ezúttal is szinte teljesen magyarok nélkül zajlott le. A közel 40 véleményező szakember közül mindössze egy magyar volt, Szamódy Zsolt, a Fotószövetség elnöke, de ami még szomorúbb, hogy a résztvevő fotósok közül is mindössze hárman érkeztünk Pestről. Pedig az eseménynek csábitónak kellene lennie minden fotós számára: két nap alatt a világ minden tájáról érkező fotós szakemberek, kurátorok, múzeumok kiállitásszervezői, szerkesztők jönnek azért, hogy a regisztált fotósok bemutassák nekik a munkáikat. Mindenkire 20 perc jut, ami pont elég arra, hogy ha felkészült valaki, akkor bemutassa az anyagát, és arról a véleményező mondjon is valamit. A módszer bizonyitottan működik, egyrészt mert egy azóta is tartó kapcsolatot sikerült nekem is kialakitanom egy kurátorral, aki két kiállitást is szervezett nekem, másrészt több olyan véleményt hallgattam meg, amik meghatározták a további utamat, és új inspirációt adtak. Ez valami reklámszövegnek hangzik, pedig képzeljük el, hogy ha egy 20 éve a pályán lévő fotós mond véleményt a dolgainkról, azon általában érdemes elgondolkodni. Ezen felül kapcsolatépitésre is kiváló a lehetőség. Hogy lehet, hogy mégis alig voltunk jelen magyarok?
A kritériumok elsőre nem tűnnek nehéznek. Először is, valahonnan hallani kell az eseményről. Fel se merem feltételezni, hogy valaki komoly fotósnak gondolja magát, ha nem olvassa a külföldi lapokat, vagy ha azokat nem is, a külföldi fontosabb weblapokat, ahol hirdetik az eseményt. Ez az első feltétel. A második az, hogy legyen megfelelő, bemutatható képanyag. Azt, hogy a képeket sorozatokba kell rendezni, nagyon hamar meg kell tanulni. A harmadik feltétel az utazás, ami itt 200 km-t jelent. A legfontosabb mégis az, hogy ki kell állni az emberek elé, és beszélni kell a képekről. Ezzel együtt nem hiszem el, hogy ezeknek a feltételeknek itthon 3 ember felel meg. Ó, nem. De akkor mi az igazi ok?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése