Az ICP és a fotó válsága

A new yorki fotóközpont a fotó válsága cimen rendezett kiállitást, ami egyfelől egészséges önvizsgálatot jelez, másrészről viszont a kiállitás végignézése után elég sok kérdést is felvet. A kiállitás koncepciója az, hogy a fotó elértéktelenett, mint médium, ugyanis az újságoknak, internetnek köszönhetően elárasztanak a képek, másfelől a videó, a blog, a közösségi oldalak is csökkentik a jelentőségét, hiszen kit érdekelnének az elmélyült, hosszas előkészités után készült képek, ha mindezt -vagy inkább mindent ami érdekes lehet- megkapunk azonnal a blogokban vagy a közösségi oldalakon. Az előző mondatot persze sokféleképpen cáfolhatjuk, de lássuk, milyen választ adott rá az intézmény. Hong-An Truong videói az ötvenes-hatvanas évek koreájába visznek el videórészletek segitségével, amik nemcsak töredékesek, de ilyen formában értelmezhetetlenek is. Rendben van, mondjuk, hiszen egy jó fotó többet mondhat a videónál, mégha utóbbi nagyobb szeletet kavar is ki a valóságból. Ed Templeton fotósorozata egy hétvégi kiruccanást örökit meg, melyben persze szinte az összes dekadencia megjelenik. Egy afféle igy élünk mi tabló alakul ki, ami persze nem feltétlenül valós, hiszen a jelenetek megrendezettek is lehetnek, de a sorozat lételeme, hogy érdekesnek mutassák azt a valóságot, amit megörökitenek. Na igen, ez is egyfajta válság.
Be kell vallanom, Lena Herzog torz babafotóival nem tudtam mit kezdeni. Értem én, hogy a fotó feladata az abnormalitások bemutatása, de a képeken nem éreztem a fricskát, az összekacsintást, ezek egyszerűen torz képek. Carol Bowe installációja abba az irányba mutat, amelybe szintén elindult már a fotó párszor. Az installáció műfaja valóban alkalmas arra, hogy bonyolultabb, egyetlen fotóval nem megragadható érzéseket közvetitsenek, de a kiállitott mű egyáltalán nem törekszik mély gondolatok kifejezésére. Akkor már inkább Matthew Porter, aki egyszerűen néhány egymástól teljesen eltérő stilusú és műfajú képet rakott ki, talán azt szimbolizálva ezzel, hogy a fotó műfaján belül is óriási különbségek vannak mind technikailag, mind a fotós látásmódját tekintve.
Hogy is állunk tehát a fotó válságával? A kiállitás azt sugallja, hogy talán nem reménytelen a helyzet, hiszen a többi médium sem jobb. Ugyanakkor elmulasztja megemliteni azt, hogy a fotónak esztétikai funkciói is vannak, lehetnek, és a szélesebb közönségnek ez biztosan tetszetősebb is, mint az útkeresés. Az egyszeri látogató inkább megutálja a kiállitást, mint elfogadja a kérdésfelvetést, nem utolsó sorban azért is, mert a város megszámlálhatatlan galériáiban bőven kárpótlást kaphat az esztétikai élmények hiányáért. Vagy egyszerűen ellátogat a Momába, a Henri-Cartier Bresson kiállitásra, és azon felül, hogy a bődületes tömeg önmagában is jelzi a fotó erejét, könnyen ráérezhet arra, mit is jelenthet egy igazán jól sikerült fotó. Ha innen nézem, az Icp kiállitása csak a saját válságát mutatja.

Martin Munkácsi intró

a Ludwigban. Igazából nem tudtam elképzelni, mit is fog ez jelenteni. Felrakják a képeket úgy, mint a rendes kiállitáson, csak három napra? Miért jó ez? Belépve a kiállitótérbe rögtön kiderült, hogy szó sincs itt "igazi" kiállitásról, hanem kb 15 képet raktak ki a legkülönfélébb korszakokból, igaz, köztük volt két nagyon ismert kép is. Ezzel együtt azt gondolom, hogy ennek túl sok értelme azért nem volt, hiszen 15 képért bemenni a múzeumba...Ráadásul ezek nem is eredeti nagyitások, hanem 1994-esek. a kecskeméti Fotómúzeum nagyitásai, amelyek valóban jól néznek ki, de mégsem eredetiek..Ugyanezt eljátszották már Robert Capával is, ott nyilván azért, mert nem maradtak fent múzeum minőségű nagyitások, pláne olyan negativokról, amiknek a létezéséről sem tudtak eddig...Itt viszont azt gondolom, hogy ezek a képek nagyon is léteznek, csak épp végig kellett volna járni Amerikát értük. A médiumból adódó sajátosság kihasználása itt úgy érzem célt téveszt, mert épp a műtárgy létét kérdőjelezi meg azáltal, hogy újabb és újabb nagyitásokat készitenek. Gondolom eszükbe sem jutna egy Picasso képet lemásolni azért, hogy megmutassák a közönségnek, mert esetleg a gyűjtővel nem állapodtak meg...Amúgy a Capánál is azért szisszentem fel, mert ha ő maga nem készitett nagyitást sok képéről, annak volt oka azon túl is, hogy akkor nyilván nem ez érdekelte. Arra gondolok, hogy az alkotó elkészitette a képet, de utána nem adta ki a kezéből, most pedig függetlenül tőle lenagyitják. Ilyen alapon senki sem szólhat, ha otthonra lenagyitok egy Munkácsi képet, és kirakom, hiszen technikailag lehetséges. Másrészt elég sok hasonló, nem vintage nagyitást láttam már különféle helyeken, amiknél erősen kérdéses az érték fogalma. Ez mindaddig nem is gond, amig nem akarunk európai műtárgypiacot...

Barcelona

Hát bocsika, ez most tömény önfényezés lesz. Barcelonában volt önálló kiállitásom, egy belvárosi sétálóutcában, a Picasso múzeum közelében, közelebbről egy isteni fagyizótól nem messze. Hogy tompitsam az élét a dolognak, pedig ilyenkor csak a büszkeség marad, és a na-én-aztán-csúcsszuper-vagyok érzés. Pedig nem szálltam el, sőt. Ahogy turistáskodtam a városban, lehetetlen volt nem észrevennem, hogy a Macbában, a kortárs művészeti központban csak néhányan lézengtek, a Miróban alig voltak, a Picasso-ban voltak, de az meg nekem nem tetszett, szóval van ellenpélda is. Vagy irhatnám azt is, hogy nem vagyok megelégedve az érdeklődő tömeggel. A kedvenc könyvesboltomban elszórva sétáltak páran, persze a strandszezon májusban már nagyban zajlik, vagy csak rosszkor voltam ott. Most azt kellene irnom, hogy a következő egy évben figyelem az ottani művészi életet, de azért ez túlzás lenne, legfeljebb időnként próbálom frissiteni a benyomásaimat. Bár ki tudja?