Érdeklődők

nélkül nem sok értelme lehet a művészetnek, legalábbis az utóbbi időben kicsit divat is lett kiállitásokra mászkálni, és persze emiatt néha olyan is van, hogy valaki megvesz egy képet, ezzel is fenntartja a körforgást, és ugye az a nagyobb művész, aki drágábban ad el: ha valaki gyanút fogott volna, az bizony jó helyen jár. Mert művészet-e Robert Capa kiállitása a Ludwigban, amelyre 200000 ember váltott jegyet? És Xy-é az-e, ha csak pár ember látta? Érezzük, hogy a kérdésfeltevés hibás, csakhogy látjuk azt is, hogy az a néhány szerencsés, akinek komoly tárlatot rendeznek, bekerül a köztudatba, és kis túlzással az utca embere is megismeri, míg a többség az ismeretlenségben lebeg örök időkre.
Mindez persze szóra sem érdemes, csak azért írok róla mégis, mert múltkor voltam egy megnyitón, amin velem együtt öten voltunk. Igen, 5 ember tartotta érdekesnek a programot annyira, hogy időt szánjon a tárlatra. Ami persze megintcsak nem jelent semmit, hiszen eleve nagyon sok galéria van a városban (hogy milyenek az más kérdés), és gondolom eleve reménytelen, hogy mindegyikben legyen látogató is. Jómagam is nagyon kevés tárlatot tudok megnézni ahhoz képest amennyit szeretnék, néha olyanok is kimaradnak, amik “kötelező” darabok, meg aztán sokszor látom ugyanazokat az embereket kiállitásokon, úgyhogy nehéz megmondani, valójában hány embert is érdekel ez az egész “művészkedés”. Illúzióink persze ne legyenek. Mindig is egy szűk réteg érdeklődött, és ez nem változott jelentősen.

Fotópéntek

A Mai Manó házban szerveztek kerekasztalbeszélgetést a fotó nemzetközi jelenlétének lehetőségeiről. Ha ez igy száraznak tűnik is, a rendezvény maga családias volt, köszönhetően a résztvevők számának és az ismerősök talán még jelentősebb jelenlétének. Úgy tűnik, nemigen kevereg új ember manapság a kortárs fotóhoz, akik meg ott vannak, mind régóta elkötelezettek a fotó felé. Nem is citálnám szivesen ide a hozzászólásokat, ma nem tartok panasznapot. Inkább megemlitek valamit, ami eszembe jutott a hozzászólások kapcsán, és egyelőre nem tudtam kialakitani a saját véleményemet. Az állami támogatásról lesz szó.
Az kétségtelen, hogy a Bagyó Anna szervezte program, a Kogart, az ACB, a Várfok és más galériáknak köszönhetően a kortárs festészet egyre népszerűbb, és ebben jelentős szerepe van az állami támogatásnak. Tavaly a Wiennafair-en ennek köszöhetően voltunk jelen, ami persze inkább szomorú, de tény. Még Bagyó Annának is szüksége volt támogatásra, hogy az egyébként csodálatos programját megszervezhesse. Ha így vesszük, akkor az állami támogatás egyszerűen elkerülhetetlen. Csakhogy van egy kis bibi. Az ACB, a Várfok évek óta meg tudja valósitani a programját anélkül, hogy külső pénzt kapnának (vagy csak én nem tudok róla...). A másik ellenvetésem, hogy az állami pénz nem biztos, hogy arra való, hogy amúgy profitorientált galériákat támogassunk vele. Miért nem inkább egy álllami galériát futtatunk fel, nem hiszem hogy nem lehetne értelmes programot összeállitani.
Csakhogy ez a modell sem működik, hiszen tudjuk, mi történik mondjuk a Széchenyi könyvtárral, ami a fenntartásra minimálisan szükséges pénzt sem kapja meg, a szakmailag kifogástalan főigazgatót pedig eltávolitják. Vagy ott van a Nemzeti Galéria: hogy került oda az az ember? Ezeknek köszönhető, hogy bármit, ami állami, rögtön azonositunk a mutyizással, a haverok pozicióhoz juttatásával, és még rosszabb dolgokkal is. Nem, semmiképpen nem lenne jó, ha az állam iszonyú pénzekkel megtámogatná a haverjait. Vagy legyek ironikus: azért szapulom ezt a módszert, mert nem tartozom közéjük. Maradjunk annyiban, hogy jelenleg az állami támogatások finoman szólva érdekes úton jutnak el a támogatottakhoz.
A kör ezzel bezárult, ugyanis a honi fotográfia jó része szintén az NKA-s támogatásokból él. Innentől lehet szidni az Nka-t, az államot, hogy kevés pénzt ad, de gyakorlatilag semmi esély arra, hogy bármi is megváltozzon. Tessék cégektől, műgyűjtőktől pénzeket szerezni, kapcsolatokat épiteni, utazni! A sültgalamb effektus ezúttal is jelen van.

Adam Bartos

Érdemes belenézni a Hartford egyetem MFA fotóképzés dokumentációjába. A szakra 12 embert vesznek fel, akikkel 9 tanár foglalkozik, többek között Berlinbe mennek tanulmányútra, satöbbi satöbbi. Igaz, a program közel 4 milliós tandijjal megy, amiben utazás nincs még, se könyvek, se semmi...Ezzel együtt a szakmai program leirása igen tetszetős, például külön óra a fotóskönyvek készitése, elemzése.
Adam Bartos, az egyik tanár csak a neve alapján magyar. New York-ban született, Kaliforniában él és innen nézve minden létező sikert bezsebelt már: több könyve jelent meg, többek között New York-ban állitott ki, és az Artforumban jelent meg róla irás. Képei elsőre dokumentarizmust mutatnak, annak is egy olyan ágát, ami kivülállóként érzelmi befolyás nélkül, tárgyakkal próbál hatni. Számomra a legfurcsább élmény a Párizs sorozat volt: képes volt Párizsból egy amerikai kisvárost gyártani, ez nem lehetett egyszerű...