblapról gyakorlatilag semmi se derül ki, még az aktuális kiállitás sincs fent, ami egy kicsit.. hm. orrolható. Amivel persze visszajutottunk a belterjességhez, mégha nem is erről akartam irni...

Drégely Imre a Nessimben

2011-04-04T13:51:00.000-07:00

Egyébként van jó oldala is a belterjes hazai állóviz művészeti életünknek, bár sokáig nekem se esett le a tantusz. Mégpedig az, hogy a kiállitó művészek, jelen esetben egy fotós, egyáltalán nem elbújva az asztal alá, vagy agyonsztárolva egy partin lóg, hanem egyszerű halandóként is találkozhatunk vele. Fogjuk magunkat, és ha a Király utcában járunk, eszünkbe jut, hogy a Nessim csak egy utcára van, és belépve ott találjuk magát a művészt, akit a galériás azonnal be is mutat, és aki a legtermészetesebb módon magyarázza el a képeit. Próbálnánk ezt mondjuk David Lachapelle-el! Maguk a képek persze ellentmondásosak. Én mostanában jutottam el oda, hogy mintha már meg tudnék különböztetni egy Drégely Imre képet valaki másétól, de még nem vagyok biztos benne. Sok bennük a játék a képelemekkel, ám összességében néha öncélúak a megoldások. Viszont először láttam olyat, hogy megosztott szerzőség, ami ezúttal szó szerint értendő: a kép alsó fele a művészé, a felső pedig egy felkért másik fotósé. Az expozició alatt egy félbevágott objektivkupak takarja el a nemkivánt területet. Zseniális ötlet!

Párizs hét 5- galériavilág

2011-03-30T11:38:00.000-07:00

Rendben, nem volt nálam polárszűrő, igy a kirakatfotó mintha egy önálló alkotás lenne. Nem is kezdem el leirni a képet, amiről mesélni akarok, az inkább a galériavilág. Megdöbbentő, hogy mennyi galéria van a városban, tulajdonképpen csak a gyümölcsboltokkal vetekedhet. Kintlétem alatt rendszeresen láttam képpel mászkáló emberkéket, ami végülis evidens, hiszen másként nehezen élnének meg e helyek, de akkor is jó érzés. Néhány kivételtől eltekintve sosem láttam üres galériát. Érdekes, hogy a nagy nemzetközi cégek mellett könnyedén megélnek a helyi, kisebb helyek is. Szinte lehetetlen lenne leirnom az összes galéria kinálatát, vagy azzal az erővel könyvet is kiadhatnék, ha már. Ami a fotón (alig) látható, az Alecci e Di Paola tárlata, de akár egy egész évet is rászánhatnék az összes galéria felfedezésére...

Párizs hét 4 - Photo magazin

2011-03-29T01:47:00.000-07:00

Leszámitva, hogy csak franciául olvasható, valószinüleg a Photo magazin az egyik legjobb a műfajban. Totális döbbenettel töltött el, amikor először a kezembe vettem, és mindaz hiányzott benne, ami annyira jellemző a francia sajtóra: csak hazai témák, ha mégis külföldi téma, akkor csak olyan, aki beszél franciául, az észak-afrikai események követése, mintha az is az országhoz tartozna, és persze az elfogódottság minden apróság iránt, amit francia művelt. Ehhez képest a Photo magazinban gyakran amerikai anyag jelenik meg, mintegy elismerésül, hogy ott történik a legtöbb érdekes dolog a fotóban. Az például igazi szenzáció volt, amikor Elvisről új album jelent meg, az Icp egyből bemutatta az anyagot, és kellemes meglepetésként az újság is egyből beszámolt róla. Rendszeresen jelennek meg tudósitások szlovákiai, romániai, és más országok fotóséletéről...Nocsak. Most pedig, bizonyára a csökkenő példányszámok miatt az új szám mellé egy régit ingyen adnak. Kedves tőlük. Többek közt új David Drebin album jelent meg, ha valakinek ez mond valamit, bár nem fogom az összes hirt kiirni. Több, mint 100 oldal tömény fotózás, egyszerűen megkerülhetetlen. Uff.

Párizs hét 3 - MEP

2011-03-27T14:07:00.000-07:00

Ez kötelező kör. Az európai fotósház tulajdonképpen már hosszú ideje csodálatom tárgya. Eddigi látogatásaimkor csupa többéves előkészitő munkával készült sorozatot mutatott be, az életmű-kiállitásokat leszámitva. Ezúttal is öt név szerepel a szórólapon, mégse vagyok lenyűgözve.
Mintha a Mep ezúttal a világ lelkiismerete szeretne lenni, és csupa olyan témát hoz, ami engem valahogy nem hoz lázba. Ott van Henri Huet Vietnámról, mármint a háborúról szóló képei: teljesen tökéletesek, nyilván a szenvedésre koncentrálnak, hogy ne legyen egysikú, néha akad kép a katonák erőfeszitéseiről is. Mi a bajom ezzel? Csak az, hogy ez a háború - és most nyilván elnézést kérek mindenkitől, akit ez sért - történelem. Semmiképpen sem beszédtéma. Ott van Marc Trivier, aki hires irókat fotózott le, de gyakorlatilag háttér nélkül, kiragadva a környezetéből. Kit érdekelnek mondjuk Marquez arcvonásai? Inkább a környezete: hol él, iróasztalnál ir-e, hány könyve van, de eből semmit se látunk. A képek túlságosan is üresek. Ezzel egyébként Anton Corbijn-re emlékeztetnek: az ő képein is az üresség látszik, bármi is van a képen. Nem mondom, hogy nem lehet tanulni belőle, mégha csak azt is, hogyan kell beégés nélkül fehériteni a hátteret, de én pont a skála ellenkező végén helyezkedem el a részleteket illetően.
Aztán ott van Hervé Guibert, aki saját szenvedéseit irta meg 8 millió oldalon: hogy úgy mondjam, nem normális kapcsolatai, barátai, talán még az álmai is megjelennek, és noha nem akarom őt bántani, de ehhez én felszines vagyok. Persze örök kérdés, hogy a jókedvet ábrázolni végtelen banalitás-e, a szenvedés viszont nem művészet automatikusan, teszem hozzá. Két könyve jelent meg, az egyik hátlapszövege igy kezdődik: amikor megtudtam, hogy aids-es vagyok, három hónapig sirtam. Nem kaptam kedvet az olvasásához.
Akárhogy is, a Mep teljességgel megkerülhetetlen a fotózásban, ezt mutatja is a tömeg a könyvesboltban, ami mellesleg megérdemelné a könyveslyuk nevet is...

Párizs hét 2 - Yellow korner

2011-03-23T15:11:00.000-07:00

A francia Photo magazinban olvastam egy kellemes hangvételű interjút a galéria vezetőivel, és megjött a kedvem meglátogatni őket. Elmondásuk szerint valóban olcsón, akár 100 euróért vehetünk náluk műalkotást, ami Párizsban egészen figyelemre méltó. Hol van az átverés, kérdeztem magamtól, mert az nem lehet, hogy ez mind igaz legyen.
A galéria a rue de Buci legelején található, forgalmas, de kávéházas környéken, mint az a fotón is látszik. Belépve viszonylag sok, kis méretű kép tűnik fel, korrekt cimkével, melyen az ár valóban párszáz euró, de még a nagyobb képek sem érik el az 500 eurót, néhány kivételtől eltekintve. A készitők..persze nem ismert nevek, a képek viszont első ránézésre egész kellemesek, kicsit túl élesek, meg a szineket is felhúzták, de még ezzel együtt is fogyaszható. Az apró előtérből a hátsó szobáig csak pár lépés az út, és ez alatt döbbenek rá, hogy ezek a képek mekkora giccsek. Egy new york-i házsor, egy oroszlán, egy jégtábla, mind rettentően kellemesre fotózva, vagy még inkább alakitva, ahogy közelebb lépek egy képhez, hogy megvizsgáljam a felületét. Alighanem lambda printek. Már szégyellem magam, hogy egy fél percre egészen kellemesnek láttam a valójában szörnyű képeket. Sehol egy eredeti gondolat, sehol egy ötlet, kizárólag a vizuálisan klisévé változott tájképek, néhol egy-egy női portré. Ahogy bosszankodom magamban, feltűnik még valami. A képek nincsenek sorszámozva, sőt, egy kép többféle méretben is előfordul. Ez komolytalan, nem méltó egy galériához. Aztán az egyik képnél megtalálom a limited edition feliratot, a leirás szerint 500 példányban maximált darabszámmal. 500 példány? Amikor a műkereskedelemben a maximum a 10? Most már helyére tudom tenni a galériát. A cél itt az volt, hogy az amúgy Ikea képosztályán vásárló közönséget csábitsák el fiatal, névtelen szerzők nyilvánvalóan a közönségnek tetszeni akaró képeivel. Ehhez méltó az ár is, ami ilyen összefüggésben már nem is olyan olcsó. Hiszen a képek sosem fognak semmit sem érni, nem minősülnek műalkotásnak, már ha ez érdekel valakit. A javaslatom: bárki felhúzhatja a szineket és az élességet egy jobban sikerült nyaralási képén, amit ha jó minőségben előhivat, akkor olcsóbban kijön, mintha a galériából venné. De sokan vannak azok is, akik az olcsó árakat meglátva elcsábulnak egy-egy képre, és büszkén mesélik majd barátaiknak a vásárlásukat. Talán előbb-utóbb ők egy valódi galériába is eljutnak.

Párizs hét 1.

2011-03-18T12:34:00.000-07:00

Párizs hetet inditok, mert rengeteg érdekes dolog történik ott. Az persze kétségtelen, hogy napjainkban már nem számit a világ elsődleges művészeti központjának, de azért továbbra is nagyon erős. Most nem elsősorban a turisták által generált értelmiségi mozzanatokra gondolok (vasárnap reggel 9-kor már sor áll a múzeumok előtt), és persze a Louvre... meg a többi közismert látnivalóra, hanem a kisebb galériákra, ahol mindig történik valami eredeti. Beleszippantok a trendekbe, mert érdekel, hogy milyen lesz a művészet pár év múlva, kik lesznek a sztárolt arcok, és egyáltalán, miről maradunk le, hogy majd 50 év múlva valakinek itthon is eszébe jusson... Azt találtam ki, hogy a teljesen közismerttől haladok a legapróbbig, de nem vagyok benne biztos, hogy tartom is magam ehhez.És voilá. Aki nem ismerte fel a Centre Pompidou-t, az talán még nem is járt Párizsban. Vagy ha mégis szégyellje magát. Az épületről lehet vitatkozni, de az biztos, hogy jellegzetes és modern, valamint élhető, szerethető teret ad. Én hétfő délben mentem, hogy elkerüljem a hétvégi tolongást, de nem jártam sikerrel: néha kifejezetten várnom kellett 1-1 kép előtt, hogy a hátak mögül előbukkanjon a kép. Hétfő délben... Az épület előtt diákok piknikeznek, a kávézók tele vannak, mindenki nyüzsög..ezt a látványt szeretem. A fő kiállitás Mondrian és a De stijl. A Pompidou központ kiállitóterei fantasztikusak, bőven van tér, de még nem érzem barlangban magam. A világ időközben eltanulta tőlük, hogy egy kiállitáson érdemes háttéranyagokat is bemutatni, korabeli újságokat, könyveket stb, igy most már természetesnek veszem, pedig a 920-as években vagyunk. A kiállitásban (meg már a korábbiakban is, Kandinszkijtól Rothkoig) az a jó, hogy bemutatják az előzményeket is, vagyis láthatjuk, hogy a mára szinte védjeggyé vált vonal-téglalap összeállitás miből indult ki, szinte érezzük, ahogy a festő bizonytanul létrehoz egy képet, majd ránéz, és abban a stilusban folytatja. Érdekes látni, hogy miből alakultak ki a festő jellegzetes formái. Mivel ez nem művészettörténeti óra, a kiállitáson pedig nem lehetett fotózni, ezért tovább is lépek. A másik kedvencem a könyvesbolt. Először is, a mérete összevethető egy hazai lánc bármelyik boltjával, pedig ott csak művészeti könyvek vannak, másrészt gyakran vannak leárazások. Igaz, sajnos a mindenki által keresett könyveket árazzák le, de az is valami. Egy éves átlagfizetést minden gond nélkül el lehetne költeni, csak győzzük hazacipelni utána a sok szépséget...Azért persze ott is megfigyelhető, hogy az irányultság erősen a hazai vagy legalábbis francia vonatkozású szerzőkre irányul. Lassan ott tartunk, hogy kizárólag a szerzőtől rendelhetünk könyvet. Arra nem számitottam, hogy pl. David Meisel nem lesz kapható...Magyar vonatkozású könyv pedig nincs, igaz, lengyel se. A csehek viszont jól állnak, ők valahogy jobban benne vannak a köztudatban. De még ezzel is, ez az intézmény bármelyik városnak példa lehet. Mint például...

