Nono, már megint

optimista voltam. Múlt héten irtam az André Kertész kiállitásról, ami mellesleg a Nemzeti Múzeumban lesz, szóval nem egy garázstárlat, meg eleve a képeket is Párizsból hozzák. Viszont vicces, hogy ez az esemény finoman fogalmazva is visszafogott a népszerűsitést tekintve. Sehol egy óriásplakát, sehol egy hirdetés, vagy bármi, újságok nem irnak róla, az egész egy titkos zugkiállitás igy. A sajtóst amúgy se halmoznám el a dicséretekkel, a blog szekcióban két héttel ezelőtti az utolsó bejegyzés, a honlapon az információk összevissza...Pár év múlva meg majd mesélhetem, hogy voltam egy ilyen kiállitáson, és senki sem fogja tudni, miről beszélek...

travelgallery

Van egy vicces galéria Bécsben, amely csak utazási fotókkal foglalkozik. No persze nem azokkal ,amiket te csinálsz az eldobható kompakt játékgépeddel, hanem utazással foglalkozó, vagy e témából elinduló képekkel. Végülis ha ellövünk egy utcaképet, az is lehet utazás, szóval nem kell rögtön Jamaicára gondolni..És persze a kiállitók nem is fognak soha ilyen helyeken feltűnni, az egészben ez csak a vázat adja. Tulajdonképpen elég laza váz ez. Egy kicsit -nagyon- a giccs felé hajló, zömmel alternativ képek ezek, most a párizsi Lumas jutott eszembe róluk.. A képek elsőre nagyon látványosak, aztán ha öt másodpercnél tovább nézzük őket, akkor zavarni kezd valami, végül 20 másodperc múlva ráébredünk, hogy irtózatos giccs az egész. Azért ettől még szerethető ez a dolog, főleg mert őszinte. A kiállitóknak tényleg van saját stilusuk, és tényleg szeretnének valamit mondani, csak hát ugye a világbéke, hasonlók... De még igy is, ha öt percet töltünk el a nézésükkel, addig se a tévét bámultuk...

André Kertész itthon

Ennyire ellentmondásos is régen volt egy kiállitás, mint most az André Kertész a Nemzeti Múzeumban. Egyrészről ott a nagyon profi, utoljára talán az Amerigo Tot kiállitás során látott elemek, vagyis blog, konferencia, beszélgetések, műhelytitkok, ami mind azt mutatja, hogy ez egy fantasztikus esemény lesz, ami már csak azért is valószinű, mert az anyag Párizsból érkezett, nekünk idézőjelben semmi közünk hozzá, a kiállitás döntő többsége külföldi anyag. Az is fantasztikus, hogy a titkon mindig lenézett, és mostanában a Ludwig által felkarolt nemzedék végre méltó helyén mutatkozik be, nem eldugott egyszobás galériában az Elte jogi kara mögött. Ugyanakkor rémisztő, hogy egy fotós barátom hivta fel a figyelmemet az eseményre. Egy héttel a megnyitó előtt! Hol vannak a plakátok, a hirdetések, az újságcikkek, az érdeklődő, feszülten várakozó tömeg...Szóval nagyon ciki, hogy simán lemaradtam volna az egészről, ha nem beszélek épp azzal az emberrel. Szóval naptárt elő...

A képzőművészeti egyetem

mindig is azok közé a helyek közé tartozott, ami számomra egy misztikus ködként jelent meg. Egyrészt nem vettek fel oda, mivel nem is jelentkeztem, másrészt azért az intézmény elvégzése sem jelent rögtön világhirt, épp elég zárkózott, az állami intézményeken kivül kiállitani nem tudó művészt is neveltek. Igy aztán, amikor a hétvégén lehetőségem volt belülről körbeszaglásznom, kaptam az alkalmon.Az épület a régi Műcsarnok is egyben, rengeteg kiállitótérrel, ahol persze meglehetősen belterjes alkotások láthatók, inkább tanulmányok, persze ez is a cél, mivel a hallgatókon kivül úgyse látja senki. Az épület ettől függetlenül családias, barátságos, még épp elviselhető terekkel. Azt viszont el nem tudom képzelni, hogy hova fér évfolyamonként 100 ember, akiket felvesznek minden évben. A termek 8-10 főig kényelmesek, a grafikai részlegen még néhány fővel is zsúfoltságot lehet előidézni, és a műtermek, amik 1-2 embernek tágasak lennének, 10 emberre már máshogy festenek. Persze ez legyen az ő gondjuk, az meg már a mienk, hogy ebből a 100 emberből mennyi akar majd a pályán elhelyezkedni. Mert az szinte bizonyos, hogy nem lehet évenként 100 festővel elárasztani a galériákat, jelenleg persze 1-el sem, hiszen senki sem ad el képet, de mi lesz ezekkel az emberekkel? Műsoron kivüli hir, hogy bezárt az Apacuka, a hétvégén bontották a berendezést, ezzel csatlakozott a népes táborhoz...
Kicsit szomorú vagyok, mert a kép, ami eddig a képzőről volt a fejemben, egész más volt. Másfelől továbbra is egy intim, zárt, és fanatikusan szerethető hely. A beázó falakat meg nem kell nézni...

