A művész és a galéria

Felesleges szépiteni a dolgot: a galériák itthon elvesztették a talajt a lábuk alól. Hogy is kéne működnie ennek? A galériás kiválasztja azokat a művészeket, akikkel szakmailag és persze emberileg is a legjobban tud együtt dolgozni, és őket képviseli, nemcsak bemutatja a galériájában, hanem publikációkhoz segiti, vásárokon mutatja be, gyűjtőket hoz, szóval felépiti a művész hirnevét. Cserébe a művész kizárólagos jogot adhat, és folyamatosan együttműködik a galériással, vagyis megjelenik rendezvényeken, interjút ad satöbbi.
Namost mi a helyzet nálunk? Mivel vásárló szinte egyáltalán nincs, ezért a galéria vagy állami támogatásból (igen, még a legnagyobbak is!) vagy az alapitó vagyonából él, és hogy ne mondjam, természetes, hogy nem az a célja, hogy felépitse a művészt, hiszen az akkor öt percen belül elszáll, nem dolgozik többé és feltételeket szab. Legalábbis úgy tűnik, ez van, mert összehangolt, új művész megismertetését ezer éve nem láttam profi szinten. Mi következik ebből? Az a néhány talpon maradt galéria, aki még egyáltalán létezik, csak a legbiztosabb nevekkel dolgozik, nulla kockázat mellett. Mondom, nulla kockázat, mert az a 20 ember, akit még mindig - és tulajdonképpen mindig is - érdekelte ez a móka, nem tart el épeszű galériát. Jut eszembe, hova tűnt a Nessim, például? És a sort most nem folytatom, bőven lehetne. Hogyan lehetne komoly galériák nélkül jó művészeti életet összehozni? Gyerekek, ez igy komolytalan. Már megint az a v betűs szó..

Christoph Bangert - travel notes

Mivel nem történik semmi, arra gondoltam, beugrok a Manó könyvtárába, aztán valamit úgyis találok, amiről irhatok. Aztán nem tudtam elmenni, viszont arra gondoltam, miért ne néznék körül otthon, az évek alatt összeszedtem pár jó könyvet, és akkor leemeltem a cimben lévőt. Igazán impozáns könyv, egy 24 éves német srác kalandjairól szól, aki leugrott Dél-Amerikába, és körbeautózta a kontinenst. Azonnal eszembe jutottak a saját útkereséseim, aki pedig még nem volt ilyenen, azonnal hagyja abba az olvasást és induljon. Huszonévesen szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy tisztázza magával, hogy miért is van itt a Földön, mit akar elérni és egyáltalán. Erre pedig a legjobb mód egy utazás.
Christoph barátunk fejébe vette, hogy Land Roverjével átszeli Dél-Amerikát, és végcélnek bejelölte New York-ot, ha már úgyis arra jár. Ennek az utazásnak a lenyomata ez a könyv, néha teljesen átlagos, néha egy picit jobb képekkel. De nem ezért irok róla. Vegyük újra az alaptörténetet. Barátunk fogta magát, és a Land Roverjét -honnan a francból volt ennyi pénze? - elhajóztatta a németektől Buenos Aires-be, majd kb fél évig autókázott, és eközben néha-néha panaszkodott a hotelre, néha elromlott a kocsija, néha nem tudott atm-ből pénzt felvenni...Érezzük már? Egészen véletlenül volt nála egy Canon eos-1d, ami 2 millió ft, egy Land Rover, ami mondjuk 4, és fél évi kaja és hotel és bármi egyéb felmerülő költség. Hát köszönöm, és vele kell egyébként versenyeznem, ha netán Párizsban összefutunk egy portfolio konferencián. Elképzelek egy beszélgetést: Te mit csináltál az elmúlt fél évben? Melóztam mint az állat, hogy ki tudjam fizetni a számláimat meg azt a havi 5-6 könyvet, amit veszek, meg néha el tudok utazni egy európai városba (a nemzeti légitársasággal, igen), hogy egy külvárosi hotelben nézegessem esténként a nagy nehezen megvett albumokat. És te? Nos, én beutaztam Dél-Amerikát, de nem volt nagy ügy, végülis a könyvet, ami készül ebből, nem húzom ki semmilyen nagy mondanivalóra, végülis még a pályám elején vagyok. A röhejes az, hogy Madridban volt is egy hasonló beszélgetésem: José, baromi jók a képeid! - Köszi, tudod két éve járok a Visual Arts tanszékre, a tandij félévente 25000 euró, meg ha már komolyan veszem ezt, elmentem egy workshopra Kanadába, satöbbi...
Valamit azért tisztázzunk. Annak ellenére, hogy én Szigetvárig jutottam a nagy utazási kalandomban, a gondolataim és érzéseim döbbenetesen hasonlóak voltak Christoph-al. És ha innen nézzük, az utazás belül zajlik.

Houllebecq: térkép és a táj

Most gizmózhatnék, hogy én már évekkel ezelőtt olvastam franciául a dolgait, de mára megjelent magyarul is pár könyve, másrészt a Műértő bűnrossz kritikája miatt irok, nem az eredeti könyv miatt. Már amikor eredetiben olvastam is feltűnt pár dolog: a legfontosabb, hogy a regény xszáz oldalán nem a művészetről tudunk meg valamit, hanem a magányról. Még az én messze nem tökéletes nyelvtudásommal is lehetetlen volt nem kivennem, hogy mindaz, amit a művészetről, és azok intézményeiről ir, azok iróniák, tulajdonképpen az egész társadalom manipulációjának kritikája, a kurátorok, galériák, egyebek csak ott vannak, de szerepük csak annyi, hogy a fentről valahogy megkapott ukázt átverjék a népen. Aztán ott van a főhős: mi köze van ennek a fickónak a művészethez, ha nem érdeklik a korábbi korok teljesitményei, ha nem akar egyre jobb lenni, és persze az iró is fél oldalban csapja össze a festészeti tudás megszerzését - gondolom itt is az irónia beszélt belőle. Mert igen, természetesen a festészet is mesterség abban az értelemben, hogy jó részét meg lehet tanulni könyvekből, de ez mindennel igy van, úgyhogy dacára annak, hogy most bejegyzést irok róla, továbbra sem ajánlom a könyvet, legfeljebb depresszió előidézésére. Arról meg gondoskodnak mások mostanában.