A francia kultúra

egyre kisebb szerepet tölt be a nemzetközi műtárgypiacon. Vége már azoknak a kellemes időknek, amikor az impresszionizmus, a szürrealizmus, Picassot külön kategóriába véve a francia kultúra nagysága evidens volt mindenki számára. Brassai, Cartier-Bresson és még millióan átörökitették ezt a fotóra is, csakhogy időközben jött Amerika, és vitt mindent. A legizgalmasabb művészeti élet immár New York-ban zajlik, nem Párizsban. Az külön tőrdöfés lehetett, amikor a kétezres években a kinai művészek meghóditották a galériákat, és immár a korábban csak francia fotósokat kiállitó galériák többsége is szerepeltet kinai fotóst. Sőt, a 150 euróba kerülő China képeskönyv a Centre Pompidou-ban nagyobb helyet kapott, mint mondjuk Yann Arthus Bertrand.
Az, hogy miként jutottunk el idáig, nagyjából világos. A világháború után az amerikai kultúra végigsöpört Európán, és azóta az angol nyelvű kultúra bizony alaposan legyűrte az erre nem számitó helyi kultúrákat. A Le Magazine Littéraire szerint az elmúlt 10 évben tizszer annyi amerikai regényt forditottak le franciára, mint francia irókat angolra. Ehhez kapcsolódik egy utazási élményem is: az abszolút francia birodalom részének tekintett Tunéziában pár éve már tudtak annyit angolul, amennyi a legszükségesebb helyzetekben a hol-van-ez-és-ez magyarázatra elég volt. Ez persze csak annyit jelentett, hogy nekem kellett franciául csevegnem, de a társaságból mindenki kérhetett magának az étteremben. De hogyan függ ez össze a témánkkal? Talán jobban, mint elsőre tűnik. A nyelv ugyanis meghatározó. Immár kijelenthetjük, hogy az egész világ elkezdett angolul tanulni, hiszen 1. egy bizonyos szintig könnyű 2. mindenhol használható. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy valamilyen szinten bekopogtat az angol kultúra, noha pl. szerintem jóval kevesebb jó irójuk van, mint mondjuk nekünk. És ha már az angol kultúra érkezik, akkor ők kihagyhatják a kis nemzeti kultúrákat, hiszen 1. nem értik 2. nem lehet fontos, hiszen nincsenek jelen pl. a Sotheby aukcióin... Igy aztán, bármilyen furcsán is hangzik, a francia kultúra egy vidéki szatelitkultúrává csökken. Vagy mégsem? Az Art Absolument francia magazin cimlapján a francia festészet visszatérése a téma (peinture francaise la réhabilitation?). És talán nem véletlen az sem, hogy az amúgy pökhendi Artforum (na jó, elitista) tavalyi mélypontja után, amikor a Turner dij kapcsán Phil Collins -nem az énekes, angol videóművész - nagyobb terjedelmet kapott, mint mondjuk Ansel Adams, váltott, és ma már jobban odafigyel az öreg kontinensre. Az sem lehet véletlen, hogy a szaksajtó egyre jobban elutasitja a meghatározó amerikai múzeumok gyakorlatát, mellyel nyiltan a gazdagok gyűjteményeit próbálják megnyerni maguknak a biztos támogatás reményében.
Persze ha az egészet a pénz hóditásának tudjuk be, akkor gyors tanulságot vonhatunk le, elég benézni azt Art Bazel-re és mondjuk a Paris Photo-ra. Jó, ez persze csúsztatás, de nehéz fenntartani a francia hegemóniát úgy, hogy a műgyűjtők 100 leggazdagabbikából 50 az újvilágban él, 30 ázsiában, 10 Moszkvában. De hogy mégse fejezzem be ennyire negativan a témát, utalok a Helsinki Iskolára, amely ma már kicsit közhelyszerűen jelzi, hogy egy kis nemzet is bekerülhet a főáramba, ha a művészei együttesen lépnek fel.
Visszatérve a franciákra, azért a fotóház vagy a Pompidou központ meglátogatása után biztosan nem az a kép alakul ki bennünk, hogy egy lejtő alján csücsülnek, ugyanakkor figyelemre méltó a francia témájú cikkek alacsony aránya a nemzetközi fotóslapokban. A következő hónapokban kiderül, van-e változás ezen a téren.