A művész és a galéria

Felesleges szépiteni a dolgot: a galériák itthon elvesztették a talajt a lábuk alól. Hogy is kéne működnie ennek? A galériás kiválasztja azokat a művészeket, akikkel szakmailag és persze emberileg is a legjobban tud együtt dolgozni, és őket képviseli, nemcsak bemutatja a galériájában, hanem publikációkhoz segiti, vásárokon mutatja be, gyűjtőket hoz, szóval felépiti a művész hirnevét. Cserébe a művész kizárólagos jogot adhat, és folyamatosan együttműködik a galériással, vagyis megjelenik rendezvényeken, interjút ad satöbbi.
Namost mi a helyzet nálunk? Mivel vásárló szinte egyáltalán nincs, ezért a galéria vagy állami támogatásból (igen, még a legnagyobbak is!) vagy az alapitó vagyonából él, és hogy ne mondjam, természetes, hogy nem az a célja, hogy felépitse a művészt, hiszen az akkor öt percen belül elszáll, nem dolgozik többé és feltételeket szab. Legalábbis úgy tűnik, ez van, mert összehangolt, új művész megismertetését ezer éve nem láttam profi szinten. Mi következik ebből? Az a néhány talpon maradt galéria, aki még egyáltalán létezik, csak a legbiztosabb nevekkel dolgozik, nulla kockázat mellett. Mondom, nulla kockázat, mert az a 20 ember, akit még mindig - és tulajdonképpen mindig is - érdekelte ez a móka, nem tart el épeszű galériát. Jut eszembe, hova tűnt a Nessim, például? És a sort most nem folytatom, bőven lehetne. Hogyan lehetne komoly galériák nélkül jó művészeti életet összehozni? Gyerekek, ez igy komolytalan. Már megint az a v betűs szó..