Kerekes Gábor a Paris Photo-n

Mindig is tudtuk, hogy az emlitett úr az egyik legkomolyabb nemzetközi elismertségű fotós, ennek újabb lenyűgöző állomását figyelhetjük meg most. A Galerie Esther Wordehoff prezentálja őt a Paris Photo-n, ami nem kevesebbet jelent, minthogy úgy értékelik, hogy helye van a legfontosabb fotósok között. Mindezt pedig úgy, hogy Gábor itt él Pesten, össze lehet vele futni. Nem semmi!

Artbázis a fotójogokról

tartott beszélgetést annak az apropóján, hogy egy fotós oldal régi, ismeretlen szerzőktől származó fotókat rakott fel egy weblapra, és mára több tizezren látogatják az oldalt, hogy elidőzzenek a régi fényképeket bámulva a világ változásain. Való igaz, hogy amióta a fotózás bárki számára elérhető, gyakorlatilag mindenki gyártja a képeket, amikből később az idő meg a merevlemezek tönkremenetele szelektál, tehát ha nem is művészi igénnyel, de mindenkiben felmerül a megörökités igénye. Az is tagadhatatlan, hogy egyfajta nosztalgia csap meg minden alkalommal, amikor régi fényképeket nézegetek, hiszen én még készitettem fekete-fehér képeket, megörökitettem az Örs Vezér teret a bevásárlóközpont nélkül, és ezek a képek emlékeztetnek a múló időre.
Az előadáson elhangzott egy érdekes számadat: évente kb 30 millió fénykép készül papirkép formájában csak itthon, 30 millió darab fényérzékeny papir, amit begyűrünk a fiókba vagy albumba tesszük, őrületes szám.
Az előadás témája, a fotójogok persze egészen más tészta, de arról majd máskor.

Art Market Budapest

Először is szögezzük le, hogy nagyon kellett már egy másik művészeti vásár Pestnek. A "rendes" vásár se nem reprezentativ, vagyis fontos galériák kimaradnak a magas helypénz miatt, se nem tájékozódási pont, mivel mindig ugyanaz a néhány ember beszélget ugyanazzal a néhány emberrel. Tavalyelőtt megpróbáltak nyitni ugyan a kortárs irányába, a Műcsarnok adottságai miatt a sátorral, de a standot bérlő galériáknak ráfizetés volt megjelenni, miközben semmilyen megbecsültség-növekedést nem könyvelhettek el azáltal, hogy kint voltak. Nem is mentek többé. Igy tehát két lehetőség van: tényleg ugyanaz a 20 ember érdeklődik a művészet iránt és ők meg is tudják venni a műveket, vagy az Art Fair koncepciója rossz. Sokan az utóbbiban látják a lényeget, pedig az első pont is sarkallatos. Mondjuk ki, hogy igenis kevés ember képzeli el a gyűjteményébe mondjuk Siegmund Ákos képét 850000 Ft-ért, főleg azért, mert 1. nem hallott róla 2. mennyiért? 3. a festő mindent megtett, hogy a képét ne lehessen szeretni. És valahol itt van a kutya elásva. Mert tegyük fel, megtetszik mondjuk egy 50*85 centis fotó az egyik standról. Megkérdezzük az árát, és a hallott 350000 ft hallatán mégegyszer elolvassuk a készitő nevét. Ez se segit, az illetőről még nem hallottunk. Az a baj ezzel, hogy ennyi pénzért befutott művészek munkáit lehet megvenni. Vagy vegyük az egyik festőnő egy méteres vásznát, amiért 480000 ft-ot kérnek. Nem egy Csontváry ár, de nem is rohanok bespájzolni belőle. Utálom, amikor hülyének néznek. Teljesen friss, sosem hallott alkotók képei ne kerüljenek ennyibe, mert sikoltozva rohanok tovább. Ennek megfelelően egy-két eladott kép jelezte csak, hogy vásárlók is léteznek még. Kár, hogy ezúttal a vásáron kell felárat fizetni, gyanitom a vásár után rögtön visszatérnek a kicsit előbb még normálisnak ható árak.
A másik bajom, hogy a kiállitott képek 98 %-a ultraalternativ kategóriába sorolható, ami számomra azt jelenti, hogy készitőjük mindent megtett, hogy esztétikailag ronda képet adjon ki a kezeiből. Persze értem én, meg túllendültünk már az esztétikai kategórián, de miért rakjak ki beteg, groteszk testeket a lakásomba? Üditő kivételt jelentettek Szabó Klára Petra akvarelljei, csak sajnos annyira picik, hogy szinte elvesztek a térben.
Apropó tér. Egy rossz szavam se lehet a kivitelezésre, szép, tágas, értékes terek fogadták a látogatókat, külön pluszpont az ingyenességért. A katalógus megléte is örvendetes, vékonysága már kevésbé, de legalább megfizethető.
Összességében elmondható, hogy nagyon kellett már egy vetélytárs a Műcsarnokbeli Art Fair-nek. Minden megmozdulás kivánatos, ami a kortárs művészetet népszerűsiti. Már csak a kortárs művészetet gyűjtőket kellene valahogy megtalálni, ha vannak olyanok.

