Molnár Éva Ágnes

a lausanne-i Elysée múzeum regeneration2 kiállitásának kiállitója. Az eredetileg a fotó újraértelmezésére kitalált kiállitás az intézmény súlyának köszönhetően komoly referencia. 50 kiállitóval próbálják felrajzolni a következő évek trendjeit. Persze nem kell azt hinni, hogy valódi megújulásról van szó, hiszen a kiállitás hozza az elmúlt évek legnépszerűbb trendjeit, és ezáltal inkább konzerválja, mint megújitja a műfajt, aminek amúgy semmi szüksége a megújulásra. Tudja ezt jól Ágnes is, aki konceptfotói nagy részén a nőiesség témáját járja körbe. A koncentrált nőiességgel valószinűleg a szépségideáltól való elfordulást jeleniti meg, mig nézői ezzel szemben a női szépséggel átitatott képek mohó nézőivé válnak. Könnyű siker - mondhatnánk, ám végignézve a portfolio egységességét, én inkább kiérlelt stilusnak mondanám. Akármit is fotóz, a képek egyre inkább egységesednek, és egy évben több sorozatot is készit. Mégse véletlen, hogy a 2008-as selftimer sorozatát választották ki: a képek kompoziciója erőteljes agymunka eredménye, az életlenség fontos szerepet kap, és nem mellesleg a szereplők is érdekesek.

Baán László

a Szépművészeti Múzeum igazgatója a Figyelőnek nyilatkozva arról beszélt, hogy az államnak létre kellene hoznia állami pénzből a Magyar Fotográfia Múzeumát, amely méltóan mutatná be a klasszikus nagyok munkáit. Azt is hozzáteszi, hogy ez természetesen független lenne a már létező kecskeméti múzeumtól, ugyanis azzal ellentétben jelentős pénzek felett kellene döntenie.
Valóban furcsa, hogy a fotótörténet legnagyobb magyar származású alakjainak nemhogy múzeuma, hanem kiállitása, emlitése is igen ritka (legutóbb a Ludwigban volt Robert Capa). Moholy-Nagy képet emlékezetem szerint a Budapest Art Fair-en láttam utoljára, Brassai képet a Vintage-ban, mégha újranagyitások is voltak. Persze az a galéria nemhogy az életmű, de még egy legjobb..válogatáshoz is kicsi. Nincs ember, aki sokallná a fotótárlatokat, mégha a Mai Manó igyekszik is kiaknázni az épületben rejlő lehetőségeket, és minél több fotóst bemutatni. Ezerszer emlitett közhely, hogy a festészethez képest a fotó legalábbis árnyékban van, a nemzetközi szereplésekben is rendre lemarad, ám ez érzésem szerint annak köszönhető (persze annak is, és általában óvatosan próbálok fogalmazni), hogy kevés a gyűjtő. Ébli Gábor műgyűjtésről szóló könyvében csak néhányszor emliti a fotót, miközben festészeti orientáltságú gyűjteményekből jópárat felsorol. Ebben persze szerepet játszik a történelmileg kialakult szokás éppúgy, mint a félelem a fotó sokszorositásával kapcsolatban. Mégis, a tény, hogy mindenki az államtól várja a mennyei mannát (még a kereskedelmi galériák is), nyilvánvalóvá teszi, hogy a fizetőképes kereslet elmaradása lehetetlenné teszi a fotó további felfutását, egészen addig, amig eszükbe nem jut az embereknek, hogy a fotó ugyanúgy lehet műtárgy. Addig pedig a helyzetet egy állami múzeummal sem lehet kezelni.

