Artbázel 2

Na jó, egy kicsit saját magamból is elegem lett. Megirtam az 1. részt Bázelről, amiben nagyjából azon nyafogok, hogy nem lehet átlátni az egész vásárt, meghogy mennyire nem érvényesek a művek nagy többsége nálunk, mit lehetne levonni 5000 autógumiból, mi a tanulság, ha kell neki lenni. Csakhogy nyilván volt nekem mindenféle egyéb gondolatom is, amit viszont nem osztottam meg, mert elég személyesek. Igen ám, de most végigolvasva az itthoni kritikákat az eseményről, hát finoman szólva nem vagyok elragadtatva, ezért úgy döntöttem, hogy a blog az egy személyes valami, úgyhogy tessék.
Van egyébként egy elméletem, miszerint mindenki csak a számára feldolgozható szintű művészeti produktumot tudja feldolgozni, pl. furcsán néztem egy kopott csónakra, hogy ez mit keres itt, aztán később elolvastam a történetét - egy házat a művész lebontott, csónakot épitett belőle, leúszott vele a tengerig, majd újra házzá épitette - és úgy már mindjárt más! Lassan amúgy meggyőződésem lett, hogy a művészet egyre inkább ilyen történetek halmaza, melyben a műtárgyak legfeljebb zavaró tényezők, de igazából a történet számit.
Mivel pesszimista magyarok vagyunk, egy csalódással kezdem. Jacqueline Hassink fotósorozatán üres tárgyalókat látunk, kétségtelenül szépen fotózva, de a képek üresek, semmitmondók, és unalmasak. No de mi a történet? A spanyoloknál találkoztam a művésszel, aki elmesélte, hogy a művészeti piacon egy gyorsan, tömören elmesélhető történet kell, ami viszont elég változatos ahhoz, hogy addig lehessen variálni, amig könyv és kiállitás nem készül belőle. Ő maga persze már régen máson elmélkedik, sőt mást is fotóz, viszont amióta ráharaptak a történetére, nincsenek anyagi gondjai. Mi ez a történet? Óriásvállalatok tárgyalóit fotózza, azzal az ötlettel, hogy ott születnek a fontos döntések, és mennyire elképesztő, hogy ezek a fontos döntések ilyen környezetben készülnek. Oké. Akkor most gondoljuk át újra. Attól kéne hasraesnem, hogy egy üres, unalmas tárgyalófotóba lássam bele a nagy döntések izgalmát.Azt gondolnánk, hogy egy ekkora marhaságra nincs vevő, pedig van. És ennyi.
Tehát a történet a minden. Szerencsére sokszor ez könnyebben felfejthető. Egy kinai művész megkért egy fickót, hogy irjon valamit egy papirlapra, miközben ő vékony sugárban vizet csöpögtet oda, ami leoldja a tintát. A fickó gyorsan ir, a viz lassan csöpög, mindenki boldog. Ám ekkor a viz felgyorsul, és mire a lap végére érne a toll, már sugárban ömlik a viz, ami persze eltünteti az összes szöveget. Ha ezen egy kicsit elmerengünk, szép üzeneteket lehet megfejteni. Mondjuk helyettesitsük be az irást a tradicionális kultúrával, a vizet meg mondjuk a modernnel, de ez persze csak egy első szint, de nem leszek szájbarágós.
Nagyon tetszett Sam Francis jelenléte. Na igen, nekem is fel kellett fedeznem, pedig kis túlzással Pollock jelentőségű emberke. Náluk. Merthogy hazai lapban én még nem láttam leirva a nevét (bár nem is keresek rá). A lényeg, hogy a képei esztétikailag is értelmezhetők, satöbbi satöbbi, mindig lehet tanulni valamit, sőt ez igencsak kivánatos is. De ahhoz, hogy elmeséljem az ő képi világát, kell a már emlitett Pollock-on kivül más is, márpedig az hosszú történet lenne. A lényeg, hogy ő számomra érdekes új élményt adott, és ezt az élményt kivánom mindenkinek..