a reklámról

2011-03-17T13:31:00.000-07:00

Márpedig a reklámok működnek, ezt mindenki tudja, de persze senki sem vallja be. Melyik mosóport is vegyük? Ugye. De persze csak én, egyedüli kivételként mindig a legésszerűbben döntök - mondja mindenki. Aztán csodák csodája, a reklámozott mosószerből több fogy. Na most az a helyzet, hogy a művészetben is igy működnek a dolgok. Emlékszünk-e egy bizonyos Damian Hirst nevű figurára? Nos, vele volt tele a sajtó (külföldi sajtó), mikor 100 millió fontot kaszirozott a képei árverezéséből. Vagy ott van Andreas Gursky, aki meg kétmillióért adott el egy fotót (a 99 cent ciműt), szintén bejárva ezzel a sajtót. Vagy vegyünk általánosabb példát, ott van Warhol és Picasso. Annyival jobbak lettek volna a kortársaiknál, mint amennyire a sajtójuk?
Mai blogtémám össze sem hasonlitható az emlitett urakkal, sőt. Nézzük meg ezt a képet.Na ez bizony az igazi giccs. Kár is az elemzésért. Egy női alak, amelyik egészen véletlenül lenge ruhában van, egy hattyúval az oldalán. Csak az a baj, hogy ez a fickó (most már nem irom le a nevét) kis túlzással a csapból is folyik. Amióta kiállitottam New York-ban, sokkal több információ és persze kéretlen levél is érkezik a levelesládámba. A festőtől, akiről most szó van, átlag heti két levelet kapok, gyorsan ki is törlöm őket, de néhány havonta még igy is elolvasom egy-egy levelét. És tényleg működik a dolog, mert most meg az Art Business News cimlapján is ő van. Megsúgom, tavaly is ő volt ilyenkor, mert az Artexpo-n állit ki, ami ilyenkor van. Tavaly egy oszlopsor mellett lépdelő pucér nő volt hátulról a téma. És hiába minden: annyira felbosszantott ez a kép, hogy hirt adok róla, ami által növekszik a hirneve, és igy tovább...
Legalább a nevét nem irtam le.

Műgyűjtők éjszakája

2011-03-11T13:47:00.000-08:00

Ez is olyan, mint szinte mindegyik művészeti megnyilvánulás Pesten: ha akarom, elismeréssel szólok, ha rossz kedvem van, leszólom. És mindkettő igaz lehet. Ezzel együtt tegnap jókedvem volt, találkoztam barátokkal a megnyitókon, tömeg volt, sokan eljöttek, nincs kedvem kritizálni.
A Virág Judit galériában örömmel láttam a kortársakat, mégha a papirmunkák mint összefoglaló rendezési elv kicsit erőltetettnek tűnik is. Meglepődve fedeztem fel egy darab fotográfiát, ez egy Szabó Dezső kép volt. Persze feltehetném a kérdést, hogy miért pont ő, de 1 fotóssal mindenképpen hiányérzetem lenne. Pedig bőven voltak festők is, akikről tudom, hogy készitenek fotót, de a válogatáson nem mentek át. De még ez se baj, mert akkor rögtön progresszivek lehetnénk, és felthetnénk azt a kérdést, hogy hol van a videó, az installáció, land art, copy art...Na jó, most már tényleg röhögnöm kell. Installáció a Virág Judit galériában? Ha tippelnem kéne, úgy 100 évre tenném, mire beférkőzik egy kiállitásukra...
Másfelől a művek szinvonala - természetesen - nagyon különböző. Politikailag korrekten úgy lehet megfogalmazni, hogy a közönség érdeklődése is eltérő. Azért találtam néhány képet, ami megmozgatta a fantáziám. Akárhogy nézzük, a festmény korántsem az egyetlen érdekes művészeti produktum... Most pedig ismételjük meg az előző mondatot addig, amig el nem hisszük...

fotódiploma Madridból

2011-03-09T03:19:00.000-08:00

Ha netán valakinek kedve támadna fotózásból diplomát szerezni, itt a remek spanyol lehetőség. Az 1 éves mesterfokozatú kurzuson a hétközbeni tanulást hétvégi gyakorlatok szinesitik, a tanári gárda pedig elég jól néz ki. De amiért iderakom, az inkább az, hogy már egy ilyen képzésen is óriási figyelmet forditanak a nemzetköziségre. A képzésről először Pozsonyban hallottam, egy éppen népszerűsitő körúton lévő tanártól. A nemzetközi kapcsolataik tényleg nem rosszak, nagyjából Dublintól Oroszországig terjednek, és a jó hir, hogy a pesti Lumen Galéria is szerepel köztük. Nocsak..

A Nyolcak

2011-03-05T12:24:00.000-08:00

Azóta már mindenkinek meséltem, akivel találkoztam: nálam ez az év kiállitása (tudom, még sok van hátra). Ami azért is furcsa nálam, mert se nem modern, se nem a kedvenc stilusom..Valamit eltaláltak a rendezők.Az egyik legtiszteletreméltóbb momentum az, hogy rekonstruálták a három fő kiállitást, amit eredetileg szerveztek, sőt még annál is kicsit többet, ami a kiállitások utáni időszakot illeti. Rengeteg háttérinformációval dobták fel az amúgy követhetetlen tárlatot, hiszen többszáz képről van szó. De még ez sem érne semmit, ha a képek nem lennének jók. De azok. Nem tudom, kinek támadt az ötlete, hogy rendes világitást rakjanak a képekhez, de nagyon megérte. A szinek nemhogy élénkek, hanem lejönnek a képről, kezet fognak velem, és egy kupica bor mellett elmesélik a legjobb történeteiket. Döbbenetes. Be is rakok ide még egy fotót.
És mindez 100 évvel elkészültük után. Talán elképzelni sem lehet, hogy mindez hogyan hatott az akkori közönségre, aki leginkább klasszikus portrékat, tájábrázolásokat láthatott addig... Persze talán az sem véletlen, hogy akkoriban aki számitott a festészetben, Párizsban tanult...Akárhogy is, a századelő valahogy kitüntetett idő, és nem csak a festészetben...

Hova tűnt?

2011-03-01T14:29:00.000-08:00

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a minap eszembe jutott, hogy régen láttam El Kazovszkij képet a műkereskedelemben. Pedig annak idején szinte a csapból is ő folyt, nem volt hét, hogy ne interjúvolták volna meg. A hisztéria olyan nagy volt, hogy amikor meghalt, nem a tény miatt lettem szomorú, hanem azért, mert nem vettem tőle életében képet, noha gondolkodtam rajta, és a halálával azonnal fel is mentek az árai. Persze már akkor is szégyelltem magam, mint kiderült, feleslegesen. Azóta a képei, az életműve ugyanis eltűnt. Persze most válság van, meg amúgy is, gondolom aki vett egy képet tőle, az személyes okok miatt vette, és nem szivesen válna meg tőle. De még igy is megdöbbentő, hogy ennyire ki tud esni a köztudatból valaki, aki ennyire meghatározó volt.
Erről viszont eszembe jutott az is, hogy a műkereskedelem egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt elképzeljük a hétköznapi tapasztalatainkból. Nincs például olyan, hogy veszek egy eredeti Robert Capa vagy Brassai képet. Bár csak fényképről beszélünk, az áruk bizonyára elképesztő lenne, de nincs egy darab se. Mégpedig azért nincs, mert amikor éltek, nem volt téma a képeik eladása, sok képről nincs is nagyitás, vagy csak nagyon kis méretben. Ez nem is meglepő, mert a képek nagyitása akkoriban drága mulatság volt. Brassai még nagyitott magának képet, de csak 1 példányban, és azt már rég elárverezték. Vagyis egyetlen példányban létezik. A későbbi nagyitások pedig értéktelenek, ezt mindenki tudja, habár volt idő, amikor az egyik pesti galéria újranagyitott Moholy-Nagyot próbált árulni... A probléma az velük, hogy semmilyen módon nem kötődnek a készitőjükhöz. Ha én most fogom az egyik katalógust, beszkennelek és kinyomtatok egy képét, annak pontosan ugyanannyi lesz az értéke, mint a galériában vett másolatnak. Vagyis semmi, nulla, a papir értéke.
Eladási célból a művészek nem is olyan régen kezdtek képeket nagyitani. Mondjuk warhol még azt is megtehette, hogy a tanitványaival iratta alá a saját képeit (mondjuk ez azért látszik az árain is, tavaly az egyik Mercedes képet 800 dollárért vehettem volna meg, a 201/250 számút). Mostanában a fotóban az 5 vagy 10 példányos nagyitás divik, aki többet készit, az hmm, nem korrekt. De nagyon ritka, hogy le is nagyitják a 10 példányt, mivel nem szokott elkelni ekkora mennyiség. Érdemes-e ezt gyűjteni? A piac itélete mindenesetre az, hogy nem, hiszen nem forognak fotóműtárgyak a piacon, ami érthető is, hiszen a nagy mesterek nem elérhetők -és nem is itthon vannak a műveik, vagy ha mégis már rég múzeumban-a kortársakból meg ki tudja mi lesz? Ha El Kazovszkij példáját veszem, egyáltalán nem alaptalan a félelem. Lesz-e hazai fotóműtárgy?

A Fotofest

2011-02-25T00:12:00.000-08:00

Amerika talán legnagyobb de szinte biztosan a legjobban szervezett portfolio review-ja. Arról szól, hogy a művészek elviszik a gondosan kiválogatott anyagukat, és 20 szakmabeli elmondja róluk a véleményét, vagy ha nagyon jónak itélik, kiállitási lehetőséget is ajánlanak (sőt egyszer valaki munkát is kapott igy). Rettenetesen hasznos. A jó kritika ugyanis nagyon ritka, és akkor is gyanakodni kell, hogy őszinte-e. Nem véletlen, hogy nem ez az első bejegyzésem a témában.
Maga a Fotofest szervezet, az újkori hagyományoknak megfelelően próbálja más utakon is felhivni magára a figyelmet. Ennek egyik kézenfekvő módja a kiállitásszervezés. Ezúttal New York-ba a Fred Torres galériába jutott el 8 feltörekvő kaliforniai fotós.
Az ilyen csoportos kiállitások nagyon veszélyesek abból a szempontból, hogy összetartja-e őket valami. Jelen esetben, ha csak annyi volt a követelmény, hogy egy los angelesi főiskola diákjának kell lenni, akkor szinte már a fejünkben összeáll a kép: lesz hagyományos technikával készült kép, lesz riport, installáció, és valamilyen szociológiai problémára reflektáló kép. És tényleg. Nagyjából öt éve kezdődött az a trend, hogy mivel a fotóban már nem lehet újat mondani, mindent kitaláltak és lefotóztak, ezért legyen az egészben az a fontos, hogy milyen köritést találunk ki hozzá. Milyen vicces például az, hogy lefotózzuk az összes zöld szinű kalapban sétáló embert! Maguk a fotók csak dokumentációk, ezért önmagukban nem kell, hogy jók legyenek, a lényeg, hogy mennyire egyedi témát találunk.
Ez megy most. Szerintem ez is csak egy mellékvágány, de amig kifut, nézegethetjük a sok pocsék képet. Aztán jön valami új divat.

