Az augusztusi semmi

zajlik éppen, sehol semmi, a galériák nyitva sincsenek, vagy csak épphogy, mindenesetre már az őszre készülnek. Nem csoda, hiszen a főbb vásárlóik is a Balatonon vitorláznak éppen. Új kiállitás ilyenkor nincs. Érdekes kérdés lenne, hogy szükségszerű-e ez a szünet, vagy a hétköznapi művészetkedvelőknek érdemes lenne-e ilyenkor is valamit szervezni? A kérdés teljességgel hipotetikus, mivel láthatóan senki sem gondolja úgy, hogy meg kellene erőltetnie magát. Ezért aztán a blog is alszik egyet szeptember elejéig, amikor az első friss anyagok megérkeznek a kiállitóterekbe.

Brassai - beszélgetéssek Picassoval

Ha már az előző bejegyzésben leszóltam azt a könyvet, úgy gondoltam, hogy ideje egy pozitiv példával is előállnom. Ez a könyv sajnos teljességgel beszerezhetetlen, 1964-ben adták ki, és természetesen sosem láttam róla semmilyen emlitést vagy utalást. Pedig a könyv nagyon is megérdemelné. Picassora koncentrálva ugyan, de a könyv lapjain felsorakozik a párizsi művészvilág egy szelete, olyan információk, melyek nincsenek benne semmilyen tankönyvben, mindez kedves személyességgel, legtöbbször mégis rácsodálkozó-megismerő távlatból bemutatva. Olvasva a könyvet néhány oldalon belül elmerültem a művészvilágban, érdekes történetekkel gazdagodtam...De nem, ez nem a szórakoztató semmiség műfaja, végig művekre és emberekre koncentrál, nem bulvárosodik.
Brassai nem nagyzol, nem próbál Picasso legjobb barátjaként feltűnni, néha jelzi, hogy ezután hónapokig nem látta, ezzel szimpatikusabb, mintha verné a mellét, mint egyesek.
Érdekesség, hogy Brassai szobrokat fotózott Picassonak, ez megint olyan info, amit véletlenül nem lehet olvasni..no de kezdek gonosz lenni. A könyv -legalábbis nekem - végig izgalmas tudott maradni, számtalan figurát mutat be, amennyire meg tudom állapitani, nem emel senkit magasra, szemlélődik és bemutat. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne elmélyülni a XX. század művészeti törekvéseiben, még akkor is, ha nem olvasott már el 800 hasonló témájú könyvet.

Bán András - A vizuális antropológia felé

Unalmas ez a könyv. Először is nem is igazi könyv, csak tanulmányok egymás után, amelyeket nem köt össze semmi. A cim szerint vizuális antropológiáról fogunk olvasni, de a tanulmányok a fotóról szólnak, a szerző meg is emliti, hogy az ő szakmája szerinti katalogizálást, rendszerezést senki sem végezte el, majd megy tovább, és végső soron a cimről semmit sem tudunk meg. Az is furcsa, hogy csak a könyv vége felé kerül elő a szerző külön kutatása, a családi fotók gyűjtése és rendszerezése, holott ez akár a könyvnek is lehetett volna témája. Pont úgy viselkedik a könyv, mint egy blog: felvillant embereket, témákat, de nem fejti ki őket. Csakhogy ez egy könyvnél zavaró. A legnagyobb problémám azonban mégiscsak az, hogy az utalások, a kinézett emberek nem megfelelők, legalábbis az én izlésem szerint. A szerző például agyonmagasztalja Bócsi Krisztiánt, majd berak kb 10 borzalmasan középszerű fotót. Megtalálja Soltész Istvánt, mint meglepő minőségű fotóst, majd berak néhány tökéletesen érdektelen képet. Oldalakon keresztül elemez egy fodrászatban készült jellegtelen ábrázolást. Még Vass Alberik felfedezése állná meg leginkább a helyét, de maga a szerző is elismeri, hogy a név befuttatása problémákba ütközik. Mindez csak arra jó, hogy a szerző igazolja a saját tételét, mely szerint a fotótörténet egymással össze nem függő anekdoták gyűjteménye, amelyben nincs vezetőszál. Pedig nagyon is van. Csak ahhoz egy másik könyvet kell fellapozni.

Az Artmagazinban

érdekes cikk jelent meg Mórocz Csabától. Capát ostorozza egy kicsit szokatlan hevességgel. Egyrészt elmondja, hogy Capa megbizhatatlan volt, folyamatosan lóditott, képei egy részéről megállapithatatlan, hogy Gerda Taro készitette-e, a milicista halála képe beállitott, hamis kép, satöbbi satöbbi. Nem szorul rá Capa az én védelmemre, meg aztán mondjatok még egy hires háborús fotóst. Na ugye. Szóval ez itt Magyarország, ezért egyből feltűnt a cikkben egy érdekesség. Mórocz többek között az államot is ostorozza, amiért megvette az ICP-től azt a Cornell Capa által összeállitott sorozatot, amely nem eredeti nagyitás, hanem kifejezetten azért készült, hogy Capa ismertségét fenntartsák. Érdekes, hogy a cikk Cornell Capát pénzgyárosnak állitja be, aki mindenáron Capa életművének eladásán dolgozott, és a magyar államot baleknak, hogy bedőlt ennek a maffiának.
Lehet azon vitatkozni, hogy egyáltalán mennyire volt magyar Capa, aki ugyan itt született, de hires már külföldön lett, mint a többiek, és egyetlen példáról se tudunk, amikor valaki itthonról lett világhirű, még ha néhányan valamennyire ismertek is lettek páran. Az viszont bizonyos, hogy semmi sem fogható ahhoz a sikerhez, amit Capa, Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vittek véghez, hiszen ők meghatározó, alakitó szereplői voltak a fotóséletnek, és bármelyik nemzet büszke lenne rájuk. Hiba lenne kicsinységből vagy rosszindulatból megtagadni ezt az örökséget. Sőt, inkább Baán Lászlóval értek egyet, aki önálló múzeumot szeretne nekik. Láttam, ahogy Barcelonában és New Yorkban is teleplakátolták a várost Capával, az emberek özönlöttek, hogy megnézzék, csakúgy, mint Pesten. Ez az egész már régen túlnőtt cikkeken, civódásokon, cikkirókon...