Műtárgy-e a fotó?

Értékes kerekasztalbeszélgetést folytattak szombaton a Mai Manó házban a hazai fotóműtárgy piacról. Arról a piacról, amely elvileg nem is létezik, legalábbis a beszélgetőpartnerek szerint. Szerintük ugyanis nagyjából 10-15 ember van ma Mo-on, aki komolyabb értékben vásárol fotókat, akik a 3-4 kereskedelmi - ezt a szót erősen megnyomták - galériában vásárolnak. Valóban könnyű szidni a hazai közeget, az okokról és lehetőségekről azonban már nehezebb vitatkozni. A konferencián leginkább arra panaszkodtak, hogy kevés az igazán értő közeg, akinek pénz is csörög a zsebében. Valóban könnyű arra fogni, hogy az emberek nem tudják megkülönböztetni a Kis Pista által a digitális kamerájával készült fotókat mondjuk egy André Kertész képtől. Pedig meg tudják. Hogy mennyire egyszerű az egész, azt könnyű bizonyitani. A művészi fotót az alkotó műalkotásnak szánta, korlátozott darabszámban készitette el speciális, általában a szokásosnál nagyobb méretű alapanyagra, azt a művész aláirta. Ennyi.
Tehát Kis Pista és Brassai képei között nem elsősorban -habár dehogynem, az is!- az a különbség, hogy a művészi képen szebbek a szinek, a kompozició, a perspektiva, és más, az átlagembernek nehezen befogadható szakmai szempontok jobban érvényesülnek, tehát a kép "jobb", hiszen például André Kertész utolsó, polaroid technikával készült sorozata technikailag biztosan gyengébb, mint egy mai átlagos mondjuk 8 megapixeles géppel készitett felvétel (és muszáj leirnom, hogy a megapixel szám az egyik legkevésbé fontos mérőszám), hanem az, hogy azokat a képeket a művész elkészitette, kiválogatta, lenagyitotta, és felvállalja, mint műalkotást.
Szükségszerű, hogy egy tetszőleges művész által felvállalt képek darabszáma erősen korlátos. A jelenleg Párizsban kapható gyűjteményes Brassai életrajz nagyjából 1200 képről tud, s talán nem véletlen, hogy ebből ő nagyjából 100 nagyitást készitett el nagyobb méretben, műalkotásként. A többi képről úgy vallott, hogy azok nem érik el a legjobbak szinvonalát. Mivel Brassai már nem nagyithat több képet, ezért az általa nagyitott képek darabszáma állandó, és ugyanennyi lesz 50 év múlva is, ezért is válhatnak a képei műtárggyá. Bárki megveheti az albumát, és abból lenagyithat saját magának bármennyi képet, az sosem lesz igazi műtárgy, mivel nincs rajta a művész aláirása (és most ne beszéljünk a többi azonositóról, amik még bizonyitják a valódiságot).
Ezt a gondolatmenetet kiterjesztve, ha én bemegyek egy galériába, és ott veszek egy élő művésztől egy képet, akkor ugyanezek lesznek az elvárások - és most szándékosan nem beszélek művészeti teljesitményről, ismertségről, mélységélességről vagy bármiről, ami a művészről szól, és feltehetően szubjektiv elemet is tartalmaz.
Beszéljünk előbb arról, hogy fordulhat elő, hogy az egyik galériában egy már meghalt művész újranagyitott képeit árulják, 30 példányos sorozatban? Akik nem borzadtak el elsőre: egy meghalt művész újranagyitott képe sokkal kevesebbet ér, mint egy kortárs, vintage nagyitás, egész pontosan semmit. Az eredeti kép ugyanis elkészült, talán 1, de maximum 10 példányban, azt a művész hitelesitette, és ennyi. A 30 példány amúgy is arcátlanul sok, amikor legtöbbször maximum 10 példányos sorozatokról beszélünk. Másik példa. Egy az 1920-as években feltűnt fotósunk szinte összes hires képe amerikában van. Ez nem is csoda, mivel ott lett igazán ismert, hires, gyakorlatilag az összes ismert képe ott látható, egy-egy képe dollárszázezrekért kel el. Mit csinál az élelmes magyar? Az itthon felkutatható, az életműben jelentéktelen, egyáltalán nem ismert képekből rak össze anyagot, hogy a név úgyis elviszi, veszik majd az ismeretlen képeket is, hisz lám, a név amerikában sok-sok pénzért megy el.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az összes galériás simlis, sőt. Viszont amig nem ugyanarról beszélünk műalkotás cimszó alatt, addig hiába várjuk a vásároló tömegeket.
A fotó igenis lehet műtárgy, mint azt a számtalan külföldi példa bizonyitja. Talán csak itthon nem lehet az.