Éva Besnyő Berlinben

A kiállitás és a megszokottan igényes könyv alcime: Budapest-Berlin-Amsterdam, persze ettől függetlenül Évánk az egyik leghiresebb holland fotós, ne legyenek kételyeink, a főműveit is ott alkotta. A kiállitás apropóját viszont az adta, hogy Moholy-Nagyhoz hasonlóan Berlinben is eltöltött némi időt, pont akkor, amikor a város a legfogékonyabb volt a művészetre, és az ebből az időből származó képeit alig ismerik, csakúgy, mint Moholy-Nagy itthon készült rajzait, amit ha jól emlékszem egyszer az Art magazin mutatott be. Éva Besnyő főleg riportként értelmezhető képei nem váltanak ki azonnali eufóriát, de azért elsőre látszik, hogy volt szeme a látvány összerakásához. Képei sosem túlmagyarázottak, a főmotivum számit, a kép többi részében inkább nem történik semmi. Bőven játszott a képméretbe beférő alakokkal, akikről gyorsan meg lehet állapitani, hogy számitanak-e, ettől talán ma már kicsit ódzkodunk, de akkoriban ez volt a művészet, sőt valójában ma sem lehet túl sok kifogásunk, hacsak az nem, hogy ezek olyan klasszikusok...

A Maimanó tündöklése és bukása

A Mai Manó ház vitathatatlanul a honi fotográfia fellegvára, legalábbis ami a szakmai programot illeti. Ezért is olyan fájó, amikor bizonyos dolgokat le kell szögeznünk. 1. A Mai Manó sajnos nem alkalmas komolyabb kiállitás szervezésére. Egész egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy egy témát bemutasson. Még ha nem is a Centre Pompidou-val hasonlitom össze, azért az első emeleten lévő két szoba, és a műteremnél lévő még kettő, amiből az egyik mondjuk előszoba, finoman szólva kevés. Pláne úgy, hogy a két szint igazán nem köthető össze, ezért is van másik kiállitás az emeleten. Csakhogy ott van egy előszoba, egy folyosó, meg egy szoba, amiben egy 70 * 100 -as kép már nagynak néz ki. 2. A kiállitások szinte értékelhetetlenek. Csortos Szabó Sándor anyagából szinte eldönthetetlen, hogy ő csak turistáskodott, csak jól sikerültek a képei, vagy tényleg művészi szándékkal készültek. Ráadásul egy cseh városról éjszaka készitett képei a leghalványabb érdeklődést sem képesek kiváltani döglött szineivel és téma nélküliségével. Egy nagyobb tárlaton pár rosszabb kép eltűnt volna, de 10 képnél ez nem működik.
Ami még nagyon zavart, az a szakmaiság hiánya. Teljesen alapvető, hogy a képek méreteit és technikáját jelölik, itt a méret lemaradt. Hiányolom a művészt kontextusba helyező bemutató szöveget, a kirakott plakátnál meg az olyan mondatok, hogy "a kiállitást Göncz Árpád is megtekintette", nem segitik az értelmezést. Mégis kinek referencia az, hogy az államfő megnéz egy kiállitást? Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a keretek minden falon mások, a képek méretei össze-vissza változnak..De semmi sem lenne baj, ha a képek jók lennének.
A Maimanó egyre szűkebb, szakmai közönségnek, a kiállitó művészt jól ismerő barátoknak rendez tárlatokat, ami egy kicsit avittnak tűnik...

életművek változása

Nekem nagyon sokáig nem tűnt fel, hogy a különböző művészeknek egyrészt az életművük is változik, másrészt az értékelésük is drámaian meg tud változni. Mindez nem csak a kortársakra igaz, hanem klasszikusokra is, ettől még pikánsabb lesz a helyzet. Vegyük mondjuk.. most épp André Kertész jut eszembe. A két háború között elismert és keresett fotós volt, aztán Amerikában is volt egy jó periódusa, aztán egyszerűen elfelejtették. A nyolcvanas években aztán rácsodálkoztak, hogy nahát, ez nem is rossz...Persze ebben nagy szerepet játszottak a műkereskedők is, hiszen ha ők valamelyik lóra, bocsánat művészre tesznek, akkor a felivelő árakból lecsapódó jutalékot ők is vágják zsebre. De nem minden a pénz, hiába volt mondjuk Amerigo Tot a szocializmusban világsztár, 1990-től már nem kellett. Egy Ludwig kiállitásnak kellett jönnie az újrafelfedezéshez. Aztán persze olyan is van, hogy a felivelést elfelejtés követ, vagy eleve kimarad a felivelés, és az amúgy jó nevű művész teljes elszigeteltségben tengeti életét, noha korábban már jutott a fényből is.
Legutóbb a Nyolcak kiállitás kapcsán mondta a szakma, hogy most át kell értékelni az egész korszakot, a festőket. Mondjuk ez részben meg is történt, gondoljunk csak Rockenbauer Zoltán Márffy könyveire, amik kapcsán csak annyit tudok mondani: még, még..De emlithetném a Kogart egyre klasszikusabbá váló gyűjteményét, Paál Lászlóval pl. aki azért nem kifejezetten számit ma progresszivnek.
Aztán olyan is van, hogy hamisitványok tűnnek fel, és a közönség vagy beveszi a csalit, vagy nem. Megjelenik mondjuk egy hamisitvány, de bekerül az árverési katalógusba, és onnantól arra hivatkozva lehet eredetinek mondani, holott mondjuk az árverésen már el sem inditották.
Nekem sokáig furcsa volt, hogy klasszikusnak számitó alkotótól megjelent egy új kép, aminek kapcsán aztán a többi kép is átértékelődött, de egy nagy életművel rendelkező alkotónál ez jóformán kikerülhetetlen. Kár, hogy legtöbbször még abban is kételkedni kell, ami már könyvben is megjelent...