Németh Géza

Minél tovább tanul valaki, annál érzékenyebb lehet az apróságokra. A művészettörténetben mondjuk az absztraktok felől közelitve a legnagyobb neveket elég könnyű megjegyezni, aztán később egy kicsit összefolynak a művek és az emberek, manapság meg a minimál annyira eláraszt mindent, hogy már az is élmény, ha valaki nem annyira könyörtelenül unalmas, mint mondjuk Batykó Róbert.
Németh Géza nem akkora újitó, mint mondjuk Gerhard Richter, de Pozsonyból ez teljesen érthető. Már az is üditő, hogy egyszerűen más, mint amit általában látunk. Méretre vágott fadarabokra fest a linómetszetei mellett, és ez elég jó ötlet, mert az anyagszerűség megtartásával tud kompoziciókat kialakitani. Lehet, hogy le kéne másolni, annyira jó ötlet. Látszik a fa, amire fest, de mint önálló festmény is megállná a helyét (talán).
A másik, amit csodálok, az a szervezőképessége. Ilyen vonatkozásban Pozsony bizony közelebb van a központhoz, mint Pest. Németh Géza biennálékra mászkál, meghivják ide-oda, és még ha nem is a legjobb helyekről, de számos országból van referenciája. Ezt kellene nekünk is nagy erőkkel erőltetnünk, mégha ezúttal Pozsonyból is jön az inspiráció hozzá, hogy igy is lehet.

Gárdi Balázs

Nem követek már minden itthoni fotóslapot, hiszen bőven akadnak reklámizű kiadványok, és miért olvassak az új canonnikonleicasamsungcasiopentax gépről, mikor nekem már van fényképezőm, és abszolút hidegen hagy egy újabb gép. Úgy tűnik, most mégis az a helyzet, hogy bármennyire is lehetetlen, MINDEN lapot egyszerre és folyamatosan olvasni kellene, mert az egyik reklámizű újságban megjelent egy interjú Gárdi Balázzsal, aki mellesleg World Press Photo 1. helyezett méghozzá megérdemelten. Afganisztáni képei bejárták a sajtót, és valóban felüdülést jelentettek a képi világukkal. Az interjú nagyrészt az érvényesülésről szólt, hiszen pl. ő sem egy nagy ügynökségnél van, hanem szabadúszó, méghozzá saját elhatározásából, ami nekünk, Capán nevelkedett srácoknak hihetetlen, hiszen Capa hol lett volna a Magnum fotóügynökség nélkül? Változnak az idők, ez a srác pl. iphone-on publikálja a képeit, erre se számitottunk sokan.. Amúgy sincs könnyű dolguk mostanában a riportereknek: egyrészt mindenki fásult már a legújabb konfliktus képeit nézegetni, másrészt meg újat mutatni ebben a szakmában néha összetűzést jelent a valósággal...Jópáran le is buktak mostanában, hogy manipulálták a képeiket, ami abból a szempontból érthető, hogy a háborúk is egyre kevésbé látványosak. Ilyen helyzetben előállni azokkal a képekkel..nem semmi.

Európa bajban?

A Guardian és a Lemonde felmérést készit a pénzügyi gondban lévő kulturális intézményekről, hiszen nem csak nálunk vágták vissza a keretet. Érdekes, hogy a korrektnek persze egyáltalán nem nevezhető felmérés szerint a németeknél és az angoloknál van a legnagyobb gond. Ennél azért valószinűbb, hogy a két lap ezekre az országokra lát rá, illetve a francia öntudat nem engedi az intézmények felvitelét, vagy egyszerűen ott tényleg minden oké. A hollandok is gondban vannak, de mondjuk a cseheknél semmi negativ, csakúgy, mint nálunk. Az adatgyűjtési módszer persze az önkéntes bejelentésen alapul, igy aki ezt a két lapot nem olvassa, máris kimarad mindenből: gyanitom Európa keleti fele beleesik. Mondjuk a lengyeleknél pont van 1 ember, legalábbis az adatokból ez derül ki.
Szemléljük inkább távolabbról az eredményeket. Az Európa igenis válságban van kijelentés persze elég tág értelmezéseket nyit, hiszen válságban van-e egy német, ha 3 évesen nem cseréli le az autóját? Szubjektiven nézve az azért kijelenthető, hogy ahhoz képest, ahogy általában mennek a dolgok, most rosszabb. Nagy múltú művészeti vásárok zárnak be, többen működnek, de kockázat nélkül, csak a már bevált emberekkel, a galériák kivárnak, és mig ők megtehetik, nálunk ez az éhenhalással egyenértékű, nem véletlenül zárt be annyi galéria. Pedig a művészet jó kis húzóágazat lehetne, hiszen senkinek sincs szüksége mondjuk két hűtőszekrényre, de két filmet igenis megnézhet, kettővel több kiállitásra is elmehet, és még vásárolhatna is. Közben pedig jó esetben még szellemileg is épülhet. Na mindegy, addig is, mig erre nem jönnek rá, valaki hozhatna pár nokiás dobozt, mondom a cimeket...