egy felesleges bejegyzés

2011-02-22T12:56:00.000-08:00

Nos, a helyzet az, hogy bárhogyan is szépitjük a dolgokat, a művészetben gondolatiság nélkül nem megyünk előre. Az nem úgy van, hogy Miró fogta, és húzott három ecsetvonást, és az azért jó, mert Miró festette, és kész. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a pusztán magas szintű technikai tudásból sem lesz művészet. A művészeti gondolatok viszont alapvetően különböznek más szakterületek elmélkedéseitől. Ezt a gondolati kört -tetszik vagy nem - meg kell tanulni. A befogadás ugyanis ebben az esetben nem azt jelenti, hogy milyen szép az ég ezen a képen, hanem azt, hogy Nádlernél mit jelent a gesztus, a dinamika, mi az a gondolat, amit meg akart jeleniteni. Én legszivesebben a nézőimet is beiratnám egy művészeti iskolába.
A képeknél mindig a gondolat van előbb, és utána követi csak a kéz. Ha valaha is bárki úgy alkotott volna, hogy arányosnak tűnő, valamire hasonlitó képet hozott volna össze, majd elnevezte volna azt mondjuk őszi tájnak, az előbb-utóbb lelepleződött. A művészet lényege ugyanis az, hogy eltávolodunk a valóságtól, ahhoz, hogy egy nagyon jellemző tulajdonságot vagy jellegzetességet kiemeljünk. Szó sincs tehát valósághű ábrázolásról, sem pedig arról, hogy a képen szereplő nő egyszerűen Janette, és kész. Az a nő ott lehet istennő, szerelmes, bánatos, mélázó, töprengő, állhatatos, vagy bármi, de nem lehet Janette, akit lefestettem vagy lefotóztam, mert tetszett.
Amikor külföldön járok, mindig azt kérdezik tőlem, hogy milyen művészeti problémán dolgozok épp. Közös nyelvet beszélünk. Vannak témák, amik nem hagynak nyugodni, éveken, évtizedeken át. Az egyik ilyen a vörös szin. Azt ugye megtanuljuk az iskolában, hogy a vörös a veszély, a figyelemfelkeltés szine. Aztán rengeteg réteg van még, hogy mást nem emlitsek, a kiemelésé is, a tömegből egy vörös ruhás embert gyorsan kiszúrunk. Számomra viszont ezek csak klisék. A piros, amit én látok, egész más, mégcsak nem is energia, hanem talán harmónia.
Nem viszem tovább a gondolatmenetet, de az talán kiderült, hogy ugyanúgy, ahogy egy versben sem kérjük számon, hogy a kedves valóban átsiklott-e a csillagok felett, úgy a képeknél is a látvány csak a legelső, legegyszerűbb sik.
Node mindezt nyilvánvalóan tudjátok..

100 főmű a fotográfiában

2011-02-20T12:57:00.000-08:00

A Centre Pompidou kiadványa természetesen a lehetetlenre vállalkozik, hiszen nem hogy 100, hanem 1000, 100000, akárhánymillió főművet is kiemelhetnénk, ráadásul az első mű 1911-es, az utolsó 2009-es, ez pedig felveti a korszakolás kérdését. De hagyjuk is a vérprofi szakmai szempontokat, a könyv szerintem egyszerűen a lelkes műkedvelőknek készült, akik nem tudnak fejből 100 fotóst felsorolni, számukra érdekes lesz a könyv.
Azon merengtem el, hogy miért van az, hogy a legtöbb irónak szinte automatikusan a maga nemzete felé fordul a keze? Érdekes, hogy amikor pl. amerikai kiadású kiadványt olvasok, azon Európa szinte nem is szerepel, vagy csak azok, akik végül a túlsó parton kötöttek ki, és most ennél a kiadványnál is ezt érzem. Oké, ismerjük el, a francia fotó nagyon erős, és persze nyilván érvényesült a művészeti központ szivóhatása is, de azt gondoltam, hogy ma már ennek kicsi a jelentősége. Hiszen ma már egyre kevesebb jelentősége annak, hogy ki melyik országból jön. A rotterdami fotósuliban pl. több a külföldi, mint a holland. A Madridban székelő művészeti egyetem is az összes európai országból toborozza a tanulóit. És ha ez sem lenne elég: kis túlzással ugyanazt találom az élelmiszerboltban Bilbaóban, mint Varsóban. Akárhogy vesszük, a világ arra halad, hogy egyre egyformábbak lesznek - igen, a műalkotások is. A zseniális húzással Helsinki iskola (ami egy művészeti csoportosulás) fotóin észrevehető az északi stilus - amig a képek alá nagy betűkkel ki van irva, hogy Helsinki iskola. Ha elkezdjük csak a képeket figyelni, már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szinte akárhány kiállitáson jártam is, majdnem bármelyik országban, alig találtam nemzeti sajátosságokra. Hiszen elsősorban stilusuk van a művészeknek, ami a személyiségükből ered. Aztán nyilvánvalóan ott van a mesterek hatása, ami szintén személyes, és végül a befogadó, aki szintén a személyességet keresi, bármilyen országban készült is a kép.
De vissza a könyvhöz. Abban nagyon is igaza van, hogy 100 művön keresztül már be lehet mutatni a fotográfiát, és annak az elemzése vagy figyelése, hogy milyen képeket választ ki, egy érdekes szellemi kaland. Ebben a tekintetben a kötet figyelemreméltóan követi a titkos vágyaimat, és nagyon sok olyan képet közöl, ami a felület apró részleteivel foglalkozik, és legfontosabb törekvése, hogy a valóságban nem látható részletek kiemelésével új látványt hozzon létre.
Akárhogy is, a kötet cime helyesen: 100 főmű a francia fotográfiában. (100 chefs-d'oeuvre de la photographie, edition du Centre Pompidou, Paris 2010

Művészet vagy pénz?

2011-02-06T13:17:00.000-08:00

A minap a Nemzeti Galériában sétálva arra lettem figyelmes, hogy az idegenvezető azt mondja, hogy ez és ez a Szinyei Merse Pál kép úgy 30 milliót érne, ha kikerülne a műkereskedelembe. A Munkácsi kiállitás kapcsán is repkedtek a milliók, hiszen a Krisztus trilógia Európa számos országában járt, és mindenhol pénzért lehetett megnézni. Csak szegény Paál László nem adott el képet, szegénységben halt is meg. Mit akarok ezzel mondani? Semmit. Csak éppen érdekes téma, hogy a korábban kis túlzással senkit sem érdeklő festményvilágba is kezd beszivárogni a fény. Néha persze zseblámpa fénye, mert éppen elég hamisítvány forog a piacon. De mégis: a soknullás aukciók után jobban odafigyelnek az emberek a mázolmányokra. Most már van néhány 100 millió Ft-os képünk. Az jutott eszembe, miközben a képeket nézegettem, hogy felértékelik-e a képeket ezeken a helyeken időről időre, felmerül-e, hogy a gázszámlát egy-egy Munkácsy-ból fizessék. Mert azt mostanában hallottuk eleget, hogy a múzeumok nem kapnak elég pénzt, nemhogy restaurálni, hanem fűteni sem. Ugyanakkor felfigyeltem valami másra is. Az 1945 utáni termekben lévő képek, hmm, hogy úgy mondjam, nem igazán csúcsteljesitmények, egy adott életművön belül. Nevek nélkül: van pár festő, akinek ma jó a neve a szakmában, és akár millió ft közeli vagy azt meg is haladó árakon ad el képet. Ez rendben van. Ugyanakkor -jogosan - szerepel az MNG állandó tárlatán, egy olyan képpel, ami nem igazán az életmű legjobb darabja. Nos igen, a múzeumnak nem volt pénze arra, hogy megvegye mai műpiaci áron a képet. Lehet, hogy a művész felajánlott egy képet a múzeumnak, amit mondjuk nem tudott eladni..vagy a múzeum még akkor vásárolt, amikor nem futott be, és talán még megtiszteltetés volt számára, hogy bekerült egy képe. Igen ám, de azóta fejlődött a stilusa, és az a kép, ami most ott lóg az állandó kiállitáson, nem igazán jelzi a csúcsteljesitményt. Na jó, akkor most forditsuk meg. Tegyük fel, hogy az MNG vásárolna néhány fantasztikus kortárs képet, piaci áron. Ezzel segiti a művészeket, és a galéria hirneve is növekszik. Csakhogy ki merné azt vállalni, hogy jónéhány millió ft közpénzt kiad -nyilván pályáztatás nélkül- művészeknek, és egyáltalán ki határozná meg és milyen alapon, hogy ki kaphatna belőle? Ez bizony a korrupció melegágya.
Most tehát ott tartunk, hogy a múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művészetet bemutató tárlatán, ahol egyébként nem túl sokan járnak, mivel a legfelső emeleten van, olyan képek vannak, amilyenek. Ugyanakkor igazán jelentős művek magántulajdonban vannak, és nagyon gazdag családok nézegethetik őket. Az, hogy odaadják-e egy kiállitásra, egyáltalán tudják-e, hogy kinél vannak azok a képek, kérdéses. De feladata-e felkutatni a múzeumnak a tulajdonost, egyáltalán bemutathat-e magántulajdonban lévő képet? Hiszen egy-egy kiállitással a mű értékét feljebb lehet tornászni, hiszen akkor már hivatkozhatnak arra is, hogy az MNG-ben állitották ki. New York-ban ezt úgy csinálják, hogy a gazdag gyűjtő megveszi a képet, és tartós letétként odaadja a múzeumnak. Cserébe a múzeum a termet, ahol a képeket elhelyezik, a gyűjtőről nevezik el. Talán mindkét félnek kedves eljárás ez, hiszen a gyűjtő saját termet kap a múzeumban, dicsekedhet a gyűjteményével, a többi x millió ember pedig mégis láthatja a képeket. Persze ha őszinte vagyok, nálunk ezt is lehetne rosszul kivitelezni.
Emlékszem még a Vajda Lajos életmű kiállitásra, ahol szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy lesöpörték a padlást, hogy bemutatható képeket találjanak, majd az MNG kiállitás után a képek eltűntek. Jómagam Hollandiában láttam "turnézni" a képeket, hogy mi lett aztán velük, nem tudom. Mindez csak arra példa, hogy az MNG is segitett már egy életművet, mégha a festő immár több mint 50 éve halott is.
Egy biztos. A sikeresség egyáltalán nem feltétele vagy oka a jó művésznek. Had utaljak itt Paál Lászlóra és Munkácsy Mihályra, akik ráadásul barátok is voltak, mégis Paál László nem a sikereiről hires. Ez manapság is előfordulhat. A kérdés csak az, hogy lesz-e a ma Márffy-jának, Szinyei-jének képe vagy kiállitása a Nemzeti Galériában?

Elmélkedések a Taiwan calling kiállitás kapcsán

2011-02-03T14:03:00.000-08:00

Van egy elméletem. Ahhoz, hogy egy országban izgalmas lehessen a művészeti élet, az szükséges, hogy:
- legyen valamennyi szabad pénzük az embereknek, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy műtárgyakat is lehet vásárolni,
- legyen valamennyire nyitott, kapcsolódjon a művészeti központokhoz, hogy ne belterjes művészetet hozzanak létre.
Ezt a második pontot olyannyira nem én találtam ki, hogy már Kassák is, aki pedig gyári munkásból nőtte ki magát, kereste a kapcsolatot a modernizmus képviselőivel. Sőt, kapcsolatot tartott a prágai Devetsil-csoporttal, Zágrábban a Zenit nevű lappal, Brassóból Mattis-Teutsch János informálja, Berlinből Moholy-Nagy küld kritikákat. De mehetünk korábbra is, hiszen a századfordulón szinte nem is akadt festő, aki ne Münchenben vagy Párizsban csiszolgatta tudását. Sokáig nem is volt Pesten neves festőiskola, hiszen mindenkinek evidens volt, hogy Münchenbe menjen tanulni. De akármeddig is visszamehetünk, hiszen mondjuk Mátyás király is Olaszországba küldte a festőtanoncokat, és festőket (is) hivott onnan, hogy nálunk dolgozzanak (lásd az esztergomi freskót). De beszélhetünk a kortársakról is, kit is emeljek ki, mondjuk Fehér Lászlót, aki eléggé hires a külföldi kapcsolatairól és kiállitásairól.
Persze ti, akik olvassátok a blogot, tudjátok ezt, hiszen kedvenc vesszőparipám. Most jöhetne egy olyan mondat, hogy tudják ezt a Taiwaniak is, de azért máshonnan közelitenék. A Műcsarnok szerepéről lángoltak fel a viták mostanában, ami nagyon helyes, hiszen a viták előbbre visznek, a vélemények cseréje serkenti az agyműködést stb. Úgy tűnik, van egy olyan irányzat, amelyik több itthoni művész kiállitását szeretné látni a nemes épületben, ami szintén támogatható cél, hiszen jussanak az itthoni művészek minél nagyobb térhez. Ugyanakkor én kitartanék amellett is, hogy minél több külföldi irányzatot ismerjünk meg.
Ez a bevezető persze egyáltalán nem olvasható -olvasandó- összefüggésben a kiállitásról szóló soraimmal. Ha valaki elautózik a Hősök tere mellett, és meglátja a Taiwan calling plakátot, szerintem előbb megy el kinai étterembe, mint a Műcsarnokba. De most őszintén: kit érdekel Taiwan? Mi van ott? Annyit tudunk róla, hogy Kina magához vonzaná, ők meg inkább függetlenek lennének. Vagy legalábbis ennyit tudok róla úgy, hogy sosem érdekelt az ország. Ezek után láthatunk-e nálunk olyan művet, amelyik erre reagál? Nem. Persze ez nem véletlen bizonyára, bár az is lehet, hogy az ottani művészeket ez nem érdekli.
A másik kérdésem az, hogy mit is jelent pontosan a tajvani művészet szóösszetétel. Országimázsnak elég gyenge. A második teremben rögtön 9 méteren tiltakoznak az önkormányzat egyik döntése ellen. Összeállithatnánk-e egy olyan kiállitást, amelyen Magyarországot képviselik? Túl azon a kérdésen, hogy ki döntené el, hogy ki kerülhet be, azok az emberek bemutatnák az országunkat? Nyilván nem. Ha már Fehér László: az ő körvonalas alakjai bemutatnak bármit az országból? Akkor ez azt jelenti, hogy hagyjuk ki, és tegyük be mondjuk Bukta Imrét? Agyrém. Maradjunk annyiban, hogy a kiállitott művek tajvani művészek munkái.
Eközben a Centre Pompidou-ban Mondrian kiállitás van.