A pozsonyi fotóhónap

egy kivülálló számára hasonlóan ad-hoc dolognak tűnik, mint az itthoni. A fotóhónap Párizsban messze nem csak az egyik legfontosabb fotós randevút, a Parisphoto-t jelenti, hanem az egész várost kiplakátozzák a legkülönfélébb kiállitásokkal, és szinte az összes múzeumban fotós kiállitás is szerepel. Persze nem várható el, hogy akár Pozsonyban, akár Pesten akár csak megközelitsük azt a szintet, de néhány dolgon azért lehetne változtatni. Az egyik rögtön a szervezés. A pozsonyi fotóhónap egyik kiemelt rendezvénye a francia nagykövetségen kiállitott plakátok és fényképek sora, amelyek az elmúlt 20 év eseményeit dokumentálják. A nagykövetséget megtalálni nem nagy kunszt, de a kiállitás nem ott van, hanem az utca 7. szám alatt, ami csak azért érdekes, mert az 5 és a 9 ki van rakva, a 7 nincs. Az élelmes látogató aztán belépve az épületbe szembesül azzal, hogy a bejáratnál talán véletlenül ottfelejtett szobában rendezték be a kiállitást. De ez még a könnyen megtalálható kiállitások közé tartozik. A kortörténet képekben 1939-1945 közötti tárlat plakátját kirakták az egyik közintézmény elé, csakhogy belépve a portás morogva háritja el közeledésem. Próbálkozhatok én angolul, németül, franciául, csak a nemlétező szlováktudásom ment meg, és derül ki, hogy ahova beléptem, az a 2. szám az utcába, ellenben a kiállitás a 14. szám alatt van. Ez jól is hangzik, csakhogy a 14. szám alatt irodalmi olvasóudvar terpeszkedik, és a valódi kiállitás egy sötét folyosóról közelithető meg.
Két magyar kiállitásnak is örülhetünk, az egyik a magyar intézetben, úgyhogy az talán nem lesz túl népszerű. Ezen felül a programfüzet szerint, amit egyetlen helyen láttam, kiállitások tömkelege vár, amiből jópár kávézókban tekinthető meg, és ha az egyik főprogram, a 20 évre visszatekintő összegzés elfért egy nagyobbacska szobában, akkor talán egy ideig még nem kell leborulnunk Pozsony előtt. Ám kárörvendően mosolyogni sem érdemes, ezt az előző bejegyzésben tárgyalt portfolio review megmutatta.

