Az emlitett hölgy jeles képviselője az amerikai klasszikus feminista mozgalomnak, és igy talán jogosan kérdezhetjük, mit is keres egy prágai galériában. Főleg úgy, hogy a hölgy nem a művészetéről, hanem a mozgalmi aktivitásáról hires. Netán szabadidejében fotózott, és művészi értéke folytán képei külön is kezelhetők az életműtől? Nem. A kiállitott képek rettenetesek, szinhibásak, nincs kompozició, életlen, borzasztó. De talán a hölgy ismert és hires emberekkel találkozott, és ezért figyelemre méltóak a képei? Nem (vagy csak az én műveltségem hiányos). Álltam úgy öt percet a képei előtt, hogy megfejtsem a nagy titkot, mitől olyan érdekesek, vagy legalábbis mitől találta bárki is kiállitásra méltónak a láthatóan szinhibás fotókat. Nem ment. Arra is gondoltam, hogy direkt rontotta el a képeket, de nem. Egyáltalán semmire sem jutottam. Kénytelen voltam belelapozni a katalógusba, és akkor megvilágosodtam. Egy olvasmányos, izgalmas történet kerekedett ki rögtön, tele fordulatokkal, és még csattanó is volt. Végigolvastam egyszuszra az egészet, és elégedetten csettintettem. Majd rögtön utána elfogott a kétely. A történetben egy szó sem esett fotókról.
Lassan tendenciává válik a történetfotózás. Ezt a szót most találtam ki, csupán arra vonatkozik, hogy nem a műtárgy az érdekes, hanem a mögötte lévő történet, ami nemhogy segiti a befogadót, hanem nélküle nincs műtárgy, az egész projekt nem értelmezhető. Ha lefotózok egy villamost, egy automata géppel, automata beállitásokkal, az csupán egy rossz fotó. De ha keritek mögé egy történetet, az mindjárt más!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése