Bázel 1.

Mindenkinek van egy saját Art Bázele. A magunkfajta amateuroknak, művészetkedvelőknek az álmélkodás, a befogadás, és legtöbbször a kigúvadt szemekkel bámulás vására ez. Mert sétál az ember a sorok között, és meglát egy Rothko képet, bevillan, hogy ezt már látta, és hogy milyen szerencsétlen, hogy valaki Rothkot utánozza, aztán megnézi a cédulát, 63 millió euró, és egy eredeti Rothko. Hát köszönjük. A vicc az, hogy igazából az összes alkotással igy kéne lennie, csak műveletlenek vagyunk, és nem ismerjük az ott futó neveket. Ez persze természetes, elég kinyitni egy Artforumot, és a többszáz oldalas újságból talán 2-3 ismerős név lesz. És persze vigasztalódhatunk azzal, hogy bezzeg ők meg a mi festőinket nem ismerik, de ez sovány vigasz. Maga a vásár amúgy nemcsak ezért teljességgel befogadhatatlan, mi több, elképzelhetetlen, hanem azért is, mert a mérete folytán néhány órás nézelődés után garantáltan összefolynak a nevek és a galériák, ki kell menni valamelyik parkba, csak hát magyarok vagyunk, a piszok drága belépőt nem is olyan könnyű kifizetni négyszer, ameddig a vásár tart. Egyszerűbb legyinteni, az első benyomásokat elraktározni, hogy aztán az esemény után napokig ne tudjunk műalkotásra nézni közönyösség nélkül.
Az első bázeli kalandom során naivan elhatároztam, hogy márpedig egy nap alatt bejárom az egészet, aztán délután háromkor, amikor már nagyon elegem volt az ÖSSZES művészből, hogy nem tudtak volna inkább autót szerelni, és hogy minek ennyi, és akkor még a földszintet sem jártam be teljesen, na akkor jöttem rá, hogy van egy emelet is.
A következő bejegyzésekben megpróbálok felvillantani néhány tényleg muszáj megemliteni dolgot, de az egész menthetetlenül szűklátókörű és szórványos lesz, ez van.