Még egyszer a vidéki múzeumokról

Az összes létező újságban és fórumon tiltakoznak a muzeológusok a vidéki múzeumok ellehetetlenitése miatt. Egyszerűen megszűnik a fenntartásukra szükséges pénz, igy aztán szépen becsuknak, a gyűjteményük az ebek martaléka lesz és a világnak vége. Ez igaz. Még csak logikát sem kell keresni, mert nincs pénz és kész.
Az egészet pedig most át fogom forditani egy még sokkal szomorúbb tényre. Az embereket egyszerűen nem érdekli a művészet. Egyébiránt nem gond ez, pénzt kell keresni, jön a behajtó, meg a devizahitel is ketyeg, megértem én. Másfelől meg visszaolvastam egyik bejegyzésemet, és valahogy feltűnt, hogy azt irtam, teljesen egyedül nézhettem meg a kiállitást, egyfajta exkluziv tárlatnézés, tippelhettek is mennyit fizettem ezért. Semennyit. Csak annyi történt, hogy ebédszünetben, nem hétvégén, dél körül igyekeztem átmasirozni - a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállitásán. A Vasarely Múzeumban. A...sok helyen. Igen. Ott, ahol a fotó születése kiállitást tényleg alig lehetett megnézni a tömegtől szombaton, hétköznap kedélyesen csevegtem a teremőrökkel. És vidéken még rosszabb a helyzet. Máig mosolygok a veszprémi -egyébként hihetetlenül szinvonalas, nem is értem miért ott levő - absztrakt festészetet bemutató állandó kiállitás hölgyeményén, amikor közöltem, hogy én biza meg szeretném tekinteni a tárlatot. Eleve a szemben lévő boltból sietett vissza, aztán vagy ötször visszakérdezett, hogy nem apeh ellenőr vagyok-e. Az Amerigo Tot emlékháznál viszont egyszerűen tábla várt, hogy a kulcs Kati néninél, aki viszont pár sarokkal arrébb dolgozott valami máson, nem is értem utol.
Másfelől van két ellenpéldám. A Modem szinte mindig tömeggel megy, hogy honnan szedik? A másik a pécsi Nyolcak kiállitás volt, ahol még sorban is kellett állni. Volt is akkora nyüzsgés, mint a deák téri metrónál..

Csákány István a Documentán

A Documenta egy ötévenként jelentkező kiállitássorozat, amely mindig az emberiség lelkiismereteként működik - témája volt már a fenntarthatóság, növekedés, a mostani téma: erőforrások. Ez persze a művészet nyelvére forditva azt jelenti, hogy kapunk egy nagy lórugást, amiért nem védjük eléggé a környezetünket, amúgy jogosan. A Documenta mindig is politikai állásfoglalás is volt, ezért megpróbálok gyorsan áttérni a 3 magyar résztvevőre, aki Csörgő Attila, aki objekteket készit, leforditva vicces dolgokat, amiken lehet gondolkozni, lásd Ludwig kiállitását (és tulajdonképpen mit keres itt?), St. Auby Tamás, akinek tulajdonképpen egész élete egy nagy performansz, amolyan Tót Endrésen, és a harmadik a cimben szereplő név.
Csákány István nem viccel. Egyrészt a Documentán látható üres, fej nélküli emberek kiállitása jó, pedig ezt a poént már ezerszer elsütötték. Működik. Másrészt ő valamit nagyon jól csinál, mivel szinte az összes létező ösztöndijat, jelölést és piros pontot megkapta, persze most gonosz vagyok, szóval hagyjuk is az egészet. Az biztos, hogy óriási dolog kikerülni a Documentára, jár a gratuláció.

Bölcskey Miklós

Azért mostanában már ritkábban fordul elő, hogy egy teljesen ismeretlen névvel találkozzak a fotóvilágban, legalábbis itthon. Mondjuk camera obscura témakörben, amikor házilag készült lyukkamerával fotóznak, az Artbázis Telek Balázsa az egyik legismertebb, Kerekes, Kasza is erős, de ki az a Bölcskey Miklós? Ráadásul nincs is honlapja, ami ma már egy művésztől finoman szólva nevetséges.
Másfelől a szálak gyorsan összeérnek, mert a pozsonyi fotóhónap keretében már nem csak portfolió konzultációkat tartanak, hanem workshopokat (általában pár napos együtt dolgozás egy tanár irányitásával) is, ami egyértelműen jelzi, hogy kezdik kinőni a szegény lesajnált szomszéd státuszt, amit persze már jópár éve nem mondhatunk, miután pl Walter Bergmosert idehozták (jó, tudom, ki ő, de elhiheted, nagy név). Amúgy pl. Kerekes Gábor, aki szintén fontos ember, egy Mai Manós rendezvényen szintén kiemelte, hogy a pozsonyi kirándulás kötelező alkotó fotósoknak, csak helyeselni tudok, nekem is sokat adott. Hazánkat eddig mindig Szamódy Zsolt képviselte, ami jó, mert ő a fotószövetség elnöke, másrészt rossz, mert a fotószövetség nem szervez kiállitást és nem galéria. De ezzel nem őt szidom, hanem csak jobban örülnék, ha mondjuk a Vintage-os Pőcze Attila vagy a Nessim-es Surányi Mihály menne, vagy egy új galerista..Visszatérve a témához a cimben emlitett úriember vezeti az egyik workshopot, aki..padam! az egri főiskola tanára. Tanitott a képzőn is, viszont kiállitása nem volt sok, gondolom ő inkább tanár mint művész, és idén ő az egyik csoport vezetője, ami azért mégsem túl rossz, sőt.

Mégis vannak csodák

Nem szoktam ennyire személyes lenni, de most muszáj. Tavaly egy festőbarátomnak agyvérzése volt, a korosztályomba tartozik, szóval finoman szólva nem volt várható. A lány már jobban van, tehát túlélte, de azért közel sem rózsás a helyzet. Mindenféle kezelésre kellene járnia, amihez meg pénz kellene, igy jött az ötlet, hogy szerveznek neki egy kiállitást, és az ott eladott képek ára oda megy. Ahhoz, hogy ez tényleg létrejöjjön, szükség volt a Missionart galéria támogató hozzáállására, és az a helyzet, hogy bárhogy próbálok, nem birok nem patetikus lenni. Néhány kép elment, ezzel a kör bezárult, siker. Hogy is van ez? Tényleg lehetséges ez itthon, nálunk? A mosoly az arcokon mindent elárul.

rossz vicc

Gondoltam, itt a nyár, kicsit lazább az élet, és arra gondoltam, hogy néhány könyvvel hűsitem le kultúra iránti óhatatlan vágyamat. S bár könyvesboltban is jártam, nem szándékozom minden könyvet megvenni, amit el szeretnék olvasni, tehát az utam a könyvtárhoz vezetett. Gyors menet volt: a központi, Kálvin téri móka nyári szünetet tart. Végülis mikor olvassunk, ha nem nyáron? A kérdés teljesen hipotetikus, mert a Mai Manó és a Ludwig könyvtára is bezárt. Nézzek inkább foci vébét, csakhogy az is végetért. Persze simán lehet, hogy nem tolonganak elszánt Tót Endre olvasók a bejáratban, nem tipródnak a Csontváry önéletrajz érdeklődők sem, de azért ez ultragáz. Ez borzasztó, förtelmes, gagyi, méltatlan, szerencsétlen, lúzer.

