Egy igényes cég

Ismételni tudom csak magamat: nagyon fontos, hogy külföldi újságokat olvassunk. A fenti képet 2007-ben találtam a Photo magazinban, és már akkor feltűnt, hogy az olasz kávégyártó mennyire igényesen tálalja a termékét, és persze elemezhetném, mennyivel több igy a reklám, mint direkt képekkel. Ettől szimpatikus lett a történet, pedig akkor még nem tudtam, hogy ma fel fogom ütni a Photo friss számát, és szembesülök azzal, hogy ugyanez a cég még mélyebbre merészkedett a fotós berkekbe, és új naptárukban fotósokat mutatnak be. De nem ám akármilyeneket, hanem Annie Leibovitz-ot, David Lachapelle-t, Mark Seligert, és ez már tulajdonképpen fotós belügy. Hisz elméletileg nem kell, hogy érdekeljen, ki áll a kamera mögött, kit érdekel, hogy néz ki Annie Leibovitz? Mindez azt mutatja, hogy a cég több annál, mintsem sok pénzért pr kampányként naptárat megjelentető multi. Úgy néz ki, tényleg érdekli őket a fotó, és ez már megér egy vaskos ollét a részemről.

Frank Horvat

A francia Photo magazin adott hirt arról, hogy az emlitett úriember, aki mellesleg Opatijában született, és Milánóban majd Párizsban élt, elkészült a fényképei ipad változatával. Ez egy önálló program, amely letölthető az emlitett készülékre, és nagyjából képnézegetésre, olvasásra jó, egyfajta útikalauz, ami mindig velünk lehet. A helyzet az, hogy ez zseniális. Többször vádoltam már mindenféle elektronikus kütyüt, de lám, lehet ezeket is máshogy használni. A dolog különös szépsége, hogy Frank 1928-ban született, tehát nem feltétlenül tőle vártam volna ezt a lépést. És ami külön széppé teszi az egészet, az a szövegek és képek minősége. No nem technikailag. Azonnal látszik, hogy a fotós igencsak átgondolta, hogy mit örökit meg és miért. Kezdő fotósoknak az Entre Vues bevezetőjét ajánlanám, néhány órát pedig könnyedén el lehet tölteni a napi képekkel - mindennap egy képet rakott albumba, aki próbált már ilyet, tudja milyen nehéz tartani a szintet. Öt teljes sorozat egyenként is többszáz képével lehet ismerkedni, és bizony el fog telni egy kis idő, mire otthonosan mozgung az ő világában. Szinte egy önismereti órának tekinthető a sorozat: aki a képek láttán nem kezd el gondolkodni a saját életéről, az nem is ember.

mit vegyünk 10000 euro alatt?

A Le Figaro melléklete elég széles szeletet mutat be a kezdő gyűjtőknek, hiszen 10000 euró manapság már nem olyan nagy összeg, amit az is alátámaszt, hogy a szerkesztők igen sok művet találtak vételre érdemesnek. Ami ráadásul érdekes, hogy olyan nevek is vannak, mint Alfred Stieglitz, Lucien Hervé, vagyis a fotó még mindig, és talán örökké egy olyan terep, ahol még nagy, komoly munkákat is vehetünk jó áron. Persze Richard Avedon nem tartozik közéjük, de a szerkesztők potom 220000 eurót is kifizetnének egy képéért, csak nyugodtan, már ami engem illet.. Az ajánlások nagy része azért nagyjából a kánont mondja fel, Eggleston innen sem hiányozhat. Ezért is furcsa az egyetlen magyar, Béöthy István gouche-ának feltűnése, mindössze 2200 euróért, ami az újságban feltétlenül a legalacsonyabb kategória, és persze irják is, hogy a magyar modernizmus eléggé alulértékelt, és most rohanjon mindenki, ha 1932-ből való művet ennyiért tud megvenni. Rohanunk mi, csak az a pénz még igy is 600000 ft...A Figaro ezúttal ezt ajánlja nekünk.

Paris photo 2.

A fiataloknak (és az afrikaiaknak, mivel ők voltak a kiemelt téma idén) egy külön elkeritett részben adtak helyet, a könyvszakasz mögött, ahol biztosan nem zavartak senkit, de ettől még ott voltak, csak nem sok izgalmas dolgot láttam ott. Valahogy az utóbbi időben - nem lehetek olyan öreg hogy nosztalgiázom - már nem számit a felszerelés, technikai pontosság és kivitelezés, ami viszont a napilapok szintjére viszi le a reprodukció minőségét, ami nem túl örvendetes.No de beszéljünk az érdekesekről. Patrick Devresse 64 éves már, de egyrészt most ment nyugdijba, másrészt nem hiszem, hogy bárki is hallotta volna a nevét. A jövő nők nélkül sorozata egyrészről nem több, mint egy tisztelgés a csajok előtt, fekete-fehérben, szép tónusokkal, másrészt majdnem az egyetlen anyag, amit kitaláltak, valahonnan tartott valahová, a fickó igenis dolgozott a sorozattal, mielőtt laborba küldte volna. A másik érdekes ember Marin Hock, aki ugyan a nem túl eredeti amerikai térfotózást műveli, és vagy 5000 fotóst kéne felsorolni, akiktől merithetett, de mégis, a new yorki Pearl utcáról készült teljesen embertelen -átvitt értelemben is- képe mégis megmozgat valamit, noha a képtipust ezerszer láttam már.
Idén elég sokszor meg kellett állnom egy-egy kép előtt, mert valamiért inspirált, több mint 20 nevet irtam fel magamnak. A nagy nyüzsgésben, és az újra és újra feltűnő gyűjtők hada miatt szinte majdnem mindegyik galériánál folyamatosan telt ház volt, ezért is hagytam egy kis időt, mert ami még egy hét elmúltával is érdekel, abban már van valami. Didier Naert olasz filmekhez készitett werkképeket, amikre persze rárajzolt, jegyzetelt, vonaalakat húzott...ettől csak hitelesebb lett. Érdekes, hogy pusztán azzal, hogy a fotóra ráirtak, érdekesebb lett, mint a csak fotó, valahogy az emberi munka érdekesebb, mint egy mégoly szép Hasselbladdal készült tárgyfotó.
Döbbenten álltam Sohei Nishino diorámájánál, egy 150 *175 centis képet látunk Rióról, kb 5 centis fotókból összerakva. Nem szoroztam ki, de jópárszáz képből rakta össze a látványt, ami egységes. Na most vagy az van, hogy titokban van otthon egy 2*3 méteres monitorja, amin elkezdte húzogatni a képeket, vagy minden elismerésem az övé. Ez a kép csattanós választ ad a csak kattintani kell, és kész jellegű szövegekre...
Aztán itt van In Sook Kim. A kép egy hotelt ábrázol, ahol 6 emeleten összesen kb 60 szoba látható, megintcsak őrületesen szépen kidolgozva. A képről ennek megfelelően szinte nem lehetett képet késziteni, hiszen mindig 800-an álltak előtte, és szobáról szobára figyelték az eseményeket. Nekem úgy rémlett, még mintha valami tanitói szándék is szorult volna némelyik jelenetbe, de ezt nehéz volt megállapitani a lökdösésben. Egy biztos: ha kijön tőle egy album, arra le kell csapni, mert ez az ember nem viccel. És persze ez a kép is több, mint egy méteres nagyságban terpeszkedett...
Van még hova fejlődni..