promenade project budapest

2011-01-30T15:03:00.000-08:00

Én komolyan mondom, ilyenkor kéne nagyokat hallgatni. Nem is értem magamat, mit akarok ettől a bejgyzéstől. Lassan kialakul bennem egy olyan reflex, hogy januárban nem szabad kiállitásra menni. A galériáknak ez a kötelező kör, a semmire se jó, eladhatatlan képek időszaka karácsony után, legjobb lenne átaludni. A másik ilyen hónap augusztus, amikor mindenki nyaral valahol, és a legtöbb galéria meg se próbál úgy tenni, mintha történne is valami.
A promenade projekt rámutat Európa sokszinűségére, feltárja a közös gondolatokat, és kölcsönös párbeszédet alakit ki - igy a sajtóanyag. Na ez is valami pr-os lehetett, ami lassan szintén szitokszó lesz, ha folytatják falkaparó sületlenségeiket. Ma már ugyanis nem drágul semmi, csak "segitik a fogyasztót az értékek felismerésében". Aha. Szerintem meg ez a kiállitás ****. Egyszerűen semmit sem láttam, amin akárcsak egyetlen pillanatra is elgondolkodtam volna. És ez nem a Basquiat-os, itthon Nagy Krisztás francba a fogyasztóval, nem fogok esztétikailag szép képet késziteni szembenállás, csak egyszerűen meglátva a képeket elhúzom a szám, és továbblépek. Legtöbbjük kidolgozatlan, ad absurdum ötlettelen. Csak néhány példa: kb 40 kutyafej alufóliából, ötletszerűen egymás mellé helyezve. Körben hangszórók, amikből nem szól semmi. Egy égő ház lefestve olyan stilusban, mintha egy 10 éves adná be rajzházinak. Gouache kezdemények, mellettük akvarell nemistudom, mondjuk krikszkrakszok.
Az egész még csak fel sem bosszantott, úgyhogy beszéljünk másról.

Átépitik a Photographers Gallery-t

2011-01-28T13:58:00.000-08:00

Londonban. A régi valóban az egyik legviccesebb élményeim közé tartozik. Amikor először felkerestem, kinyomtatott térképpel a kezemben sétáltam a sétálóutcán, majd amikor az végetért, bátortalanul néztem be a kis utcákba. Persze tábla is jelzi z intézményt, szóval nem nehéz megtalálni, csakhogy..Ez a lyuk lenne az? Nem. Kétszer is körbejártam a környező utcákat, hátha csak vicceltek, de nem. Pesten ez kb. egy lépcsőházi bejárónak felel meg, oldalirányban egy kis helységben a bolt, és ennyi. Az egész nincs 100 nm. Csakhogy ez minőségi terep, megdöbbenve fedeztem fel egy rangos divatfotós képeit a falakon, majd a könyvesboltban az összes általam olvasott fotósújságot megtaláltam, és nem csak az angol kiadásúakat. A könyvkinálat is megdöbbentő volt a hely nagyságához képest. Ezzel együtt nem tiltakozom az ellen, hogy nagyobb helyet kapjon a galéria...

Vass László gyűjtemény Veszprémben

2011-01-23T12:42:00.000-08:00

Egy kicsit olyan ez a gyűjtemény, mintha a Marsról ledobtak volna egy ionizáló pulzárt: elképesztő, de korántsem biztos, hogy használni is tudjuk. Elképzeltem az átlagos múzeumlátogatót, aki mondjuk ne legyen rosszabb az átlagnál, és mondjuk évente pár kiállitásra azért elmegy. Nos, ha ő belép a veszprémi vár aljában található épületbe, garantáltan öt percen belül kint lesz. A barátainak meg majd szörnyülködve meséli, hogy ezek valami krikszkrakszokat raktak ki képek helyett...
Néhány alapinfó: ez egy speciális gyűjtemény, ahol kizárólag nonfigurativ, lehetőleg monokróm képek alkotják a látnivalót. Nem könnyű művek. Már eleve a monokróm festészet egy elég szűk ága a művészetnek, de itt még ezen belül is viszonylag szűk a merités. Ez persze természetszerű, nem is kritika, hiszen egy gyűjtő azt tudja gyűjteni, ami a szeme elé kerül, a monokróm festészet hazája pedig amerika, és a 20. század ötvenes hatvanas évei. Mondjuk Rothko, csakhogy őt nem lehet gyűjteni, mert ahhoz olyan vagyon kéne, amivel egész Magyarországot fel lehetne vásárolni. Meg aztán macerás is átmászkálni New York-ba, és onnan kifizetni a szállitási költségeit azoknak a műveknek, amiket hiányolok erről a kiállitásról...
Maradjunk annyiban, hogy gratulálok a gyűjteményhez, hiszen megtaláltam egy valódi Johannes Itten szinskálát pl. ami fogalmam sincs, hány embert tesz boldoggá Veszprémben, de nekem nagy élmény volt. Egyébként ez az egyik baj a vidéki múzeumokkal. Szinte elkerülhetetlen, hogy az anyaguk a pestieknek szóljon, hiszen vidéken a fizetések, a képzések, az egész kúltúra...hűha. Én csak azt mondom, hogy mondjuk Pesten, amit szintén szoktam szidni a belterjessége miatt, van mondjuk 200 galéria. Veszprémben van mondjuk 5, bár nem tudom a pontos számot. Az talán nem véletlen, hogy vidékről, és akár Debrecenből vagy Pécsről is fel kell jönni Pestre. Pedig már legalább cikkeznek mondjuk erről a két városról kiállitásügyben. Kár, hogy ez is mellémegy, hiszen ha nem is térünk el a témánkról, és azt mondjuk, hogy Veszprémbe akarunk eljutni, az is 6-7000 forintos költséget jelent benzinben és autópályadijban. És persze két óra menetidőt, ami nem elhanyagolható. Számithatunk-e ezek után arra, hogy a pestiek tömegesen ugranak le? Pedig a gyűjtemény igenis kiváló...

Fotósok, irány külföld!

2011-01-07T03:45:00.000-08:00

Hihetetlen, de még mindig igaz, hogy ha valaki be szeretne futni fotósként, akkor azonnal el kell hagynia az országot. Mehet Párizsba, Londonba, Berlinbe, néha Amsterdam is jó, no és persze Amerika. Hogy miért? A következő hir jutott el hozzám: a Velencei Biennálén a magyar pavilont ezúttal Németh Hajnal rendezheti be. Ő pedig Berlinben él, s itthon amennyire tudom, csak a Műcsarnok válogatásán jelent meg itthon. S ha már annál a bizonyos biztositó dijnál tartunk, érdekes módon kiállitották Esterházy Marcell képeit, aki éppen Párizsban él, bizonyára teljesen véletlenül. De hogy is van ez? S miért kapta meg Gál Miklós egyébként Amsterdam-ban élő fotós a Paris Photo diját?
Egy adalék, mielőtt továbbmegyek. Természetesen örülök ezeknek a sikereknek, csak épp kezd feltűnő lenni a különbség. Nos, van egy elméletem. Ugyanúgy, ahogy a Centre Pompidou-t nem ildomos összehasonlitani a Fotográfiai Múzeummal (ami meg Kecskeméten van), ugyanúgy a művészeti élet is eltér ezekben a központokban. Bizony jobban kell teperni ahhoz, hogy az ottani millió fotós közül, akiknek mellesleg apuka valószinüleg megvette a legdrágább felszerelést, és napi 24 órában ezzel foglalkoznak, kitűnjön valaki. Mert az sem véletlen, hogy mondjuk Stenzer Sári, aki mostanában mindenféle kiállitásokat szervez, szintén Párizsban kezdte, bár egy elhanyagolható ismertségű külvárosban. Mégis, itthon a szemlélet, a kortárs ismerete, és szerintem nagyban a légkör is hozzájárult a sikeréhez. Viszont ha ez igy van, akkor ismét csak azt mondhatom: irány külföld!

Hová tart a fotó?

2010-12-22T13:11:00.000-08:00

Teszi fel a kérdést a francia Réponses Photo magazin, és azt hiszem, maga sem tudja a választ. Természetesen végigköveti a tendenciákat, amiket itt most csak megemlitenék: blog, videóriportok, a riport mint műfaj visszaszorulása, a photoshop miatt megrendült bizalom a fotó, mint médium igazmondásában, az installáció előretörése és a fotó létjogosultsága a galériáknál és a művészeti vásárokon. Ezek közül bármelyikről lehetne értekezni. Ami viszont jobban érdekel, az inkább az a tendencia, hogy visszaszorulóban van a nagyotmondások, blöffök, hirtelen ötletek korszaka. Ismét előtérbe került pl. Georges Rousse, aki tavaly a párizsi Mep-ben mutatta be az épitészettel szoros viszonyban lévő, több évig készülő fotóit, melyhez gyakran átalakitja, de legalábbis átfesti a teret vagy más struktúrát ad neki. A művei amúgy szerintem abszolút vitathatók, hiszen a hatások, amiket létrehoz, pár perc alatt "photoshoppolhatók", de talán éppen ezért becsülik meg. Ime, itt egy művész, aki éveket tölt azzal, hogy hiteles legyen, jól meggondolja mibe vág bele.
Természetesen újra -ha a jelző egyáltalán elképzelhető itt - népszerű a fekete-fehér, persze kizárólag nagy denzitású anyagra, mondjuk Ilfordra, kizárólag analóg géppel, lehetőleg kicsit életlenül.
Akárhogy is, számomra úgy tűnik, hogy lassan kialakult egyfajta elvárás a fotótól, mint médiumtól: bár továbbra is rendkivül sokszinű a paletta, bizonyos tipusképből valahogy többet látok. Bár nem ezt a gondolatmenetet követve, de az újságirók is elgondolkodtak, hogy vajon véletlen-e, hogy minden naplementén vagy városábrázoláson maximumra van húzva a telitettség, tényleg minden annyira éles-e...
Van itt más is. Csak a C betüs gyártó idén 3 millió eos tükörreflexes kamerát adott el, gyanithatóan nem igazán művészeknek, bár ezek az emberek nyilván nem teljesen amatőrök, ha már ilyen kamerát vesznek. Akkor viszont mi történik ezekkel az emberekkel és képekkel? Merthogy bizonyára fotóznak rendületlen. Nem lehet, hogy valahogy a közizlés egy kicsit arra megy, amerre ezek a műkedvelők is követni tudják az eseményeket? Ott van egy riport, tele világtásügyi közhelyekkel, de az egyszerű ember is megmondhatja, hogy igen, elment oda, fotózott, rászánta az időt, mig ha ugyanezt mondjuk egy térábrázolással mutatjuk be, akkor csak legyintenek?
Egy biztos. Már nem is létezik olyan, hogy "fotó". Csak tájkép van, fekete-fehér, művészi, kerek, kocka, mogyorós...

Digitális képkeretek

2010-12-17T15:36:00.000-08:00

Bevallom, néha egyensúlyozni kényszerülök a friss és a konzervativ szerepek között. Például ami a szüleim korosztályának teljességgel elfogadhatatlan művészileg, mondjuk Warhol vagy Rothko, az számomra nemcsak hogy alapvető, de egy kissé avitt is. Basszus, Warhol a hatvanas évek művésze, azóta hol van már a pop art?
Mindezt azért vezettem elő, mert a digitális képkeretekkel kapcsolatban én is ultrakonzervativ álláspontot vettem fel, miközben lehet, hogy csak egy begyöpösödött vénember vagyok. És mégis: valaki árulja már el, mire jó ez? A kezdők kedvéért egy rövid bemutató: egy normál képkeretet kell elképzelni, amiből vagy kijön egy madzag, mert 220 voltról megy, vagy tartóselemről megy, és akkor nincs drót. Egy usb dróton tölthetünk fel képeket, amit beállitástól függően időközönként váltogat. Ha kedvünk tartja, akár percenként más kép néz ránk. Ez idáig remek. Csakhogy az élet nem abból áll, hogy képeket nézegetünk folyton. Este elalvás előtt fogtam, és kikapcsoltam a készüléket. Majd másnap reggel szembenézett velem egy fekete képkeret. Bekapcsoltam, aztán visszaraktam. Elmentem munkába, és előtte elfelejtettem kikapcsolni, tehát egész nap ment. Hazaértem, nem foglalkoztam vele. Két nap múlva eszembe jutott, hogy még mindig megy. Ez éjszaka történt, akkor kikapcsoltam, és azóta sem kapcsoltam be, mert elfelejtettem. Valahogy mindig akadt fontosabb. Aztán egy idő múlva megszoktam a fekete keretet is, lusta voltam bekapcsolni, majd elfeledkezni róla. Azóta elővettem egy másik képet is, hogy legalább ne csak a fekete legyen, viszont ezzel végképp elrontottam a játékot. Tehát a képet elraktam, és bekapcsoltam a kütyüt. Ismét megfeledkeztem róla, csakhogy egyik nap megint fekete kép fogadott. Már reflexszerűen kapcsoltam be, de már be volt kapcsolva. Lemerült az elem!
A történetből az alábbi tanulságok vonhatók le: 1. milyen ember az, aki nem nézi folyamatosan a képkeretét, és nem kapcsolgatja ki-be, sőt nem tölti az elemét? 2. Miért is nem volt jó nekünk a hagyományos kép?

Johannes Itten: A szinek művészete

2010-12-13T14:06:00.000-08:00

Talán kezdjük onnan, hogy a világon kb. hárommilliárd különböző szin van, ebből a számitástechnikusok azt mondják, hogy pár millió változatot tudunk megkülönböztetni, mert a videókártyáik ennyire képesek, azért én erősen kételkedek. Vannak olyan szinek, amelyeket egész életemben egyszer láttam csak, és pontosan emlékszem az árnyalatra. Egy szin teljesen máshogy mutat egy fán, pulóveren, autón, az égen, bárhol. Néha azzal szórakozom, hogy egyszerűnek tűnő szineket, mondjuk a Combino sárgáját elkezdem elemezni. Ha megfigyeljük, van abban minden: a nap okkerré melegiti, az este szürkéssé, zöldbe hajlik, egy kis lilával...Akárhogy is, nekem bizony nem elegendő az, hogy egy tárgy sárga! Aki ismer, tudja, hogy az egész művészetem a szinek egymásrahatásán alapszik, és amit megpróbálok átadni, az sokszor az, hogy milyen szineket látok én ott, ahol más legyint, és azt mondja: zöld!
És itt jön be a könyv a képbe, ugyanis egész eddig azt gondoltam, hogy az én szinlátásom nem fér össze semmilyen szinskálával, hiszen amit ott látunk, az csupán séma, mintha egy kockára azt mondanánk, ház, holott egy épitész tudja, hogy esetleg a bejárat háromszöget formáz, kinyúló csúcsokkal stb..Itten viszont azt mondja, hogy mindenkinek egyedi szinskálája van, és mivel ezzel inditja a könyvet, egyből szimpatikus is lesz. Pláne, hogy utána folytatja.
Amúgy is méltatlanul kevés könyv van a szinekről, igy ez egy kötelező darab, egyetlen ellenjavallata az ára, ezzel együtt is klasszikus.

a padlássöprés

2010-12-10T12:01:00.000-08:00

Van abban valami szomorú, amikor egy hiresség halála után előveszik azokat a dolgait, amiket ő maga sosem vállalt volna, de az örökösök bebizonyitják, hogy mindenből pénzt lehet csinálni. Nemrégiben új Jimi Hendrix album jelent meg, bevallottan a kidobott stúdiófelvételeiből, hogy csak egy példát mondjak, de sajnos a művészeti életben is ritka, amikor meg tudják türtőztetni magukat a pénz csábitásától. Emlékezhetünk, hogy Brassai műtermének szinte minden szögét kiárulták, méghozzá kirobbanó sikerrel, hiszen több millió euró gyűlt össze - és mellesleg a Fotográfiai Múzeum Kecskeméten jópár levelét őrzi, miközben az intézmény szinte haldoklik a pénzhiánytól. Node vissza Párizsba, ahol Serge Sanchez feltétlen szükségét érezte, hogy újabb Brassai könyvet irjon, és ehhez a fotóhónap keretében kiállitóteret is talált, a Galerie Nathelie Béreaul "személyében". A Trocadero tér melletti utcában lévő galéria finoman szólva kiesik a fő áramlatból, hiszen a 3. kerülethez vagy St. Germain-hez szokott látogatóknak a 16. kerület szinte Kőbánya, ezért ha valaki mégis meglátogatja a kiállitást, akkor azt biztosan a név miatt teszi. Szinte zárójelben jegyzem meg, hogy Brassaitól, dacára a többszöri padlássöprésnek, még mindig van mit összeszedni, elég csak a Beszélgetések Picassoval könyvére utalnom - ez a jóformán beszerezhetetlen és ismeretlen könyv új mélységeket nyit meg az életműben. És mégis: a kiállitás ezúttal mégsem kegyeletsértés. Sokkal inkább kortársak és pályatársak emlékei, néhány teljesen jelentéktelen, de szeretetteli pillanat megidézése.

Emellett tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Brassai idős korában szobrászkodással is bibelődött. Úgy látszik, talán mégis vannak életművek, amikkel érdemes még egy kicsit foglalkozni, felidézni, mielőtt a poros könyvüket újra visszarakjuk a polcra...

Kerekes Gábor a Paris Photo-n

2010-11-22T23:00:00.000-08:00

Mindig is tudtuk, hogy az emlitett úr az egyik legkomolyabb nemzetközi elismertségű fotós, ennek újabb lenyűgöző állomását figyelhetjük meg most. A Galerie Esther Wordehoff prezentálja őt a Paris Photo-n, ami nem kevesebbet jelent, minthogy úgy értékelik, hogy helye van a legfontosabb fotósok között. Mindezt pedig úgy, hogy Gábor itt él Pesten, össze lehet vele futni. Nem semmi!

Artbázis a fotójogokról

2010-11-17T13:16:00.000-08:00

tartott beszélgetést annak az apropóján, hogy egy fotós oldal régi, ismeretlen szerzőktől származó fotókat rakott fel egy weblapra, és mára több tizezren látogatják az oldalt, hogy elidőzzenek a régi fényképeket bámulva a világ változásain. Való igaz, hogy amióta a fotózás bárki számára elérhető, gyakorlatilag mindenki gyártja a képeket, amikből később az idő meg a merevlemezek tönkremenetele szelektál, tehát ha nem is művészi igénnyel, de mindenkiben felmerül a megörökités igénye. Az is tagadhatatlan, hogy egyfajta nosztalgia csap meg minden alkalommal, amikor régi fényképeket nézegetek, hiszen én még készitettem fekete-fehér képeket, megörökitettem az Örs Vezér teret a bevásárlóközpont nélkül, és ezek a képek emlékeztetnek a múló időre.
Az előadáson elhangzott egy érdekes számadat: évente kb 30 millió fénykép készül papirkép formájában csak itthon, 30 millió darab fényérzékeny papir, amit begyűrünk a fiókba vagy albumba tesszük, őrületes szám.
Az előadás témája, a fotójogok persze egészen más tészta, de arról majd máskor.

Art Market Budapest

2010-11-14T10:31:00.000-08:00

Először is szögezzük le, hogy nagyon kellett már egy másik művészeti vásár Pestnek. A "rendes" vásár se nem reprezentativ, vagyis fontos galériák kimaradnak a magas helypénz miatt, se nem tájékozódási pont, mivel mindig ugyanaz a néhány ember beszélget ugyanazzal a néhány emberrel. Tavalyelőtt megpróbáltak nyitni ugyan a kortárs irányába, a Műcsarnok adottságai miatt a sátorral, de a standot bérlő galériáknak ráfizetés volt megjelenni, miközben semmilyen megbecsültség-növekedést nem könyvelhettek el azáltal, hogy kint voltak. Nem is mentek többé. Igy tehát két lehetőség van: tényleg ugyanaz a 20 ember érdeklődik a művészet iránt és ők meg is tudják venni a műveket, vagy az Art Fair koncepciója rossz. Sokan az utóbbiban látják a lényeget, pedig az első pont is sarkallatos. Mondjuk ki, hogy igenis kevés ember képzeli el a gyűjteményébe mondjuk Siegmund Ákos képét 850000 Ft-ért, főleg azért, mert 1. nem hallott róla 2. mennyiért? 3. a festő mindent megtett, hogy a képét ne lehessen szeretni. És valahol itt van a kutya elásva. Mert tegyük fel, megtetszik mondjuk egy 50*85 centis fotó az egyik standról. Megkérdezzük az árát, és a hallott 350000 ft hallatán mégegyszer elolvassuk a készitő nevét. Ez se segit, az illetőről még nem hallottunk. Az a baj ezzel, hogy ennyi pénzért befutott művészek munkáit lehet megvenni. Vagy vegyük az egyik festőnő egy méteres vásznát, amiért 480000 ft-ot kérnek. Nem egy Csontváry ár, de nem is rohanok bespájzolni belőle. Utálom, amikor hülyének néznek. Teljesen friss, sosem hallott alkotók képei ne kerüljenek ennyibe, mert sikoltozva rohanok tovább. Ennek megfelelően egy-két eladott kép jelezte csak, hogy vásárlók is léteznek még. Kár, hogy ezúttal a vásáron kell felárat fizetni, gyanitom a vásár után rögtön visszatérnek a kicsit előbb még normálisnak ható árak.
A másik bajom, hogy a kiállitott képek 98 %-a ultraalternativ kategóriába sorolható, ami számomra azt jelenti, hogy készitőjük mindent megtett, hogy esztétikailag ronda képet adjon ki a kezeiből. Persze értem én, meg túllendültünk már az esztétikai kategórián, de miért rakjak ki beteg, groteszk testeket a lakásomba? Üditő kivételt jelentettek Szabó Klára Petra akvarelljei, csak sajnos annyira picik, hogy szinte elvesztek a térben.
Apropó tér. Egy rossz szavam se lehet a kivitelezésre, szép, tágas, értékes terek fogadták a látogatókat, külön pluszpont az ingyenességért. A katalógus megléte is örvendetes, vékonysága már kevésbé, de legalább megfizethető.
Összességében elmondható, hogy nagyon kellett már egy vetélytárs a Műcsarnokbeli Art Fair-nek. Minden megmozdulás kivánatos, ami a kortárs művészetet népszerűsiti. Már csak a kortárs művészetet gyűjtőket kellene valahogy megtalálni, ha vannak olyanok.

