Street and studio kiállitás a Tate Modernben

A Tate Modern nem egy kiállitóhely hanem egy szimbólum. Egy elhagyott erőművet szereztek meg Londonban és alakitottak át művészeti központtá, ami sosem látott lehetőségeket adott a kortárs művészet követésére. Még véletlenül sem szeretném a múzeum szót használni, ugyanis a gyűjtemény abszolút naprakész és túlmutat egy "mezei" múzeumon. Először is az épület adottságai, hümm, finoman szólva is eszményiek. Egy hatemeletes gyárat képzeljetek el, melynek egyharmada egy óriási siló: tulajdonképpen légüres tér. Csakhogy ez a kb. 100 * 30 * 30 méteres tér teret tud adni olyan műalkotásoknak, melyek tudnak mit kezdeni a térrel. Például a szakadék cimű műnek, mely egy kb 100 méter hosszú és 30 cm mély (igen, mély) műalkotás, kizárólag ebben a térben tud létezni és érvényesülni. Vagy az 5 * 5 méteres graffitiknek, amelyet először a Tate nevezett művészetnek. Vagy a 3. emeleten látható installációknak, melyek a 70-es években próbálták bemutatni merre fog tartani a világ 50 év múlva (pl. lakópark). Egyszerűbben fogalmazva a Tate egy olyan gyűjtemény, ahol naprakészen igyekeznek követni a világ művészeti eseményeit, és ez nem kis vállalás. A földszint igen nagy részét a könyvesbolt foglalja el, amelynek méretét bármelyik itthoni megaplázában terpeszkedő könyvesbolt megirigyelhetné, pedig itt csak művészeti témájú könyvek kaphatók.
De térjünk vissza az aktuális kiállitásra. Street and studio, a cimnek megfelelően szembeállitja a műteremben gondosan igazgatott és beállitott esztétikumokat a való világ borzalmaival, gondolnánk naivan, de nem erről van szó. Ehelyett a kiállitás leszámol az esztétika illúziójával. Szembesülünk vele, hogy műteremben is lehet eltorzult, szenvedő alakokat ábrázolni, és az utcán is...A képek többsége dokumentarista, vagyis legtöbbször egy elnyomott és önmagát megvédeni képtelen csoportot követ, akár heteken keresztül, hiszen könnyűnek látszik egy elkapott pillanatképet rögziteni, de az alanyokon látszik, hogy megszokták és elfogadják a kamera jelenlétét, ami azt feltételezi, hogy a fotós sok időt töltött velük. S bár nehéz elfogadni, hogy pl. hajléktalanokat miért cipelt be a művész egy műterembe, hogy aztán túlvilágitsa és magányosnak mutassa őket, a nézőnek nem ezen kell gondolkodnia. A kurátor talán pesszimistább volt ezúttal a kelleténél, de egyúttal alapos is, és a kiállitás mély összefüggéseiben tárja fel nekünk, hogy miért élünk kiszolgáltatottan, és miért lehet akár minden percben rosszkedvünk a világ minden pontján dúló megaláztatottság miatt. Már akkor, ha hagyjuk magunkat, mert ezúttal ez a kiállitás nem egy vasárnap délutánra való könnyed képnézés.