Artbázel 2

Na jó, egy kicsit saját magamból is elegem lett. Megirtam az 1. részt Bázelről, amiben nagyjából azon nyafogok, hogy nem lehet átlátni az egész vásárt, meghogy mennyire nem érvényesek a művek nagy többsége nálunk, mit lehetne levonni 5000 autógumiból, mi a tanulság, ha kell neki lenni. Csakhogy nyilván volt nekem mindenféle egyéb gondolatom is, amit viszont nem osztottam meg, mert elég személyesek. Igen ám, de most végigolvasva az itthoni kritikákat az eseményről, hát finoman szólva nem vagyok elragadtatva, ezért úgy döntöttem, hogy a blog az egy személyes valami, úgyhogy tessék.
Van egyébként egy elméletem, miszerint mindenki csak a számára feldolgozható szintű művészeti produktumot tudja feldolgozni, pl. furcsán néztem egy kopott csónakra, hogy ez mit keres itt, aztán később elolvastam a történetét - egy házat a művész lebontott, csónakot épitett belőle, leúszott vele a tengerig, majd újra házzá épitette - és úgy már mindjárt más! Lassan amúgy meggyőződésem lett, hogy a művészet egyre inkább ilyen történetek halmaza, melyben a műtárgyak legfeljebb zavaró tényezők, de igazából a történet számit.
Mivel pesszimista magyarok vagyunk, egy csalódással kezdem. Jacqueline Hassink fotósorozatán üres tárgyalókat látunk, kétségtelenül szépen fotózva, de a képek üresek, semmitmondók, és unalmasak. No de mi a történet? A spanyoloknál találkoztam a művésszel, aki elmesélte, hogy a művészeti piacon egy gyorsan, tömören elmesélhető történet kell, ami viszont elég változatos ahhoz, hogy addig lehessen variálni, amig könyv és kiállitás nem készül belőle. Ő maga persze már régen máson elmélkedik, sőt mást is fotóz, viszont amióta ráharaptak a történetére, nincsenek anyagi gondjai. Mi ez a történet? Óriásvállalatok tárgyalóit fotózza, azzal az ötlettel, hogy ott születnek a fontos döntések, és mennyire elképesztő, hogy ezek a fontos döntések ilyen környezetben készülnek. Oké. Akkor most gondoljuk át újra. Attól kéne hasraesnem, hogy egy üres, unalmas tárgyalófotóba lássam bele a nagy döntések izgalmát.Azt gondolnánk, hogy egy ekkora marhaságra nincs vevő, pedig van. És ennyi.
Tehát a történet a minden. Szerencsére sokszor ez könnyebben felfejthető. Egy kinai művész megkért egy fickót, hogy irjon valamit egy papirlapra, miközben ő vékony sugárban vizet csöpögtet oda, ami leoldja a tintát. A fickó gyorsan ir, a viz lassan csöpög, mindenki boldog. Ám ekkor a viz felgyorsul, és mire a lap végére érne a toll, már sugárban ömlik a viz, ami persze eltünteti az összes szöveget. Ha ezen egy kicsit elmerengünk, szép üzeneteket lehet megfejteni. Mondjuk helyettesitsük be az irást a tradicionális kultúrával, a vizet meg mondjuk a modernnel, de ez persze csak egy első szint, de nem leszek szájbarágós.
Nagyon tetszett Sam Francis jelenléte. Na igen, nekem is fel kellett fedeznem, pedig kis túlzással Pollock jelentőségű emberke. Náluk. Merthogy hazai lapban én még nem láttam leirva a nevét (bár nem is keresek rá). A lényeg, hogy a képei esztétikailag is értelmezhetők, satöbbi satöbbi, mindig lehet tanulni valamit, sőt ez igencsak kivánatos is. De ahhoz, hogy elmeséljem az ő képi világát, kell a már emlitett Pollock-on kivül más is, márpedig az hosszú történet lenne. A lényeg, hogy ő számomra érdekes új élményt adott, és ezt az élményt kivánom mindenkinek..

Egy nyár, 1000 kiállitás

A francia Beaux Arts magazin egy kedves melléklettel kedveskedik, melyben a nyár 1000 kiállitását ajánlják világszerte. Teljesen nyilvánvaló, hogy a francia olvasók nem fognak egy ajánló kedvéért mondjuk Kubába utazni, de mostanában még a franciák is nyitnak. Persze a kiadvány szerint Párizs a világ közepe, szinte minden ott történik, de ennél érdekesebb, hogy benne vagyunk-e a szaknévsorban. És voilá, a Ludwig múzeum egyedüliként a Société Realiste kiállitását ajánlja (a csoport egyik tagja francia). De mégis, ha ez nem lenne, akkor 0 találat lenne. Hogy mi következik ebből? Semmi, hacsak az nem, hogy jóval nagyobb erőfeszitéseket kellene tenni a marketingünk területén. Alternativ megoldás: az itthoni művészeti magazin különszámába 1 francia ajánlást tenni, ha-ha..(zárójelben megjegyzem, hogy az én ajánlásom szerinti kiállitásokból a kiadvány egyet sem hozott...)

Túl nagy, túl sok

Halogattam ezt a bejegyzést, mert nem akartam elismerni, ami persze közhely, hogy az Artbázelt megélni akkor tudnám, ha tényleg éjjel-nappal ebben dolgoznék, és lehetőség szerint még mondjuk New Yorkban is laknék..Van abban valami nagyon vicces, hogy az egyébként művészeti szempontból mellékvágány Svájc, ahol persze jó gazdagok laknak, de a pénz és művészet ezúttal is egymást kizáró fogalmak...szóval ezen az amúgy érdektelen helyen legyen az Artbázel művészeti vásár. Tavaly sikerült egy Rolls-Royce mellé parkolnom, idén nem, de ebből azért érezhető, hogy nem a feltörekvő művészek állitanak ki...A kiállitó művészek nagyjából reprezentálják a művészeti életet, mármint persze felülről, Warhol és Rothko, Richter hegyekben, de tényleg üss fel egy művészeti lexikont, és az van. Érdemes azért figyelni az elhaladó emberkéket: ez a fickó fujjog Pollock-ra, mert már van 4 neki.. A névsor viszont jó hosszú, minden évben lehet tanulni. A projektcsarnok mókás, de jórészt értelmezhetetlen: egy fickó pl. felvásárolt mindenféle rossz autógumikat, hogy ezzel sokkolja a nézőt..Namost nálunk ez nem igazán jönne össze...És satöbbi, egészen szubjektiv, hogy kinek épp mi és miért tetszik. Most maradjunk is ennyiben, majd még emberekre visszatérek.