Albertina

A Batliner gyűjteményen, ami most az Albertinában látható, remekül lemérhető a gyűjteményekkel szembeni összes fenntartásom. Az alcim Monet-tól Picasso-ig, ami már önmagában túl nagy falat, és persze a gyűjtemény nem áll meg ott: Francis Bacon-ön át átvezet szinte a mába, ami viszont egy kicsit komikus is már. Hiszen miről is szól egy gyűjtemény? A gyűjtő személyéről, stilusáról, arról, hogy hova akasztja a festményeket, miket rak ki, ettől lesz személyes az egész. A Batliner gyűjtemény viszont felmondja a művészettörténetet egy az egyben. Ez pedig alig hihető. Monet vizililiomjainak egy változata kerül össze mondjuk Sisley idilljeivel - nincs az az ember, aki ezeket egyszerre élvezi. Ha viszont arról van szó, hogy nagyzolunk, mert nekünk vannak Picassoink, akkor ezt szivesebben látnám a múzeumon kivül. A másik bajom, hogy a képek nem mindig tükrözik alkotóik nagyságát. Vegyük mondjuk a Modigliani képet, amely egy kicsit banba nőt ábrázol, akin kétségtelenül felsejlenek a művész jellegzetes vonalai, de a kép összességében nem fantasztikus. Kis jóindulattal is a képek fele olyan, hogy az alkotó neve bombasztikus, a kép kevésbé. Ezért aztán a kiállitás viszonylag gyorsan bejárható, ha nem olvassuk el a képaláirásokat.
Jó, persze az én lehetőségeimmel szinte felfoghatatlan, hogy valaki egymagában többszáz képet gyűjtsön össze, ráadásul csupa jónevű alkotótól - vagy a kiállitás válogatói száműzték a kevésbé jól hangzó neveket..
Azon is elgondolkodtam, hogy a gyűjtők ebben a relációban pozitiv figurák-e. Oké, pénzt adtak a képekért, a művész tudott enni, ugyanakkor ezek a képek a közönség számára eltűntek, hiszen egy olyan falon lógtak, ahol néhány ember láthatta őket. És most, mi fog történni, ha végetér a kiállitás? A látogatók hümmögnek a nagynevű képek láttán, de nem éri őket egységes hatás vagy koncepció. Hát, ezek a festők aztán tényleg mindenfélét összemázoltak - mondják majd, és azt fogják gondolni, hogy ennyi az egész. Pedig itt még csak kezdődik.

Bécs hét 1. Hundertwasser

Kétségtelen, hogy a hőn áhitott nyugat Bécsnél kezdődik, mégha európai viszonylatban nincs is az élvonalban, azért egészen a legutóbbi időkig Bécsbe kellett menni egy valamirevaló Picasso kiállitásért, mondjuk. Bécs már nyugat, és ez legkésőbb az autókat elnézve egyértelművé válik, mégis bő két óra alatt kocsival is elérhető, ezért tényleg elképzelhető, hogy egy-egy jó kiállitásért kiruccanjunk, ami mondjuk Izland esetében kicsit nehezebb lenne..
Bécs persze maga a konzervatizmus, mégha próbálnak is néha lazák lenni, ami persze azt jelenti, hogy nem vesznek nyakkendőt az öltönyhöz. A könnyedség és a bécsi kiállitások nem sűrűn kerülnek egy mondatba, épp ezért nagyon meg kell becsülni a művészházat, köznapi nevén Hundertwasser múzeumot.


A festő maga is egy bohém figura. Mint szinte mindenki, ő is Párizsban szivta magába a művészetet, de később is fütyült a konvenciókra: Japánból hozott feleséget, hajót vett, hogy azon Új-Zélandra utazzon, és egyáltalán nem vette komolyan magát, ami megmagyarázza azt is, hogy miként kerülhetett ennyi játékosság és spanyolos életöröm a képekre. Természetesen nagyon keveset élt Bécsben, de az elszánt környezetvédő még a múzeuma tetejére is növényeket rakott, ami sajnos ma már nem látható, de az épület előtti minipark azért igen látványos és teljesen egyedülálló hangulatot ad a helynek. Az épület talán egy mini Gaudi ház akar lenni, de a képek erősek és jól installáltak. Tényleg, miért is nem beszélünk róluk gyakrabban? Óriási élmény megtapasztalni, hogy a kiállitás modernebb és erősebb, összefogottabb is, mint mondjuk a Mumok, modern múzeum vagy az Albertina ugyancsak modernkedő, ám nagyon is hagyományos tárlatai.

Újra

szeptember van, ami azért is örvendetes, mert újraindult a kiállitási szezon is. Ma rögtön három megnyitón is jártam, és a következő napokra is akad néhány lehetőség, mindenkinek a kedvenc galériájában. Én legalábbis azt figyeltem meg, hogy a törzsközönség nemigen mozdul meg más galériák kinálatára akkor sem, ha éppen témába is vágna a másik galéria anyaga. Ez persze azért is érthető, mert a galériába járás is egy társas cselekmény, ahova azért megy az ember, hogy találkozzon a barátaival, az elmúlt évek pedig sikeresen leszoktatták a vásárlásról még a kitartóbbakat is. Ám igazából az zavar, hogy a 3 kiállitásból, ahol jártam, egyiket sem tudnám igazán ajánlani. Persze semmi gond, az izlések, satöbbi, csak kissé váratlan. De lehet, hogy még gondolkodnom kell rajta...