Az ICP és a fotó válsága

A new yorki fotóközpont a fotó válsága cimen rendezett kiállitást, ami egyfelől egészséges önvizsgálatot jelez, másrészről viszont a kiállitás végignézése után elég sok kérdést is felvet. A kiállitás koncepciója az, hogy a fotó elértéktelenett, mint médium, ugyanis az újságoknak, internetnek köszönhetően elárasztanak a képek, másfelől a videó, a blog, a közösségi oldalak is csökkentik a jelentőségét, hiszen kit érdekelnének az elmélyült, hosszas előkészités után készült képek, ha mindezt -vagy inkább mindent ami érdekes lehet- megkapunk azonnal a blogokban vagy a közösségi oldalakon. Az előző mondatot persze sokféleképpen cáfolhatjuk, de lássuk, milyen választ adott rá az intézmény. Hong-An Truong videói az ötvenes-hatvanas évek koreájába visznek el videórészletek segitségével, amik nemcsak töredékesek, de ilyen formában értelmezhetetlenek is. Rendben van, mondjuk, hiszen egy jó fotó többet mondhat a videónál, mégha utóbbi nagyobb szeletet kavar is ki a valóságból. Ed Templeton fotósorozata egy hétvégi kiruccanást örökit meg, melyben persze szinte az összes dekadencia megjelenik. Egy afféle igy élünk mi tabló alakul ki, ami persze nem feltétlenül valós, hiszen a jelenetek megrendezettek is lehetnek, de a sorozat lételeme, hogy érdekesnek mutassák azt a valóságot, amit megörökitenek. Na igen, ez is egyfajta válság.
Be kell vallanom, Lena Herzog torz babafotóival nem tudtam mit kezdeni. Értem én, hogy a fotó feladata az abnormalitások bemutatása, de a képeken nem éreztem a fricskát, az összekacsintást, ezek egyszerűen torz képek. Carol Bowe installációja abba az irányba mutat, amelybe szintén elindult már a fotó párszor. Az installáció műfaja valóban alkalmas arra, hogy bonyolultabb, egyetlen fotóval nem megragadható érzéseket közvetitsenek, de a kiállitott mű egyáltalán nem törekszik mély gondolatok kifejezésére. Akkor már inkább Matthew Porter, aki egyszerűen néhány egymástól teljesen eltérő stilusú és műfajú képet rakott ki, talán azt szimbolizálva ezzel, hogy a fotó műfaján belül is óriási különbségek vannak mind technikailag, mind a fotós látásmódját tekintve.
Hogy is állunk tehát a fotó válságával? A kiállitás azt sugallja, hogy talán nem reménytelen a helyzet, hiszen a többi médium sem jobb. Ugyanakkor elmulasztja megemliteni azt, hogy a fotónak esztétikai funkciói is vannak, lehetnek, és a szélesebb közönségnek ez biztosan tetszetősebb is, mint az útkeresés. Az egyszeri látogató inkább megutálja a kiállitást, mint elfogadja a kérdésfelvetést, nem utolsó sorban azért is, mert a város megszámlálhatatlan galériáiban bőven kárpótlást kaphat az esztétikai élmények hiányáért. Vagy egyszerűen ellátogat a Momába, a Henri-Cartier Bresson kiállitásra, és azon felül, hogy a bődületes tömeg önmagában is jelzi a fotó erejét, könnyen ráérezhet arra, mit is jelenthet egy igazán jól sikerült fotó. Ha innen nézem, az Icp kiállitása csak a saját válságát mutatja.