2010. május 10., hétfő

A műgyűjtés

számomra egyáltalán nem ott kezdődik, hogy valakinek megtetszik egy kép (a Műcsarnok kortárs magángyűjtemények kiállitására reagálok). Számtalanszor voltam abban a helyzetben, hogy meg akartam szerezni egy képet, vagy azért, mert szivesen néztem volna órákig, napokig, amire máshogy nyilván nincs lehetőségem, vagy azért, mert beleillett abba a koncepcióba, amit a művészetről vallok, és szerettem volna megőrizni azt. De azért lépjünk vissza a realitáshoz: ezek a művek múzeumokban vannak, tehát nem eladók, vagy olyan magas az áruk, mivel befutott művészről van szó, hogy eleve esélytelen vagyok a vásárlásra. Ezért is vártam annyira ezt a kiállitást, hiszen itt olyan emberek mutatkoznak be műgyűjtőként, akik legalább a második kitételt át tudták lépni, és a választásuk indokai nagyon is érdekeltek. A műgyűjtés különben remek móka, de ezt csak azóta tudom, amióta van lakásom, autóm, utazgatok, és sokmindent meg tudok venni, ami megtetszik, ezek nélkül ugyanis nem sok esélyem lenne. Egy regényben talán jól hangzana, hogy a főhős gondolkodott, hogy befizesse-e a számláit, vagy megvegye azt a képet, de ugye nem kétséges, hogy mi történik, ha vágyaink netovábbja mondjuk egy Picasso kép, amit nevetséges 80 millió dollárért árulnak az aukción. Netán felhivhatjuk a bankunkat, és kérhetünk ennyi kölcsönt, csak a jelenet inkább illik egy Karinthy bohózatba, mint egy átlagos otthonba, ahol a falakat ha disziti is valami, az előbb lesz egy koszfolt, mint műtárgy. S bár el tudnék képzelni egy Csontváry-t barátom albérletébe, azért nehezen magyarázná meg, hogy inkább lakik másnak a lakásában, csak hogy nézhesse azt a képet.
Szerencsére más módjai is vannak a műtárgyhoz jutásnak, mint azt a legelső teremben olvashatjuk. Elég hozzá egy vidéki ház, ahova meghivunk művészeket alkotni, etetjük-itatjuk őket, és cserébe szerényen elfogadunk tőlük egy-egy alkotást. Szimpatikus hozzáállás, csak kár, hogy néhány művész szemmel láthatóan tiz perc alatt letudta az ajándékot, és a maradék időben lányokat hajkurászott a faluban. A legjobb mégiscsak az, ha szilárd elképzelésünk van arról, hogy mit akarunk gyűjteni, és ehhez az elképzeléshez ragaszkodunk is. Kár, hogy a legtöbb esetben ez nem jött létre. Ugyan árulja már el valaki, hogy mi a közös Göbölyös Lucában és Fehér Lászlóban? A termekben járva folyamatosan olyan érzésem volt, hogy a műgyűjtő bement a pénzével a művészeti szupermarketbe (egyébként Bécsben valóban van ilyen), és elhozta az épp akciós képeket. Az meg, hogy konstruktivista mű egy naturalista alkotáshoz került, és mellettük egy valamilyen szobor értetlenkedik, az már legyen a néző gondja. A gyűjtői szándék csak néhány esetben derült ki számomra, de talán nem én vagyok az egyetlen, aki egy bécsi litográfia mellé nehezen tud elképzelni egy Csontváry vázlatot.
De talán a pénzzel sincs minden rendben. Az egyik gyűjtő egy valódi Kassák-ot rak ki, mondjuk nem is illik a környezetbe, de nem találtam se igazi főműveket, se azokat a művészeket, akiket mindenki azonnal elfogadna magának. Miközben a Kogartban a Márffy kiállitás minden második képe magántulajdon, a Műcsarnokban nincs senki az úgymond klasszikusok közül, márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy valaki megvesz öt Batykó Róbertet (elnézést hogy őt emelem ki), de nem ugrik rá mondjuk Vasarely-re, Moholy-Nagyra, Brassaira, ha amúgy anyagilag megteheti. És árulja már el valaki, hol vannak a neves külföldiek? Hol van Francis Bacon? És Warhol, ajaj, a sort igazán lehetne folytatni... Igy válik egy jót akaró kiállitás bohózattá, ugyanis nem hiszem el, hogy Gaál József amúgy tetszetős faarcai lennének a legnevesebb alkotások ma hazánkban (ő kapta a legnagyobb területet és a legjobb helyet is). Talán csak arról van szó, hogy a kiállitók akartak éppen műgyűjtőként tetszelegni, vagy csak ismerik a kurátort, nem tudom. De az biztos, hogy nem sikerült felkutatni az igazán jelentős gyűjtőket. Mondjuk ha lenne egy eredeti Moholy-Nagy-om, én se mutogatnám senkinek, de azért az mégiscsak túlzás, hogy 30 * 40-es képeket nézegessek nem annyira fontos emberektől, mikor még én is kaptam egy művésztől ekkora képet, mivel a művész nyilvánvalóan ujjgyakorlatnak szánta a képet egy nagyobb munkához. És ahogy az egyik teremben az egymáshoz egyáltalán nem illő, korban, technikában és stilusban teljesen különböző képeket nézegettem, egy galéria raktára jutott eszembe, ahol megmaradt képek cimszó alatt őrizgetik a festményeket, miközben a "rendes" kiállitás a galéria falain lóg. Kár, hogy ezúttal a kiállitást nem, csak a raktárat láthattuk.

Nincsenek megjegyzések: