múzeumok éjszakája

Szinte hihetetlen, de még mindig vannak, akik egyáltalán nem voltak ezen a programon. A héten felhivott valaki, hogy mi ez a program, és mit nézzen meg, ha először megy el. Szinte nem is lehet válaszolni egy ilyen kérdésre, annyira egyértelműnek tűnik, hogy ez egy kötelező program.A legfontosabb az, hogy a legtöbb helyen be lehet menni olyan helyekre is, ahova máskor nemigen. Igy voltam már a Széchenyi könyvtár raktárában, az Elte restaurátor műhelyében, és tényleg hosszan lehetne sorolni. A résztvevő intézmények szinte mindig ugyanazok, igy évente lehet súlyozni, hogy mi fontos, mi nem. Halkan jegyzem meg, hogy mintha idén kevesebb attrakció lett volna, egy tárlatvezetésre el lehet menni bármikor. Persze az is vicces, amikor egy tősgyökeres pesti szembesül azzal, hogy vannak még számára is ismeretlen múzeumok...

Könyvajánló: Ébli Gábor

Az abszolút nélkülözhetetlen és kötelező olvasmány Műgyűjtők Múzeum Mecenatúra után itt az újabb szösszenet, ezúttal a Hogyan alapitsunk múzeumot cimmel. A téma a Műértő két oldalas összeállitása révén amúgy is aktuális, és persze az, hogy az állam hogyan rendezi és menyi pénzt ad a múzeumoknak, nem kizárólag szakmai kérdés, ezért aztán nem is megyek itt bele részletekbe. Azért a könyv jóval több, mint aktuális siránkozás a finanszirozás miatt. A szemléletmódja pont azért figyelemreméltó, mert az általában annyira hiányolt nemzetköziséget emeli be a könyvébe. Már a könyv első irása Párizsba visz minket, az ottani -egyébként irigyelt - múzeumpolitikába. Hiszen arrafelé sem új az, hogy pl. a kulturális miniszter Pompidou kortárs múzeumot hozzon létre, csak a hangsúlyok mások. Ott azért aggódnak, hogy a kezdetben a legfrissebb áramlatokat bemutató komplexum a nagy népszerűség hatására enged a kisérletiségből, és szélesebb tömegek számára is vonzó kiállitásokat rendez. Ezzel a kérdéskörrel egyébként egy korábbi gondolatfutamomra reagálnak, amikor azt elemeztem, hogy mennyire való a kortárs művészet a szélesebb közönségnek. Ettől függetlenül, a Pomipou központ őrült nagy presztizse miatt véleményformáló hatása is van, tehát amit ott kiállitanak, az óhatatlanul bekerül egy szélesebb körbe. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a Pompidou 3 szintjét megtöteni anyaggal nem egyszerű, és nem hiszem, hogy a művészek csak úgy leakasztanak a műtermükből 200 képet, ami a tárlatra kell. Ezzel együtt a múzeumok többsége kortársosodik, vagyis egyre frisebb műveket mutat be, és egyre kisebb különbség van a galériák és múzeumok között, ami további kérdéseket is felvet. És a válaszok egy része a könyvben található...

Újra Velencei Biennálé

Ez egy fogalom. Ilyenből ugyanúgy egy van, mint a Tate Modernből, a Centre Pompidou-ból, vagy nem is tudom, mondjuk a Europ'art-ból. Nemzeti pavilonok sokasága mutatja be, hogy hol is tart éppen egy ország, mit tart fontosnak. Amikor a legutóbbi biennálén elhoztuk a fődijat, ennek itthon nemhogy örültek volna a kritikusok, de belemásztak abba, hogy Andreas Fogarasi munkája nem is érdemelte meg, nem jó stb. A művész egy Ernst múzeumbeli kiállitással vigasztalódhatott, ha éppen Bécsből érdekelte ez a kérdés. S noha mindig lehet jönni azzal, hogy Van Gogh sem adott el egy képet sem életében, azért szögezzük le, hogy ez nem olyan jó.
Idén Németh Hajnal installációja utazik, ami érdekes annak fényében, hogy ő meg Berlinben él...Viszont ezt az anyagot láthattuk a Műcsarnokban, zseniális.
Az idei felhozatalból egyébként az iraki anyag tetszik egyelőre a legjobban, ez még nyilván változik. Az viszont biztos, hogy a biennálé is kötelező anyag.