A pozsonyi fotóhónap

2010-11-13T10:30:00.000-08:00

egy kivülálló számára hasonlóan ad-hoc dolognak tűnik, mint az itthoni. A fotóhónap Párizsban messze nem csak az egyik legfontosabb fotós randevút, a Parisphoto-t jelenti, hanem az egész várost kiplakátozzák a legkülönfélébb kiállitásokkal, és szinte az összes múzeumban fotós kiállitás is szerepel. Persze nem várható el, hogy akár Pozsonyban, akár Pesten akár csak megközelitsük azt a szintet, de néhány dolgon azért lehetne változtatni. Az egyik rögtön a szervezés. A pozsonyi fotóhónap egyik kiemelt rendezvénye a francia nagykövetségen kiállitott plakátok és fényképek sora, amelyek az elmúlt 20 év eseményeit dokumentálják. A nagykövetséget megtalálni nem nagy kunszt, de a kiállitás nem ott van, hanem az utca 7. szám alatt, ami csak azért érdekes, mert az 5 és a 9 ki van rakva, a 7 nincs. Az élelmes látogató aztán belépve az épületbe szembesül azzal, hogy a bejáratnál talán véletlenül ottfelejtett szobában rendezték be a kiállitást. De ez még a könnyen megtalálható kiállitások közé tartozik. A kortörténet képekben 1939-1945 közötti tárlat plakátját kirakták az egyik közintézmény elé, csakhogy belépve a portás morogva háritja el közeledésem. Próbálkozhatok én angolul, németül, franciául, csak a nemlétező szlováktudásom ment meg, és derül ki, hogy ahova beléptem, az a 2. szám az utcába, ellenben a kiállitás a 14. szám alatt van. Ez jól is hangzik, csakhogy a 14. szám alatt irodalmi olvasóudvar terpeszkedik, és a valódi kiállitás egy sötét folyosóról közelithető meg.
Két magyar kiállitásnak is örülhetünk, az egyik a magyar intézetben, úgyhogy az talán nem lesz túl népszerű. Ezen felül a programfüzet szerint, amit egyetlen helyen láttam, kiállitások tömkelege vár, amiből jópár kávézókban tekinthető meg, és ha az egyik főprogram, a 20 évre visszatekintő összegzés elfért egy nagyobbacska szobában, akkor talán egy ideig még nem kell leborulnunk Pozsony előtt. Ám kárörvendően mosolyogni sem érdemes, ezt az előző bejegyzésben tárgyalt portfolio review megmutatta.

A portfolio review Pozsonyban

2010-11-10T14:36:00.000-08:00

ezúttal is szinte teljesen magyarok nélkül zajlott le. A közel 40 véleményező szakember közül mindössze egy magyar volt, Szamódy Zsolt, a Fotószövetség elnöke, de ami még szomorúbb, hogy a résztvevő fotósok közül is mindössze hárman érkeztünk Pestről. Pedig az eseménynek csábitónak kellene lennie minden fotós számára: két nap alatt a világ minden tájáról érkező fotós szakemberek, kurátorok, múzeumok kiállitásszervezői, szerkesztők jönnek azért, hogy a regisztált fotósok bemutassák nekik a munkáikat. Mindenkire 20 perc jut, ami pont elég arra, hogy ha felkészült valaki, akkor bemutassa az anyagát, és arról a véleményező mondjon is valamit. A módszer bizonyitottan működik, egyrészt mert egy azóta is tartó kapcsolatot sikerült nekem is kialakitanom egy kurátorral, aki két kiállitást is szervezett nekem, másrészt több olyan véleményt hallgattam meg, amik meghatározták a további utamat, és új inspirációt adtak. Ez valami reklámszövegnek hangzik, pedig képzeljük el, hogy ha egy 20 éve a pályán lévő fotós mond véleményt a dolgainkról, azon általában érdemes elgondolkodni. Ezen felül kapcsolatépitésre is kiváló a lehetőség. Hogy lehet, hogy mégis alig voltunk jelen magyarok?
A kritériumok elsőre nem tűnnek nehéznek. Először is, valahonnan hallani kell az eseményről. Fel se merem feltételezni, hogy valaki komoly fotósnak gondolja magát, ha nem olvassa a külföldi lapokat, vagy ha azokat nem is, a külföldi fontosabb weblapokat, ahol hirdetik az eseményt. Ez az első feltétel. A második az, hogy legyen megfelelő, bemutatható képanyag. Azt, hogy a képeket sorozatokba kell rendezni, nagyon hamar meg kell tanulni. A harmadik feltétel az utazás, ami itt 200 km-t jelent. A legfontosabb mégis az, hogy ki kell állni az emberek elé, és beszélni kell a képekről. Ezzel együtt nem hiszem el, hogy ezeknek a feltételeknek itthon 3 ember felel meg. Ó, nem. De akkor mi az igazi ok?

Ami kimaradt 1.

2010-11-07T14:05:00.000-08:00

Azért nem minden kiállitásról irok, amit megnézek, sőt. Igyekszem követni az eseményeket más területekről, hiszen a fotó csak egy kis szelete a művészeteknek, és számomra nem létezik alá vagy fölérendelés. Ebből viszont az is adódik, hogy millió olyan kiállitáson járok, amiről a profil miatt nem irok. Most ezekből idézek fel egy csokorra valót, és még az is elképzelhető, hogy folytatom.
1. Gyugyi gyűjtemény Pécsett. Ez a Zsolnay kerámiákból álló készlet külföldi gyűjtés eredmény. A gyűjtő vásárokon, aukciókon vásárolta a gyár termékeit, vélhetően már akkor azért, hogy egyszer visszahozza az országba. Elképesztő történet. Mint ahogy az is az, ahogy a gyűjteményt bemutatják. Ez a terület ugyanis jelenleg épités alatt áll, teljes a kavarodás, és aki segitség nélkül megtalálja a bejáratot, az nem kevés tiszteletet érdemel - és elvileg csak csoportosan látogatható, hogy miért, számomra rejtély. Viszont a gyűjtemény tényleg páratlan, legalábbis szecessziós vázákból ilyet és ennyi változatot egy helyen még nem láttam. Lenyűgöző.
2. A Belaggio hotel kiállitása Las Vegasban. Az óriásplakátok szerint -figuratively speaking - itt valami hasonlóan nagyszabású dolgot fogunk látni, mint a legmenőbb múzeumokban. Aztán belépünk a nagyjából két nagyszobányi területre, és nem értjük. Hogy lehet kiállitásnak hivni ezt a 30-40 képből álló tárlatot? Mire belemerülnénk, már vége is. Mondjuk lassan fogunk lépdelni, ezt a képek garantálják, mivel mindegyik a legmenőbb művészektől érkezett, olyanoktól, akiket még ott is ismernek. És a vicces az, hogy azok a képek döbbenetesen jók is. Csakhogy alig van belőlük. Vélhetően nem akarták elfárasztani a játszani szándékozókat.

Fototagetrier

2010-11-03T14:16:00.000-07:00

Csak hogy egy kicsit nemzetközi legyek, és elsüthessem a kedvenc vesszőparipámat, itt van ez az a fotófesztivál Trier-ben, ami Luxemburg-hoz nagyon közel van, de még német oldalon, és látszólag előzmények nélkül a semmiből előrántottak egy fotófesztivált 5 helyszinnel, több mint 50 kiállitóval, kurátorokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, mindennel. Hogy csinálják? Ahogy olvasom a névsort, van pár ismert név is köztük, de ami igazán lenyűgöző, hogy rögtön egy széles nemzetközi meritést mutatnak be. Szerintem igencsak ügyeltek arra, hogy minél több országból legyen kiállitó, bár "természetesen" magyar nincs, csak cseh, osztrák, ukrán...Mondjuk szlovák sincs. Meg lengyel. De rögtön van koncepciójuk, logójuk, szponzoruk, beszélgetőestük...És mindez egy akkora helyen, mint mondjuk Szigetvár vagy Csorna. Lenyűgöző vagy szomorú, döntés kérdése...

Az Aviva

2010-10-27T07:29:00.000-07:00

képzőművészeti dij azért kerülhet ide, mert idén a kurátorok két fotótechnikával készült alkotást is beválogattak a mindössze 6 kiállitó közé, és ez rendkivül örömteli. A furcsa csak az ebben a tavaly alapitott dijban, hogy még emlékszem, tavaly 6 festő munkáit lehetett látni, idén pedig Batykó Róbert az egyetlen - bár számomra érthetetlen okokból két teremben is vannak képei. Mindez persze csak azt jelzi, hogy nem alakult még ki az a kör, ahonnan a jelölteket veszik (ha rosszmájú lennék, akkor pedig megkérdezném, hogy a Műcsarnok hogyan adhat teret egy még éppen csak létező céges rendezvénynek, vagy bárki kibérelheti a Műcsarnokot?). A tárlat bejárása közben, mivel óriási üres területek vannak, azon merengtem, hogy ez a két jelölés a fotó megbecsültségének növekedésének köszönhető, vagy inkább kellett valami, ami nem festészet? Rettenetesen furcsa a 6 jelölt kiválasztása is. Van tehát egy festőnk, két fotósunk, egy installáció, két videó, ami szoborral kombinált.
Na mindegy, beszéljünk a két fotós műről. Ami inkább egy, mivel a Technica Schweiz egyfajta best of válogatással jelentkezett, máshol már többször bemutatott anyagokból ollóztak össze egy falnyi képet, azt viszont teljesen be is népesitették. Az alkotócsoport a fotót csak mint eszközt kezeli, valójában minden kép mögött egy történet rejlik, ami nélkül a kép értelmezhetetlen. Itt a kép tehát csak dokumentáció. Ettől még a munkáik könnyen megjegyezhetőek, üditő szinfoltok a hazai fotózásban.
A másik anyag Esterházy Marcell sorozata műtermekről. Talán nem vagyok nagyképű, ha kijelentem, a témát sokan sokszor feldolgozták. Amit itt látunk, az nemhogy nem művészet, hanem dokumentációnak is kevés, a túl szűken kivágott, térben egyáltalán el nem helyezkedő képek sokszor csupán egy számitógép monitort ábrázolnak, ezzel a modern korra utalva, ám pont a művek keletkezéséről semmit sem tudunk meg. Talán a névsorra kéne felkapnom a fejem, csakhogy az még kevés a hasraeséshez. Talán túl szigorú vagyok, és a nagyon-nagyon fiatal emberke később kifutja magát, ha már ilyen jó kapcsolatai vannak. Tényleg, hogy az ördögbe került ő be a 6 közé?

A francia kultúra

2010-10-24T11:32:00.000-07:00

egyre kisebb szerepet tölt be a nemzetközi műtárgypiacon. Vége már azoknak a kellemes időknek, amikor az impresszionizmus, a szürrealizmus, Picassot külön kategóriába véve a francia kultúra nagysága evidens volt mindenki számára. Brassai, Cartier-Bresson és még millióan átörökitették ezt a fotóra is, csakhogy időközben jött Amerika, és vitt mindent. A legizgalmasabb művészeti élet immár New York-ban zajlik, nem Párizsban. Az külön tőrdöfés lehetett, amikor a kétezres években a kinai művészek meghóditották a galériákat, és immár a korábban csak francia fotósokat kiállitó galériák többsége is szerepeltet kinai fotóst. Sőt, a 150 euróba kerülő China képeskönyv a Centre Pompidou-ban nagyobb helyet kapott, mint mondjuk Yann Arthus Bertrand.
Az, hogy miként jutottunk el idáig, nagyjából világos. A világháború után az amerikai kultúra végigsöpört Európán, és azóta az angol nyelvű kultúra bizony alaposan legyűrte az erre nem számitó helyi kultúrákat. A Le Magazine Littéraire szerint az elmúlt 10 évben tizszer annyi amerikai regényt forditottak le franciára, mint francia irókat angolra. Ehhez kapcsolódik egy utazási élményem is: az abszolút francia birodalom részének tekintett Tunéziában pár éve már tudtak annyit angolul, amennyi a legszükségesebb helyzetekben a hol-van-ez-és-ez magyarázatra elég volt. Ez persze csak annyit jelentett, hogy nekem kellett franciául csevegnem, de a társaságból mindenki kérhetett magának az étteremben. De hogyan függ ez össze a témánkkal? Talán jobban, mint elsőre tűnik. A nyelv ugyanis meghatározó. Immár kijelenthetjük, hogy az egész világ elkezdett angolul tanulni, hiszen 1. egy bizonyos szintig könnyű 2. mindenhol használható. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy valamilyen szinten bekopogtat az angol kultúra, noha pl. szerintem jóval kevesebb jó irójuk van, mint mondjuk nekünk. És ha már az angol kultúra érkezik, akkor ők kihagyhatják a kis nemzeti kultúrákat, hiszen 1. nem értik 2. nem lehet fontos, hiszen nincsenek jelen pl. a Sotheby aukcióin... Igy aztán, bármilyen furcsán is hangzik, a francia kultúra egy vidéki szatelitkultúrává csökken. Vagy mégsem? Az Art Absolument francia magazin cimlapján a francia festészet visszatérése a téma (peinture francaise la réhabilitation?). És talán nem véletlen az sem, hogy az amúgy pökhendi Artforum (na jó, elitista) tavalyi mélypontja után, amikor a Turner dij kapcsán Phil Collins -nem az énekes, angol videóművész - nagyobb terjedelmet kapott, mint mondjuk Ansel Adams, váltott, és ma már jobban odafigyel az öreg kontinensre. Az sem lehet véletlen, hogy a szaksajtó egyre jobban elutasitja a meghatározó amerikai múzeumok gyakorlatát, mellyel nyiltan a gazdagok gyűjteményeit próbálják megnyerni maguknak a biztos támogatás reményében.
Persze ha az egészet a pénz hóditásának tudjuk be, akkor gyors tanulságot vonhatunk le, elég benézni azt Art Bazel-re és mondjuk a Paris Photo-ra. Jó, ez persze csúsztatás, de nehéz fenntartani a francia hegemóniát úgy, hogy a műgyűjtők 100 leggazdagabbikából 50 az újvilágban él, 30 ázsiában, 10 Moszkvában. De hogy mégse fejezzem be ennyire negativan a témát, utalok a Helsinki Iskolára, amely ma már kicsit közhelyszerűen jelzi, hogy egy kis nemzet is bekerülhet a főáramba, ha a művészei együttesen lépnek fel.
Visszatérve a franciákra, azért a fotóház vagy a Pompidou központ meglátogatása után biztosan nem az a kép alakul ki bennünk, hogy egy lejtő alján csücsülnek, ugyanakkor figyelemre méltó a francia témájú cikkek alacsony aránya a nemzetközi fotóslapokban. A következő hónapokban kiderül, van-e változás ezen a téren.