A portfolio review Pozsonyban

ezúttal is szinte teljesen magyarok nélkül zajlott le. A közel 40 véleményező szakember közül mindössze egy magyar volt, Szamódy Zsolt, a Fotószövetség elnöke, de ami még szomorúbb, hogy a résztvevő fotósok közül is mindössze hárman érkeztünk Pestről. Pedig az eseménynek csábitónak kellene lennie minden fotós számára: két nap alatt a világ minden tájáról érkező fotós szakemberek, kurátorok, múzeumok kiállitásszervezői, szerkesztők jönnek azért, hogy a regisztált fotósok bemutassák nekik a munkáikat. Mindenkire 20 perc jut, ami pont elég arra, hogy ha felkészült valaki, akkor bemutassa az anyagát, és arról a véleményező mondjon is valamit. A módszer bizonyitottan működik, egyrészt mert egy azóta is tartó kapcsolatot sikerült nekem is kialakitanom egy kurátorral, aki két kiállitást is szervezett nekem, másrészt több olyan véleményt hallgattam meg, amik meghatározták a további utamat, és új inspirációt adtak. Ez valami reklámszövegnek hangzik, pedig képzeljük el, hogy ha egy 20 éve a pályán lévő fotós mond véleményt a dolgainkról, azon általában érdemes elgondolkodni. Ezen felül kapcsolatépitésre is kiváló a lehetőség. Hogy lehet, hogy mégis alig voltunk jelen magyarok?
A kritériumok elsőre nem tűnnek nehéznek. Először is, valahonnan hallani kell az eseményről. Fel se merem feltételezni, hogy valaki komoly fotósnak gondolja magát, ha nem olvassa a külföldi lapokat, vagy ha azokat nem is, a külföldi fontosabb weblapokat, ahol hirdetik az eseményt. Ez az első feltétel. A második az, hogy legyen megfelelő, bemutatható képanyag. Azt, hogy a képeket sorozatokba kell rendezni, nagyon hamar meg kell tanulni. A harmadik feltétel az utazás, ami itt 200 km-t jelent. A legfontosabb mégis az, hogy ki kell állni az emberek elé, és beszélni kell a képekről. Ezzel együtt nem hiszem el, hogy ezeknek a feltételeknek itthon 3 ember felel meg. Ó, nem. De akkor mi az igazi ok?

Ami kimaradt 1.

Azért nem minden kiállitásról irok, amit megnézek, sőt. Igyekszem követni az eseményeket más területekről, hiszen a fotó csak egy kis szelete a művészeteknek, és számomra nem létezik alá vagy fölérendelés. Ebből viszont az is adódik, hogy millió olyan kiállitáson járok, amiről a profil miatt nem irok. Most ezekből idézek fel egy csokorra valót, és még az is elképzelhető, hogy folytatom.
1. Gyugyi gyűjtemény Pécsett. Ez a Zsolnay kerámiákból álló készlet külföldi gyűjtés eredmény. A gyűjtő vásárokon, aukciókon vásárolta a gyár termékeit, vélhetően már akkor azért, hogy egyszer visszahozza az országba. Elképesztő történet. Mint ahogy az is az, ahogy a gyűjteményt bemutatják. Ez a terület ugyanis jelenleg épités alatt áll, teljes a kavarodás, és aki segitség nélkül megtalálja a bejáratot, az nem kevés tiszteletet érdemel - és elvileg csak csoportosan látogatható, hogy miért, számomra rejtély. Viszont a gyűjtemény tényleg páratlan, legalábbis szecessziós vázákból ilyet és ennyi változatot egy helyen még nem láttam. Lenyűgöző.
2. A Belaggio hotel kiállitása Las Vegasban. Az óriásplakátok szerint -figuratively speaking - itt valami hasonlóan nagyszabású dolgot fogunk látni, mint a legmenőbb múzeumokban. Aztán belépünk a nagyjából két nagyszobányi területre, és nem értjük. Hogy lehet kiállitásnak hivni ezt a 30-40 képből álló tárlatot? Mire belemerülnénk, már vége is. Mondjuk lassan fogunk lépdelni, ezt a képek garantálják, mivel mindegyik a legmenőbb művészektől érkezett, olyanoktól, akiket még ott is ismernek. És a vicces az, hogy azok a képek döbbenetesen jók is. Csakhogy alig van belőlük. Vélhetően nem akarták elfárasztani a játszani szándékozókat.

Fototagetrier

Csak hogy egy kicsit nemzetközi legyek, és elsüthessem a kedvenc vesszőparipámat, itt van ez az a fotófesztivál Trier-ben, ami Luxemburg-hoz nagyon közel van, de még német oldalon, és látszólag előzmények nélkül a semmiből előrántottak egy fotófesztivált 5 helyszinnel, több mint 50 kiállitóval, kurátorokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, mindennel. Hogy csinálják? Ahogy olvasom a névsort, van pár ismert név is köztük, de ami igazán lenyűgöző, hogy rögtön egy széles nemzetközi meritést mutatnak be. Szerintem igencsak ügyeltek arra, hogy minél több országból legyen kiállitó, bár "természetesen" magyar nincs, csak cseh, osztrák, ukrán...Mondjuk szlovák sincs. Meg lengyel. De rögtön van koncepciójuk, logójuk, szponzoruk, beszélgetőestük...És mindez egy akkora helyen, mint mondjuk Szigetvár vagy Csorna. Lenyűgöző vagy szomorú, döntés kérdése...