Műcsarnok: mi a a magyar?

Ilyen cimmel kiállitást rendezni csak politikai mutatvány lehet, márpedig az efféle dolgok nem tesznek jót egy kiállitásnak. És tényleg: a megnyitón egyszercsak elkezdtek arról beszélni, hogy a magyar identitás, meg efféle dolgok, ami felesleges. Miért nem mondjuk ki: olyan, hogy nemzeti művészet, nem igazán számit. Mert mitől lesz magyar egy kép: hogy magyar alkotó festette? De hát ez természetes, mégcsak megváltoztatni sem lehet, hiszen Moholy-Nagy, aki 20 évesen Berlinbe ment, még ugyanúgy magyarnak született és kész. Vagy Munkácsy elég magyar? De hát Párizsban élt..Felesleges ezeket hangsúlyozni. A művészet nyelve nemzetek feletti, Picasso nem francia képeket festett (és amúgy is a spanyoloknál született), és most végigsorolhatnám a magyar művészettörténetet, hogy ki mindenki tanult vagy élt Münchenben, Párizsban, rövidebb a ki nem lista. Nem attól lesz valaki jó magyar festő, mert egész életében nem lépi át a határt.
Akkor most vegyük a kiállitott képeket. Abszolút semmi közös nincs bennük, és még kevesebb, ami a magyarságról szól. Fehér László két képe pl. remekül beleillik az ő életművébe, de nagyon nyakatekert lenne, ha a magyarokat bele próbálnám magyarázni a képekbe. A legtöbb persze ilyen: egyszerűen fogták a képeiket, és kirakták, most épp nemzeti lobogó alatt ugyanazt, ami eddig a saját életművük volt. Szurcsik József kockafejeinek mi köze a magyarokhoz?
Nem csoda, hogy a kedvenceim mind poénok. Kirakni három ugyanolyan képet, majd alájuk irni, hogy magyar vagyok, nemzetiségi vagyok meg még egy harmadikat: na ez igen. Mátyás királyt sem láttam még gitározni, de nagyon kúl az öreg, legalábbis a testtartásából ez látszik.
Nokiás kenőpénz dobozokat, havertól visszalizingelt Bkv buszokat, áron alul elpasszolt telkeket senki sem festett, ez is biztos az identitás része..

Frank Horvát és a technika

Frank egy kedves öregúr, aki mostanság is aktiv, de igen könnyű szóra birni, bármiről is van szó. A volt divatfotós, pl. Elle magazin, riporter a honlapján sajnos magyarul nem beszél, de a története jól mesélhető, anekdotáit is szokszor olvastuk már -pl. Henri Cartier-Bresson-al való találkozása, mikor rádöbbent, hogy mennyire nulla, pedig csak addig nem találkozott igazán elhivatott fotóssal. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy mivel 1928-ban született, aligha várható el tőle, hogy mai stilusban beszéljen, noha próbál fiatalos maradni.
A legfrisebb francia Photo magazinban két oldalon keresztül anekdotázik, és mellesleg az új 5D fényképezőt teszteli. Érdekes, hogy a Canon mostanság mennyire erősit, nyomul, az emlitett lap is tele van vele, ezért kicsit féltem, hogy egy pr cikk lesz ebből, de nem. Hiteles. Frank nem azt mondja, hogy milyen páratlanul éles és nagy felbontású ez a 24 megapixeles érzékelő, 49 keresztérzékeny fókuszponttal, hanem annyit mond, hogy simán bevethető divatfotózásban (és nem mondja el a technikai hátteret). Apróbb fricskákat is megenged, pl. nem igazán értem a menürendszert, de lehet, hogy én vagyok túl öreg, de ami még izgalmasabb, hogy elmeséli azt is, ő hogyan használja a fényt, miről beszél a modelljeivel, ettől pedig az egész emberivé válik, amit valahol el is várok egy olyan laptól, mint a Photo..