galérianegyed

Ha valaha lesz galériám Párizsban, akkor az a latin negyed közelében, a rue Bonaparte és mondjuk a Dauphine között lesz. Persze az igazán gazdagok a rue de Lille-hez mennek, de a hangulat ezerszer istenibb a Café Bucinál (tényleg igy hivják). Itt minden második kirakat galéria. Olyan teljesen egymásnak ellentmondó helyek vannak itt, mint mondjuk a Lumas, ahol párszáz euróért vehetünk fotókat, vagy a Pascal Lansberg, ahol eredeti Vasarely képeket sóznának ránk. Akiről viszont most beszélni fogok, az Nuboyoshi Araki. Fekete-fehér, persze igényesen fotózott lányokról készült fotókra fest, persze láttunk már ilyet, de ő annyira jól érzi, hogy mennyit kell hozzátennie a képhez, hogy az egészet abszolút harmónikusnak látjuk, pedig máskor azt mondanánk, hogy kiöntött egy festékesbödönt. A szineket is jól válaszotta meg, nem sablonos szinek, de jól kiegészitik egymást. Összesen négy szint használ, de nincs hiányérzetünk, pont elég. És még mindig csak az utca elején járunk...

Paris photo 1

A számunkra szinte felfoghatatlan érdeklődést jól jelzi, hogy már bejutni sem könnyű a Paris Photo-ra.
Pedig a régi világkiállitás óriási terében szinte elveszik az ember, és belépés után két végtelennek tűnő folyosó fogad, meg persze a pavilonok sokasága, azt se tudom, merre menjek. Mivel idén bőséges jegyzetet is készitettem, ezért az első gondolatom rögtön az volt: nyugi! A kiállitás megvár! És tényleg. Igazi szenzációt végülis nem láttam, senki sem találta meg Capa "másik", nem létező bőröndjét és ezúttal még Brassaitól sem hoztak új képet - nem úgy mint tavaly. Örömteli találkozásként kint volt ismét a Vintage és még egy "fél" magyar galéria, a Csaba Mórocz, aki persze franciaként volt kint és magyar szerzőktől hozott képeket - főleg a huszas évekből. Megértem. A nagy meglepetés viszont Dezső Tamás már itthon is látott zseniális éjjeliőr képének egy igen szép, méretes nagyitása egy Los Angelesben működő galériától.Abszolút értékben viszont Edward Burtinsky itt látható képe fogott meg, egy kicsit David Meiseles, mondjuk ez inkább dicséret itt. Burtinsky az utóbbi években hihetetlen volt: Kináról készitett nagyszabású albumot, aztán az olajról egy még gyönyörűbbet, lassan zaciba kell vágnom a fényképezőmet, hogy 8000 euróért vegyek tőle képet, amig még ilyen olcsó...Mondjuk ezzel mások is igy voltak, gyűltek szépen a piros pontok a képek mellett, a gyűjtők szerintem megunták a válságot, és "legfeljebb egy hétig nem szivarozom" felkiáltással belevetették magukat a kinálatba. Szinte mindegyik galériánál aktiv párbeszédek folytak, és messze nem az egyszer Lausanne-ban tapasztalt"úgy érzem, hogy az absztrakt és a szűrreál keveredése egy kicsit a megengedhetőnél jobban az expressziv konstruktivizmus felé billent", hanem árakról, karrierekről szólt az értékelés.
Amúgy mindentől függetlenül azt gondolom, hogy a művészeti piac egyre jobban eltávolodik a befogadótól, a nézőtől. Jól megkülönböztethetően a befogadhatótól a művészet felé mozdult el a piac. Marina Abramovics sorozatán egy átlagnéző legfeljebb fújolog, és az életmű ismerete nélkül esetleg olyan meggondolatlan következtetést von le, hogy a művésznő nem volt magánál, hogy ilyen képeket hozott létre. Szintén nehezen élvezető mondjuk William Eggleston sorozata, pedig ő aztán próbált egyszerűen fogalmazni, vagy emlithetnék szinte mindenki mást is. Ehhez képest mi történt? A közönség nem vett tudomást sem erről, sem pedig a műveltsége hiányosságairól, és bátran körbejárt, véleményezett, és egyáltalán, feldolgozta a kiállitást, mintha azt épp a Louvre-ban látta volna. Jan Soudek egymás mellé került igy mondjuk Julie Blackmon-al, ami egyrészt vicces, másrészt járjam körbe a vásárt úgy, hogy nem nézek oda, ha ilyet látok? A megoldás persze ez, hiszen most abszolút nem korrekt megjegyzést fogok tenni, de engem a sok éhező afrikai egyébként érdektelenül komponált és hatásvadász képe nem érdekel. Mivel ők voltak most a diszvendég, ezért még a szokottnál is több ilyen volt, és két perc után azt vettem észre, hogy már meg sem látom ezeket a képeket, egyszerűen átnéztem rajtuk. Maradt elég igy is jó képből. Kb három óra mászkálás után éreztem úgy, hogy most már vége lehetne az egésznek, ekkor kicsivel több mint a felét láttam a csarnoknak...Alighanem még vissza fogok térni néhány érdekesebb tételre, de csak úgy, ahogy körbejártam: szünetekkel, pihenőkkel. Az egész teljessége amúgy is befogadhatatlan, összeszámoltam, ha csak a művészeti újságokat veszem meg, több mint 100 eurót hagyok ott...Na nem, különben sincs időm mindet elolvasni mire megjelenne az új szám belőle..