Jovián György

2010-10-11T14:15:00.000-07:00

festőművész az Inda Galériában állit ki, ami nem kellene, hogy hir legyen itt, de új képei nagyon erősen hajaznak a fotóra, ezért érdemes elmerengeni rajtuk egy picit. A képek hajléktalanokat ábrázolnak (főleg), akik fotórealisztikusan jelennek meg, majdhogynem életnagyságban, jóval méterszer méter nagyságban. Természetesen gazdag történelme van a fotórealisztikus festészetnek, csakhogy mi lehet a szerepe 2010-ben? Hiszen a művész saját elmondása szerint is használja a fotót, hogy megörökitse azokat, akikről a festmények készülnek. Ugyanakkor nyomát sem látom annak, hogy a festményszerűség a szubjektivitásban, sosem látott terekben vagy személyekben jelenjen meg. Pedig mennyire más lenne: a valóságban lefotózhatatlan ábrázolás bizonyára nagyobb figyelmet keltene, hiszen a nézők első ránézésre nem tudnák elválasztani a fikciót a valóságtól. Ez esetben a festészet célja az lenne, hogy trükkfelvétel nélkül oldja meg az elképzelt képi ábrázolást. Vagy mi lenne, ha a festmény bizonyos részei fotórealisztikusak lennének, mások pedig festményszerűek? Ahogy látom, ezúttal kihasználatlan maradt a lehetőség.

A keretekről

2010-10-06T05:37:00.000-07:00

régóta akartam már irni, de a minap Szentendrén jártam, és a Fő téren, egy kis galériában, szemben a Városi Képtárral, most Mórocz Mária kiállitás várja az érdeklődőket, akik meglehetősen kis számban érkeztek amikor épp arra jártam. Magukról a képekről is érdemes lenne irni, jó festmények, de most mégis maradnék a témámnál. Azok a képek olyan egyedi keretekben feszitenek, hogy már a keret láttán vizuális élményben volt részem. Ránézésre egyszerű falap, mondhatnám deszka, de a kép témájához szinezve, és első pillantásra is feltűnnek a kapcsok, amelyek természetesen nem fogják össze a deszkákat, hiszen hátul össze vannak szögelve, de ránézésre igen mutatósak. Miközben nézegettem a képeket, azon gondolkodtam, mikor láttam utoljára igazán ötletes keretet. Genf ugrott be, ahol egy művész többféle fából készitett afféle sormintát keret gyanánt. Már elfelejtettem a nevét, valahol talán megvan. Egyébként megdöbbentő, hogy a keret csak az utóbbi 100 évben vált el a képtől, korábban senkinek se jutott volna eszébe anélkül képet venni, hisz természetesnek vették, hogy a keret kiválasztása módositja a kompoziciót is. Naná, csakhogy az utóbbi 50 évben rájöttek arra is, hogy a keretben lévő papir, és sajnos részben a fa is, hosszú idő alatt ugyan, de kárositja a képet. A papirgyártás során, ami a paszpartu alapanyaga, mindenféle savak képződnek, amik beeszik magukat az anyag szerkezetébe, és elkezdik belülről rágni a képet. Ez persze jórészt a modern papirgyártásra vonatkozik. Igy tehát az igazán vájtfülü fotósok elkezdtek savmentes papirból készült papirt és keretet használni, ezzel garantálva a művük fennmaradását. Zárójeles megjegyzés: ugyanezért nem szabad -pláne tollal - aláirni a képek jobb sarkát, mert a tintában lévő vegyszer kimarja a papirt. A savmentes papir és keret, hmm, igen, eltalálták, drágább, mint a normál, és vékonyabb is. Mondhatnám kevesebb benne az anyag. Persze funkcionálisak, de rondák. Vagy ha nem rondák, nem szépek. Szóval jelenleg ott tartunk, hogy az igazán profi fotós vagy ilyen drága, ronda, ám savmentes és szuperidőtálló keretbe rakja a fotóit (amit persze nem a normál technikával készitett, mivel azokban is savak vannak), vagy engedi, hogy 100 év alatt tönkremenjenek a képei. Amennyire. Azért nem sok 100 éves c-printünk van (a c-print most az egyszerűség kedvéért a normál előhivás, amit valamilyen boltban csináltatsz), de pl. a Mai Manó kiállitásán is jól látható, hogy mennyire restaurálásigényesek (persze most csúsztatok, mivel azok régebbi technikák). Ilyen szempontból a legveszélyeztetettebbek a szinek. Nekem van pár 20 éves képem, ami bizony sárgul, öregszik. Jó, persze ezek családi fotók. Majd beszkennelem, és felhúzom a szineket. Csakhogy mi lesz a műtárgynak számitó fotókkal, ha nem savmentes keretben vannak? A helyes válasz: semmi. Az öregedés az eredetiség egyik ismérve, annyit tehetünk, hogy fénytől védjük ezeket a nagyitásokat.
Node vissza a kerethez. Az előző bevezetés azért kellett, mert ha elhatározzuk, hogy márpedig nem savmentes keretet használunk (urambocsá' nem savmentes előhivást nem savmentes papirra, jaaj), akkor érdemes azon elgondolkozni, hogy milyen keret illene a képhez. Kell hozzá egy kis idő. De ha sikerül...

Photoedition Berlin

2010-09-30T14:22:00.000-07:00

Rögtön két magyar is bekerült egy csoportos kiállitásba, Németh Hajnal és Minyó Szert Károly, egyikük se ma kezdte a fotózást, bár igy hirtelen nem sok közöset tudnék mondani kettőjükről. Amennyire én meg tudom itélni, a galéria rendezési szempontja az archiv technikák iránti vonzalom lehetett, legalábbis feltünően sok és sokféle régi technika került elő - kollázs, polaroid, baritnyomat, iris print stb. Minyó Szert képén kiválóan látszik, hogy az archiv technika használata egyedivé és élvezhetővé tette az amúgy nem különösebben érdekes képet. Jó pédája ez annak, hogy egyrészt nem szabad temetni az archiv technikákat, hiszen használatuk személyesebbé, emberibbé teszik a képet, másrészt meg kell válogatni azt is, hogy milyen képet készitünk el igy, hogy az összhatás erős legyen. Hiszen ugyanez a kép mit sem érne mondjuk egy c-printen, ahol az árnyalatok jobban előjönnének, és csak azt állapitanánk meg, hogy a kép nem elég érdekes, a lányból pedig nem látunk elég részletet.
Azért attól függetlenül, hogy ezúttal jól sikerült a párositás, gyakran kérdezem alkotóktól, hogy ha levesszük a technikai bravúrt, mellyel archiv technológiával jelenitette meg a képet, marad-e elegendő érdekesség a képen?

Yann Arthus Bertrand

2010-09-26T05:49:00.000-07:00

Térjünk még vissza egy picit Cannes-ba, ahol ottjártamkor épp a nagy fotóst ünnepelték. Vele talán még az is találkozott, aki nem is tudja felidézni, mivel rengeteg könyv ilusztrációját készitette, és ezek általában minden könyvesboltban megtalálhatók, jó drágán persze. A fotóst ünneplendő, a tengerparti sétányon, a Croisette-en állitottak fel egy óriás kivetitőt és székeket. Nem mondom, ilyen környezetben nekem is lenne kedvem ünnepelni. Az ünnepségre az ünnepelt egy filmmel készült, de még előtte természetesen beszédet is mondott, amelyben kiemelte a kulturák egymásrahatását, meg azt, hogy minden eszközzel meg kell védenünk a fejletlen világ természeti kincseit... Ismerjük ezt már. De kicsit később, a film közben rádöbbentem, hogy ő tényleg komolyan is gondolja. Hát, végülis bejárta már mindegyik kontinenst, több mint száz könyvet készitett, és amennyire tudom, mindig csak olyan munkát vállalt el, ami kedvére való volt. A film az utazásaiból válogatott, Peruban egy földműves elmesélte, hogy januárban elvitte egy áradás a házukat, kölcsön kellett kérniük, hogy vethessenek, Afrikában valahol, nem jegyeztem meg hol, szintén panaszkodnak, hogy a törzsi villongások miatt nem lesz termény, és megy tovább a film, és közben arra gondolok, hogy bármennyire is elcsépelték már ezt a segitsünk a világnak dolgot, azért mi mást tehetne ez az ember, mint hogy képeket mutat, nem csak idillieket, hátha mégis változik valami.

A másik, amit meg kell emlitenem, hogy mennyire becsben tartják a művészeiket. Helyi emberekkel beszélgetve mindenki azt mondta, hogy elmegy a vetitésre, néhány étterem bezárt, hogy mindenki ott tudjon lenni, és a sétány is megtelt emberekkel, akinek nem jutott szék, az a sétány peremén ült. Megjelent a polgármester is, szerencsére csak röviden beszélt, és persze az újságok is beharangozták az eseményt. Lehet ezt igy is..

Barta Zsolt

2010-09-21T13:52:00.000-07:00

ismét a Nessimben állit ki, ezúttal a Csarnok sorozat folytatását követhetjük. Kiforrott, régóta érlelődő anyag ez. Egyrészt a tavalyi Csarnok könyv kapcsán már volt ugyanitt kiállitása, másrészt a vonzalma a régi gyárépületek iránt ennél jóval régebbi. Az biztos, hogy immár több mint tiz (lehet hogy ennél is több) éve foglalkozik a kérdéssel, és a régebbi képeit együtt szemlélve az újakkal valóban markáns a változás. Mig régebben inkább a fenséges terek érdekelték, amely valószinüleg mindnyájunkat lenyűgöznének, az új képein immár a részletek, finomságok érdeklik. Ablakokat látunk, amelyek különböző módon vészelték át az éveket, más a fénytörésük, a sorozatban pedig immár értelmüket nyerve, katonás rendben sorakoznak, mintha természetes lenne a megőrzésük. Pedig ugyanolyan halott terek ezek, mint mondjuk Benkő Imre sorozatain az ózdi üzemek, és akár fel is merülhetne a kérdés, hogy emléket állitanak-e, vagy csak esztétikai sikon érdekesek a képek, ám szerintem a katonás rendben sorakozó képelemek válaszolnak a felvetésre. Beállitott, megkomponált csendéletek ezek. Semmiképpen sem véletlenül meglelt térelemek, hanem gondosan komponált, néha akár a valóságot a kompozició kedvéért változtató kifejezések. Nem lehet csak úgy elmenni a graffitis kompozició mellett, hogy fel ne merüljön az érzelmi véleménynyilvánitás, amely nem csupán a kompoziciban, hanem a szinekben éppúgy kifejeződik. Ami számomra leginkább meglepő, az a részletezettség. Korábban éppen szikár, gondosan válogatott, sokszor üres terekkel dolgozó képek után meglepő ez a részletgazdagság, és azok egymásra hatása is.
Számomra ezek a képek éppen hogy nem a gyárépületekről szólnak, és fel sem merül bennem, hogy egyfajta mentsük meg a gyárakat olvasatot keressek, hanem egy érett művész szinekkel és formákkal kifejeződő vallomását olvasom ebben a lebilincselő előadásban.

Az információözönről

2010-09-16T12:53:00.000-07:00

El kell fogadnunk a tényt, hogy a világ nem megismerhető. Nem csak a fotós világról beszélek, bár kétségtelenül ott is igaz ez a megállapitás. Tegyünk egy egyszerű kisérletet. Tegyük fel, hogy meg szeretnénk ismerni korunk legfontosabb alkotóit. Utasitsuk el a pénzvilágot, és maradjunk a művészeti élet által legfontosabbnak tartott embereknél. Remek, akkor az első utunk talán New York-ba vezet, a Momába. Ugyan van az ICP, a fotósközpont, de mi tudjuk, hogy a kincsei legnagyobb részét raktárakban tartja. El fogunk menni a 25-ös utca környékére, majd hajtépve ráébredünk, hogy túl sok galéria települt oda, és egy hét is kevés, hogy mindet végigjárjuk. Jó, akkor jöjjünk vissza Bázelbe, az év művészeti vásárára. Azt gondoljuk, persze naivan, hogy aki számit, ott van. Hát nincs. A legfontosabb művek rég trezorokban gazdagitják az előkelőeket, akik aligha veszik elő mondjuk Ansel Adams képeit a századelőről, még akár kesztyűben sem. Ehelyett légmentesen, savmentesen, és zárójelben megjegyezve, látványmentesen megmentik őket az utókornak, ami becsülendő, de a szélesebb közönségnek alighanem belegondolni is nehéz, mikor láthatnák ezeket a képeket. Térjünk is vissza az ArtBázelre. Kifizetjük a 15 frankos belépőt, majd...elborzadunk. Egy óriási csarnokba lépünk, melynek nem látjuk a végét, a szélességét is csak tippelni lehet, és akkor még nem is tudjuk, hogy van egy emelet is. Lépkedünk a standok között, és pár óra múlva ráébredünk, hogy már elfelejtettük, mit láttunk az elején.

Fontosabb múzeumokba fogunk menni, Londonba a Tate Modernbe, a Pompidou központba, Lausanne-ba, Madridba...aztán rájövünk, hogy túl sok várost kellene bejárni. És persze nem elég egyszer bejárni: a párizsi fotóházban (Maison de la photographie) havonta cserélődnek a kiállitások. De még érdekes kiállitásból is annyi van, hogy ha folyton úton lennénk se érnénk utol magunkat.

Újságokat fogunk vásárolni, hisz az mégiscsak könnyebb és olcsóbb, mint annyit utazni. Mondjuk Párizsban belépünk egy újságoshoz...és megint bajban leszünk. A francia Photo ugye kikerülhetetlen, az Artforum 200 oldal, és dögnehéz, ott van az Artworld, Photoart, Portfolio, Color, AZ Art, és a többi...Nem, ennyit nem lehet olvasni. És a könyvekről még nem is szóltam...

Egymás után omlanak a piacra a művészek, sok közülük elbukik, pályát változtat, eltűnik, de még mindig marad annyi, hogy emberi ésszel felfoghatatlan.

De legalább itt van a jó öreg, pici Budapest...Aha. A nagy galériákat ismerjük, de igen gyakran létesül új, aztán vannak az underground helyek, nem beszélve azokról, akik nem állitanak ki folyton, akik már nincsenek is köztünk, vagy csak elfelejtették őket...

Mondom, hogy megismerhetetlen.

2 éves a blog

2010-09-14T01:26:00.001-07:00

Az eredeti cél az volt, hogy olyan magyar fotósokat mutassak be, akik külföldön sikereket értek el, és zárójeles megjegyzésként odatettem, hogy itthon viszont nem ismerik őket, vagy legalábbis messze nem olyan megbecsülésnek örvendenek, mint kijárna nekik. Azért zárójeles ez a megjegyzés, mert amikor inditottam a blogot, még lelkes harcos akartam lenni, ma pedig inkább..hmm, nem is tudom. Attól még azok a sikerek nem kisebbednek, viszont a magam részéről nem óhajtok egy folyamatos frusztrációt érezni emiatt. Az a fontos, hogy mégha nem is közismert, igenis vannak szép sikerek külhonban. A blog ezeket az embereket mutatja be, mert meggyőződésem, hogy nem érdemes elszigeteltségben élni, igenis legalább alapszinten ismerni kell Európa legfontosabb kiállitóhelyeit. Hiszen az, aki sosem járt az Art Bazel-en, hogyan tudhatná, hogy miről is szól a művészeti élet? Ha valaki nem látta a Tate Modernt ...és itt most hosszasan lehetne sorolni még a helyszineket és intézményeket, akkor...

A másik ok, ami miatt a blogba kezdtem, az, hogy saját magamnak is felvéssem azokat a neveket, akiket szivesen megismernék. Hiszen forditva is működik a dolog, vagyis, ha valakinek van egy jó referenciája, az érdekesebb művészként is. Szivesebben beszélgetek én is olyan valakivel, aki ismeri az Arco-t mondjuk, mert teljesen esetleges, hogy itthon kit mikor és miért láthatunk.

Összesen 68 bejegyzést irtam két év alatt, ez havi átlag 2,83 bejegyzés. Tehát nem kérdés, hogy vannak figyelemreméltó események magyar fotósok részvételével, sőt inkább az az érzésem, hogy én sem értesülök mindenről. A legjobb persze az lenne, ha egyfolytában úton lennék, bár igy is Izlandtól Rómáig, Barcelonától Berlinig terjed a kör, amit figyelek. Az érdeklődésem miatt gyakran irok New York-ról, de Ázsia gyakran kimarad, pedig egyre érdekesebb lesz, ahogy a feltörekvő újgazdagok létrehozzák a piacot. Dél-Amerikáról sem sokat tudok, még leginkább a Visura magazin tájékoztat onnan, és persze Afrika és Ausztrália is kimarad. Talán még a franciák érdeklődnek leginkább a volt gyarmataik iránt, ott sok fotós megfordul, de délebbre nemigen. Ezért aztán marad Európa. Megdöbbentő, hogy az olaszok mennyire nincsenek jelen, akiket érdemes figyelni, az angolok (persze a nyelv és a pénz miatt is), németek (Köln és Berlin nagyon erős), spanyolok, franciák (ők folyamatosan esnek vissza), svájc és persze majdnem minden országban akad érdekesség.

A blog természetesen folytatódik, az irányvonal is marad, próbálok még több nemzetköziséget mutatni, pár nap múlva Cannes-ból tudósitok.

Az augusztusi semmi

2010-08-30T04:24:00.000-07:00

zajlik éppen, sehol semmi, a galériák nyitva sincsenek, vagy csak épphogy, mindenesetre már az őszre készülnek. Nem csoda, hiszen a főbb vásárlóik is a Balatonon vitorláznak éppen. Új kiállitás ilyenkor nincs. Érdekes kérdés lenne, hogy szükségszerű-e ez a szünet, vagy a hétköznapi művészetkedvelőknek érdemes lenne-e ilyenkor is valamit szervezni? A kérdés teljességgel hipotetikus, mivel láthatóan senki sem gondolja úgy, hogy meg kellene erőltetnie magát. Ezért aztán a blog is alszik egyet szeptember elejéig, amikor az első friss anyagok megérkeznek a kiállitóterekbe.

Brassai - beszélgetéssek Picassoval

2010-08-16T00:52:00.000-07:00

Ha már az előző bejegyzésben leszóltam azt a könyvet, úgy gondoltam, hogy ideje egy pozitiv példával is előállnom. Ez a könyv sajnos teljességgel beszerezhetetlen, 1964-ben adták ki, és természetesen sosem láttam róla semmilyen emlitést vagy utalást. Pedig a könyv nagyon is megérdemelné. Picassora koncentrálva ugyan, de a könyv lapjain felsorakozik a párizsi művészvilág egy szelete, olyan információk, melyek nincsenek benne semmilyen tankönyvben, mindez kedves személyességgel, legtöbbször mégis rácsodálkozó-megismerő távlatból bemutatva. Olvasva a könyvet néhány oldalon belül elmerültem a művészvilágban, érdekes történetekkel gazdagodtam...De nem, ez nem a szórakoztató semmiség műfaja, végig művekre és emberekre koncentrál, nem bulvárosodik.
Brassai nem nagyzol, nem próbál Picasso legjobb barátjaként feltűnni, néha jelzi, hogy ezután hónapokig nem látta, ezzel szimpatikusabb, mintha verné a mellét, mint egyesek.
Érdekesség, hogy Brassai szobrokat fotózott Picassonak, ez megint olyan info, amit véletlenül nem lehet olvasni..no de kezdek gonosz lenni. A könyv -legalábbis nekem - végig izgalmas tudott maradni, számtalan figurát mutat be, amennyire meg tudom állapitani, nem emel senkit magasra, szemlélődik és bemutat. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne elmélyülni a XX. század művészeti törekvéseiben, még akkor is, ha nem olvasott már el 800 hasonló témájú könyvet.

Bán András - A vizuális antropológia felé

2010-08-09T02:06:00.000-07:00

Unalmas ez a könyv. Először is nem is igazi könyv, csak tanulmányok egymás után, amelyeket nem köt össze semmi. A cim szerint vizuális antropológiáról fogunk olvasni, de a tanulmányok a fotóról szólnak, a szerző meg is emliti, hogy az ő szakmája szerinti katalogizálást, rendszerezést senki sem végezte el, majd megy tovább, és végső soron a cimről semmit sem tudunk meg. Az is furcsa, hogy csak a könyv vége felé kerül elő a szerző külön kutatása, a családi fotók gyűjtése és rendszerezése, holott ez akár a könyvnek is lehetett volna témája. Pont úgy viselkedik a könyv, mint egy blog: felvillant embereket, témákat, de nem fejti ki őket. Csakhogy ez egy könyvnél zavaró. A legnagyobb problémám azonban mégiscsak az, hogy az utalások, a kinézett emberek nem megfelelők, legalábbis az én izlésem szerint. A szerző például agyonmagasztalja Bócsi Krisztiánt, majd berak kb 10 borzalmasan középszerű fotót. Megtalálja Soltész Istvánt, mint meglepő minőségű fotóst, majd berak néhány tökéletesen érdektelen képet. Oldalakon keresztül elemez egy fodrászatban készült jellegtelen ábrázolást. Még Vass Alberik felfedezése állná meg leginkább a helyét, de maga a szerző is elismeri, hogy a név befuttatása problémákba ütközik. Mindez csak arra jó, hogy a szerző igazolja a saját tételét, mely szerint a fotótörténet egymással össze nem függő anekdoták gyűjteménye, amelyben nincs vezetőszál. Pedig nagyon is van. Csak ahhoz egy másik könyvet kell fellapozni.

Az Artmagazinban

2010-08-04T01:35:00.000-07:00

érdekes cikk jelent meg Mórocz Csabától. Capát ostorozza egy kicsit szokatlan hevességgel. Egyrészt elmondja, hogy Capa megbizhatatlan volt, folyamatosan lóditott, képei egy részéről megállapithatatlan, hogy Gerda Taro készitette-e, a milicista halála képe beállitott, hamis kép, satöbbi satöbbi. Nem szorul rá Capa az én védelmemre, meg aztán mondjatok még egy hires háborús fotóst. Na ugye. Szóval ez itt Magyarország, ezért egyből feltűnt a cikkben egy érdekesség. Mórocz többek között az államot is ostorozza, amiért megvette az ICP-től azt a Cornell Capa által összeállitott sorozatot, amely nem eredeti nagyitás, hanem kifejezetten azért készült, hogy Capa ismertségét fenntartsák. Érdekes, hogy a cikk Cornell Capát pénzgyárosnak állitja be, aki mindenáron Capa életművének eladásán dolgozott, és a magyar államot baleknak, hogy bedőlt ennek a maffiának.
Lehet azon vitatkozni, hogy egyáltalán mennyire volt magyar Capa, aki ugyan itt született, de hires már külföldön lett, mint a többiek, és egyetlen példáról se tudunk, amikor valaki itthonról lett világhirű, még ha néhányan valamennyire ismertek is lettek páran. Az viszont bizonyos, hogy semmi sem fogható ahhoz a sikerhez, amit Capa, Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vittek véghez, hiszen ők meghatározó, alakitó szereplői voltak a fotóséletnek, és bármelyik nemzet büszke lenne rájuk. Hiba lenne kicsinységből vagy rosszindulatból megtagadni ezt az örökséget. Sőt, inkább Baán Lászlóval értek egyet, aki önálló múzeumot szeretne nekik. Láttam, ahogy Barcelonában és New Yorkban is teleplakátolták a várost Capával, az emberek özönlöttek, hogy megnézzék, csakúgy, mint Pesten. Ez az egész már régen túlnőtt cikkeken, civódásokon, cikkirókon...