A Kogart

éves gyűjtéséről adott számot a teljes épületet elfoglaló kiállitásán. Büszkén kérkednek vele, hogy 100 millió forintot költenek erre minden évben, gondoltam megnézem mit lehet összehozni ennyi pénzből. Játéknak sem rossz a gondolat, hogy mi mindenre jutna pénz: a jelenlegi árakon gyakorlatilag mindenre és mindenkire. Ennek megfelelően a tárlaton is sok az ismert név, efZámbó, Wahorn, stb, de ami nagyobb meglepetés, hogy még több az ismeretlen. Nem úgy ismeretlen, hogy láttuk, olvastunk róla, de még nincs benne a fősodorban, hanem úgy, hogy még soha nem hallottam róluk, mondjuk nem ismerhetek mindenkit. Persze nyilvánvaló, hogy ennyi pénzt mindenki máshogy költene el, tehát erről vitázhatunk ugyan, de a tippem az, hogy sok kép nem került ki a falakra azok közül, amik bekerültek a gyűjteménybe.
Érdekes volt látni, hogy mindössze egyetlen fotós, Fabricius Anna került be 3 képpel ebbe a válogatásba. Gyanitom ő is az egyetem miatt, de nem lehetek biztos benne. Csak azért érdekes, mert ha egyetlen nevet kellene megnevezni a kortárs fotósok közül...Ó jaj, ebből sértődés lesz. Nem lehet egyetlen nevet mondani. Mint ahogy ha kortárs festőt kellene mondani, az is lehetetlen lenne. Mondjuk ki: ez a válogatás igy torzó. Meg sem próbáltak úgy tenni, mintha érdekelné őket a kortárs fotó, ami egy kicsit fájó ebben a kontextusban. Persze eddig sem a Kogart-ba mentünk fotót nézni, ahogy látom ez igy is marad.

Gergely László

3 hónapos ösztöndijat kapott az ACAX-tól, de ez csak apropó ahhoz, hogy a képeiről beszéljek egy kicsit. Annyira jellemző ugyanis a művészete, mondhatnám trendi, hogy lassan inkább mint jelenséget lehet bemutatni. Sorozataival egy egészen új irányvonalra tereli a fényképezést, ami ráadásul magyarázat nélkül szinte teljesen érthetetlen. Nézzük kezdetnek a garázs sorozatot. Önmagukban nézve a képek meglehetősen jellegtelenek, unalmas garázsbelsőket mutatnak, nem túl érdekesen bevilágitva. A néző semmit sem lát a képen, ami érdekessé és művészetté tette a fotózást, de ekkor felfedezzük az ismertető szöveget, és mindent megértünk. A koncept fotó lényege, hogy a fotó kizárólag dokumentáció, a szó eredeti értelmében. A garázs sorozat arra hivja fel a figyelmet, hogy Dunaújvárosban a garázsokban önálló szubkultúrák élnek és a művész mindezt nem csupán dokumentálja, hanem irányitja is. Igy aztán értelmetlen számon kérni a fotózás technikai vagy esztétikai szépségeit, fogásait, mikor a lényeg a projekt. Túl azon, hogy mint fotós, nem tetszik túlságosan a médium háttérbe szoritása, hiszen mégiscsak mint fotósorozatról beszélünk, azért vannak előnyök is. A sorozatok társadalmi, etikai, és egy sereg más problémát vetnek fel, tárgyalnak, vagy egyszerűen mutatnak rá, ezzel túlmutatva az esztétikai lehetőségeken.

Róma

nem éppen a kortárs fotógalériáiról hires, az utcákon sétálgatva egyetlen kortárs helyet sem sikerült felfedeznem..Jó, persze készül a MAXXI, csak hát az is múzeum, ott már csak a fősodorral találkozhatunk. Hirtelen belegondoltam, hogy milyen lenne a mi kis városunk galériák nélkül. És a sok ostorozás, nemzetközi kapcsolathiány vizsgálata után elmosolyodtam: igen, kortársban egész jók vagyunk. Minden csak viszonyitás kérdése...Persze tudjuk, hogy Róma miben jó igazán, de még igy is furcsa volt látni, hogy a kortárs mennyire nincs jelen a városban.

A Borghese parkban lévő Modern Művészetek múzeumában 70-es évek kortárs feminizmusa tárlatot láthattunk, ami láttán ismerős érzések fogtak el. Én ezt a tárlatot már láttam...És valóban, az anyag 90 %-a New Yorkból érkezett, ami nem is csoda, ha már feminizmusról beszélünk.

Igazából egyetlen kortárs fotógalériáról tudok, a Brancolini Grimaldi-ról, bár biztosan van több is. El is határoztam, hogy legalább azt az egyet megnézem. Nem nagy poént lövök le hogy elárulom, nem sikerült. A galéria egy őrületesen elit helyen van, egy villa utcára néző garázsában, ám a nyitvatartás közepén már csak az ajtó fogadott. Sebaj. Amúgy ha megnézzük a galéria művészeit, mondjuk Massimo Vitali-t és Olivo Barbieri-t, akkor azt látjuk, hogy ők is a klaszikus témákhoz nyúlnak, nem pedig a kortárs fotó témáihoz próbálnak hasonulni. Hogy ez miért van, az bővebb elemzést igényelne, valakitől aki ismeri a témát, a magam részéről a problémafelvetésnél megállok, és gondolatban másik országban keresek tovább...

hey hot shot!

Fogalmam sincs, érdemes-e nemzetközi pályázatokon részt venni. Gondolom, hogy hasznos lehet, már ha csak a felkészülést meg az ismeretlen galériák megismerését tekintem előnynek, ezzel együtt nem sok sikerélményem van egyelőre a témában. Most épp a Jen Bekman galéria hirdetett újabb fordulót a Hey, Hot Shot munkacim alatt http://www.heyhotshot.com/ . Tavaly, amikor jártam a galériában, többek között feliratkoztam a hirlevélre, és az alapján több mint 1000 pályázó jelentkezett a megmérettetésre, melynek fődija kiállitás a galériában, pénzjutalom és persze hirnév, mert a galéria később is gondozza az életművet. Amikor Hosang Park nyert, akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy esetleg indulok, mert ő olyan művésznek tűnt, akihez tudok közös kapcsolódási pontokat találni. A képein kivül az egyik ilyen az volt, hogy egy koreai emberkéről van szó, és igy azt gondoltam, hogy akkor Európából is meg lehet próbálkozni a dologgal. Később tudtam csak meg, hogy az előbb emlitett fotós (Hosang Park elég furcsa név nekünk) már régóta Amerikában tanul, és bizonyos körökben tulajdonképpen már ismert, úgyhogy a galéria nem vállalt túl nagy kockázatot, egyszerűen csak lecsapott rá egy mindenki számára nyitott verseny keretében. Ami egyrészről jó, mert elvileg bárkinek lett volna esélye nyerni, másrészt viszont nem ismeretlenül küldte be anyagát Park (vagy Hosang Park, vagy Hosang úr, mit irjak?). Amit ki akarok hozni az egészből, az nem az a 60 dollár nevezési dij, amit be kell perkálni, hanem hogy nem valószinű, hogy onnan pl. én nagyon kivánatos fotós lennék, akármilyenek is a képeim. Innentől viszont a globális sznobizmus útján halad a szekér, hiszen referenciák nélkül nem vesznek komolyan, de ahhoz, hogy referenciákat szerezz, megintcsak referenciák kellenek. Ezzel együtt eszembe jutott még egy szempont: a fotós világban is nagy a verseny, hiszen a zsűri a nyertesen kivül még 25 fotóst sorol fel, aki szerinte érdekes képeket készit, és persze egyik név sem mond semmit. Pedig Monika Merva elvileg még állitott is ki csoportos keretek közt a Mai Manó Házban. Lehet. Ettől függetlenül az arcok keletről nyugat felé néznek.

Ismét portfolio kunzultáció

volt Pesten, ezúttal a Ponton Galériában. A múlt évi rendezvénnyel ellentétben 7 külföldi és 3 magyar konzulens várta az érdeklődőket. Ezúttal sikerült olyan embereket "szerezni", akiket nem sűrűn látunk pesten. Feltétlen jár a piros pont, nemcsak ezért, hanem mert a konzulensek is azt mesélték, hogy sokkal családiasabb volt a hangulat, mint általában hasonló rendezvényeken. Ezt egyébként én is meg tudom erősiteni: Pozsonyban akkora tömeg tolongott, hogy lépni is alig lehetett, néhány konzulensről majdnem le is maradtam, mert ha egy beszélgetés elhúzódott, valaki már megpróbált besurrani a következő emberhez. Ehhez képest most kiegyenlitett volt a jelentkező/konzulens arány, ami sajnos egyúttal azt is jelenti, hogy elég kevesen választották a konzultációt hétvégi programnak.
Aki nem lenne tisztában a jelenséggel, a konzultáció lényege, hogy az általában hires, illetve fontos helyeken dolgozó kurátorok mondanak véleményt húsz percben azokról az anyagokról, amiket megmutatsz nekik. Néha felbecsülhetetlenül fontos dolgokat mondanak, néha csak megerősitenek abban, amit csinálsz, és még ritkábban meghivnak kiállitani. Nem mondhatjuk tehát, hogy tét nélküli a szereplés: egy kiállitást egy német/holland/portugál galériában/múzeumban nyilván nem sokan utasitanának el. Ahogy hallottam, ez idén egyetlen lánynak sikerült, aki, ha a mendemondáknak hinni lehet, nem most kezdte a fotózást.
Mégis, a konkrét meghiváson kivül nagyon fontos szakmai dolgokra hivhatják fel a figyelmet a konzulensek, hiszen ők nap mint nap hasonló anyagokat nézegetnek, sokszor hoznak fel valakit példaként, akinek utánanézve csiszolható a stilus.
Ahogy láttam, mégis nagyon kevés fiatal (na jó: pályakezdő) fotós jött el, ami viszont azt jelenti, hogy 1. nincsenek tisztában az esemény fontosságával 2. nem értesültek róla vagy más programjuk volt 3. nem akarnak külföldön ismertek lenni. Mivel ez úgyis a vesszőparipám, most többet erről nem irnék.
Az év folyamán Európában egyébként még a következő konzultációk lesznek: Pozsony, Lodz, Arles, Madrid (lezárult a jelentkezés), Braga, és biztosan kihagytam párat. A legközelebbi májusban a lodzi fesztivál (www.fotofestiwal.com), ahol Stencer Sári-val is lehet majd találkozni, hogy végre magyar jelenlétről is szóljak.