Brassai Kölnben

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz azokkal a fotótörténeti hirességekkel, akik bekerültek a könyvek tartalomjegyzékébe, nyilván a gazdagabb gyűjtők tartanak otthon néhány képet tőlük és amúgy a világ múzeumaiban elszórva megtalálhatók az életművük. Itt van pl. André Kertész, ha már nemzetközi segitséggel a Nemzeti Galériában kötöttek ki a képei. Az ő igazán jelentős korszaka Párizshoz köthető, ezért a jelentős képei Párizsban is maradtak, és halála után a késői képei is oda kerültek vissza, nem úgy, mint mondjuk Vasarely-é, ahol az örökösök még most is marakodnak a koncon. Az igazán jelentős gyűjtőknek nyilván van néhány képük tőle,, de azért nemzetközileg egy Brassai mondjuk jóval elismertebb. De nem is ez a kérdés, hanem hogy mitől marad meg Kertész életműve a fejünkben? Elolvasunk egy könyvet, amiben találkozunk a nevével, ez rendben van, aztán kimegyünk az Icp-be New Yorkba, ahol semmi...Ott Robert Capa a sztár. Akkor a Momába megyünk, ott meg Helmut Newton kiállitás van, és végül rá kell döbbennünk, hogy André Kertész képeit kiállitva már nagyon régen láttuk, ha egyáltalán. Moholy-Nagy és Robert Capa bezzeg végigturnézta a világot, Barcelonában a Ramblason plakátolták végig, persze abban benne volt Gerda Taro kapcsolata is, de mégis. Mi lesz ezekkel a nagy nevekkel, akiket mégsem látunk, legfeljebb a Ludwigban, néha, köszönet érte.
A válasz az, hogy a műkereskedelemben. Bármennyire is fájó, egy Brassainak meg kell küzdenie egy William Eggleston-al, hogy megbizonyosodjunk arról, érdemes ma is követni az életművét. A kölni Karsten Greve galériában most olyan 12000 euróért lehet venni egy eredeti 40*30 centis nagyitást, ami soknak tűnik, ha azon autót is vehetünk, de kevésnek, ha a fotótörténelem egy fontos darabjáról van szó. Kérdés, hogy ezzel a kölni kiállitással egyben művészettörténeti áttekintést is nyerhetünk, vagy ne legyünk ennyire naivak, és állapodjunk meg abban, hogy a galéria pénzt lát ezekben, és persze mindennek mekkora hatása van az életműre?

Budapest Art Fair

Persze most nem igy hivják, meg nem is ott van, de a lényeg azonos. