Ausztrál magyar az Art World-ben

Nagyot röhögtem az Art World, képtelenül vastag angol művészeti lap szeptemberi számának olvasásakor: az újság 4 autentikus ausztrál művészt mutat be, és köztük az egyik Ildiko Kovacs. A tipikus ausztrál nevet viselő hölgy festőművész, és a cikk alapján jobban szeret a műveiről beszélni, mint magáról. Az apropó amúgy a Sydney Biennálé. Meg kell vallanom, a kép amit lehoznak tőle nem tetszik, mindössze két szinből áll, rószaszinből és fehérből, és egyfajta spirált ábrázol, ami viszont lehet keret is, de hiába irják, hogy a Maori kultúra inspirálta a kép szimbólumrendszerét, ebből is látszik, mennyire távol áll tőlünk az az ország, mindenféle értelemben.

Az év kertfotósa

Mint azt már minden újság szétkürtölte, az év kertfotósa egy magyar származású hölgy, Takács Klára lett. Vajon miért nem számolt be róla a honi sajtó? A versenyt amúgy a Garden Photographer Arts szervezte, és persze annyi kép érkezett, hogy több mint 200 oldalas katalógust nyomtattak, volt miből válogatni. Mivel láttam a Kew Gardenben berendezett kiállitást, igy első kézből számolhatok be róla.
A szervezők nem titkolt célja a harmónia bemutatása volt, ami meg is jelent a kiállitott képeken. Nem voltak háborús borzalmak, erdőirtások, csak a természet feltétlen szeretete, ami talán unalmasan hangzik, de nézzetek rá Jerry Harpur liláira: ilyen szinek nincsenek is! A képekből olyan elképesztő nyugalom árad, mintha az elmúlt 100 évben mindenki csak kertépitéssel foglalkozott volna, felhőkarcolók épitése helyett olyan fákat nemesitettek volna, mint ami David Ballantyne képén látható: azt a fát bizonyosan nem szaggatták meg az új idők válságai! Matthew Bullen olyan harmóniát fotózott, amit nekem még elképzelnem is nehéz, nemhogy élnem benne. Csak ajánlani tudom a katalógust, mert egy pillanat alatt kiszakit az itteni valóságból, és olyan tájakra visz, ahol talán még ember se járt, vagy ha igen, csak fényképezővel.
Amúgy Claire Takács Ausztráliában él, és persze 1d-t használ, viszont érdekes, hogy a 70 - 200- asból elég volt neki a 4-es fényerejű. Viszont ami fontosabb: azt irja, hogy pár hónapra kiruccant Japánba kerteket fotózni, csak úgy, a maga kedvéért. Hát ez igazán remek - lelkendezek én is este hatkor, amikor a főnököm még új munkákat oszt nekem.

Sznobizmus

Akár főhir is lehetne bármelyik újságban: Szabó József kiállitás nyilt a Michael Hoppen galériában! Ez már igen! Csak a következő információkat nem tudjuk: ki az a Szabó József, hol van és jelentős-e a Michael Hoppen galéria, és egyáltalán most akkor örülnünk kell-e? Lássuk csak. Szabó József sajnos Joseph Szabo, és Toledo-ban, Ohio-ban született 1944-ben.A Michael Hoppen Gallery Londonban van, az egyik legelőkelőbb környéken, és igen, jelentős és elismert hely. És hogy örülnünk kell-e a kiállitásnak? Szabo fekete-fehér nyersanyagra dolgozott, és tengerpartok boldog arcait fotózta ebben a sorozatban, amelyek a kirobbanó boldogságtól valahogy groteszkek és irónikusak lettek. Szerintem ettől még a képek határán vannak a giccsnek, néha erre, néha arra dőlnek. Az viszont bizonyos, hogy ez a kiállitás nem Magyarország jó hirét viszi, az önéletrajzban még csak meg sem vagyunk emlitve.
Másik példa: 206.594 Euróért kelt el Brassai 1968-as képe, a graffiti egy párizsi árverésen. Erre aztán büszkék lehetünk, nyugtázhatjuk örömmel, mignem kezünkbe nem akad a katalógus, melyben Brassait világhirű francia fotósként jelölik. Hát, végülis ebben is van valami, 1932-ben költözött ki, és tény, hogy fő műveit Párizsban alkotta. Örülhetünk-e hát ennek a hirnek? Feltétlenül. Párizsban ugyanis Brassai kultusz van. Én még nem találkoztam Pesten egyetlen képével sem, a könyvesboltokban néha és talán található könyv róla, de hogy az átlagember nem vele álmodik, az biztos. Párizsban szinte a legutolsó utcasarkon is lehet Brassait nézni, képeslapon, könyvben (jó vaskos, igényes könyvben), mivel képei benne vannak azon kevesek képei között, amikkel a várost reklámozzák. Tény, hogy ő volt az egyik első, aki kamerájával az utca emberét fotózta, és egyike azon keveseknek, akinek fotói ma is frissek, nézzék csak meg a csókolózó hintázó képét pl. (eredetileg Le Baiser, 1936). Könyvei szinte az összes könyvesboltban kaphatók, van ahol kiemelt helyen. Ez alapján csakugyan lehetünk büszkék rá, még ha a képeit nézegetők el sem fogják olvasni az önéletrajzát, tehát soha nem fogják megtudni, hogy ez a kiváló párizsi fotós hol született.
És akkor még nem beszéltem Robert Capáról, Moholy-Nagyról, André Kertészről, Marton Munkácsiról, hogy csak néhány klasszikust emlitsek. De számit ez valójában? Használjuk ezeket a kiemelkedő tehetségeket országunk fényének emelésére? Egyáltalán érdekel itt bárkit is, hogy milyen tehetségeink vannak?
Ja, és még valami. A new yorki fotóközpontot, a méltán hires Center of Photography-t Cornelius Capa, Robert Capa bátyja alapitotta. Akinek valódi neve Friedmann Róbert, mint azt tudjuk. Hálából az intézmény könyvtárában mindig van magyar fotóskönyv. Olyanok is, amiket itthon nem lehet kapni. 2004-ben Moholy-Nagy kiállitást szerveztek, és olyan képeket láttam ott, amiket itthon azóta sem, pedig volt már itthon is kiállitása. Ami ebben végtelenül szomorú, hogy amerikáig kellett menjek hogy eredeti Moholy-Nagy képet lássak, nem utólagos nagyitást. Ja, hogy az életműve legnagyobb része amerikában van? Bocsi, akkor végülis milyen nemzetiségű is ő?

Csakazért

Nem hiszem, hogy hosszúra kellene nyújtanom a bevezetőt. Hiszek abban, hogy a fotózás ugyanolyan kreativ és önálló művészeti kifejezési eszköz lehet, mint a festészet vagy a film. Csupán az eszköztáruk más, ahogy ezt már Moholy-Nagy leirta 83 évvel ezelőtt.
Nem hiszek viszont abban, hogy a technika jelentősen meghatározná a művészi szinvonalat. Csak azért, mert valami lyukkamerával készült még nem lesz művészi, sem attól, hogy akárhány megapixeles érzékelő fogta fel a fényt. A művészet gondolatokból és érzésekből kell hogy felépüljön, nem pedig számitógépes munkából.
A blogban igyekszem majd közelebb hozni a világ érdekesebb kiállitásait, mivel szerintem itthon méltatlanul nem figyelünk fontos eseményekre, trendekre.

blablsa