vasárnapi nyitvatartás

Úgy alakult, hoyg idén vasárnap érkeztem New Yorkba, és mivel a hétfő köztudottan szünnap a művészvilágban, elkezdtem nézni galériákat, amelyek ekkor is nyitva tartanak. Azt gondoltam, ez mégiscsak amerika, itt vasárnap is késő estig nyitva lesz minden. Hát nem. Alig néhány galéria nyitott ki, azok is zömmel a Soho-ban, Chelsea-ben például egy sem. Még amelyik nyitva tartott is csak néhány órát vállalt be, leginkább a délelőtti órákban, amikor komoly tömeg mászkál még az utcákon. Ezzel együtt érdeklődővel alig találkoztam, mindenhol remekül tudtam beszélgetni a galériással anélkül hogy megzavartak volna. Talán mégse véletlen, hogy a galériák többsége az időpontegyeztetést szereti, és egyre rövidebb időszakban tartanak nyitva. Ha valaki időpontra érkezik, akkor biztosan komoly érdeklődő, akivel nyugodtabban lehet tárgyalni, mintha ismeretlenek téblábolnának a terekben. Másfelől viszont szeretnék odamenni galériákba bejelentkezés nélkül is, körbenézni, aztán távozni, pusztán a vizuális élményért.
Természetesen ettől függetlenül a legtöbb galéria 11-16-ig tart nyitva, sokszor még a nagy almában is, és egyetlen tüntetést sem láttam emiatt...

Peter Lik

egy ausztrál természetfotós, és azért kerül be ide, mert olyan úton indult el, ami legalábbis figyelemre méltó. Ahelyett, hogy a műkereskedelem szokásos útját járná, plázákban bérel területet, és meglehetősen igényes bemutatótérrel és nagyméretű képekkel vonzza a látogatókat. Persze egy plázáról nem éppen az igényesség jut eszünkbe, de az ötlet szerintem zseniális. Ez egy lépés afelé, hogy a vásárlók szélesebb rétegéhez jusson el a fotós, mégha ez azt is jelenti, hogy az érdeklődők legnagyobb része nem potenciális vásárló. Mégis, egy galéria legtöbbször személyes kapcsolatokkal operál, és a szélesebb közönség szinte soha nem találkozik a műalkotásokkal, ehhez képest egy központban olyanok is megismerik a nevet, akik amúgy nem mennének el egy galériába se. Márpedig az ismertség az, amiért a legtöbbet hadakoznak manapság az alkotók. Persze nem hiszem, hogy itthon ki tudná termelni bárki is a bérleti dijat, de szeretném hinni, hogy mégis. Vagy ha nem most, akkor hamarosan.
Az persze nagy kérdés, és hirtelen nem is tudok válaszolni rá, hogy nem a giccs felé tereli-e az alkotót a szélesebb közönség ilyen irányú visszajelzése, hiszen Peter képei is ingatagon egyensúlyoznak a művészi és a giccs határán...

A Mai Manóban

régen nem látott tömeg fogadott a Ritkán látott képek kiállitáson. Dicséretes, hogy a Fotográfiai Múzeummal ápolt jó kapcsolat révén valóban archaikus képeket tudtak bemutatni, olyan fotósoktól, akikkel amúgy már egyáltalán nem lehet találkozni kiállitáson. Számomra a legnagyobb élményt a valódi régiségek jelentették, ugyanis ezeken a nem ritkán 100 éves képeken bizony látszik már az idő, án ezzel együtt egyfajta hitelesség árad belőlük, nem úgy, mint pl. Capánál, akinek a képeit pár éve nagyitották (persze az a kiállitás a Ludwigban volt). Ami őszintén meglepett, az az, hogy ezúttal minisztériumi körökből érkezett vendég, aki persze megnyitóbeszédet is tartott. Számomra ennek az az üzenete, hogy a politika esetleg nagyobb figyelemmel lesz a fotó iránt, ami jelenthet jót és rosszat is, ki tudja.
Természetesen egy ilyen válogatás mindig szubjektiv, hiszen napestig lehetne sorolni azokat az alkotókat, akiket nem lehet kihagyni egy ilyen válogatásból. Ennek ellenére nagyon is lehet sorolni azokat, akik mégis kimaradtak - Moholy-Nagy, Brassai, Kertész, hogy csak párat emlitsek. El tudom képzelni, hogy azért maradtak ki, hogy helyet adjanak azoknak, akik nem futottak be nemzetközi karriert, mégis hiányérzetem lett tőle. Bár ettől függetlenül azt gondolom, hogy "nem ér" megszólni a válogatást, mivel mindenkinek más jut eszébe egy ilyen tág témáról. A legfontosabb, hogy tömeg volt, igazi forgatag, és ez az igazi hir.