Albertina

A Batliner gyűjteményen, ami most az Albertinában látható, remekül lemérhető a gyűjteményekkel szembeni összes fenntartásom. Az alcim Monet-tól Picasso-ig, ami már önmagában túl nagy falat, és persze a gyűjtemény nem áll meg ott: Francis Bacon-ön át átvezet szinte a mába, ami viszont egy kicsit komikus is már. Hiszen miről is szól egy gyűjtemény? A gyűjtő személyéről, stilusáról, arról, hogy hova akasztja a festményeket, miket rak ki, ettől lesz személyes az egész. A Batliner gyűjtemény viszont felmondja a művészettörténetet egy az egyben. Ez pedig alig hihető. Monet vizililiomjainak egy változata kerül össze mondjuk Sisley idilljeivel - nincs az az ember, aki ezeket egyszerre élvezi. Ha viszont arról van szó, hogy nagyzolunk, mert nekünk vannak Picassoink, akkor ezt szivesebben látnám a múzeumon kivül. A másik bajom, hogy a képek nem mindig tükrözik alkotóik nagyságát. Vegyük mondjuk a Modigliani képet, amely egy kicsit banba nőt ábrázol, akin kétségtelenül felsejlenek a művész jellegzetes vonalai, de a kép összességében nem fantasztikus. Kis jóindulattal is a képek fele olyan, hogy az alkotó neve bombasztikus, a kép kevésbé. Ezért aztán a kiállitás viszonylag gyorsan bejárható, ha nem olvassuk el a képaláirásokat.
Jó, persze az én lehetőségeimmel szinte felfoghatatlan, hogy valaki egymagában többszáz képet gyűjtsön össze, ráadásul csupa jónevű alkotótól - vagy a kiállitás válogatói száműzték a kevésbé jól hangzó neveket..
Azon is elgondolkodtam, hogy a gyűjtők ebben a relációban pozitiv figurák-e. Oké, pénzt adtak a képekért, a művész tudott enni, ugyanakkor ezek a képek a közönség számára eltűntek, hiszen egy olyan falon lógtak, ahol néhány ember láthatta őket. És most, mi fog történni, ha végetér a kiállitás? A látogatók hümmögnek a nagynevű képek láttán, de nem éri őket egységes hatás vagy koncepció. Hát, ezek a festők aztán tényleg mindenfélét összemázoltak - mondják majd, és azt fogják gondolni, hogy ennyi az egész. Pedig itt még csak kezdődik.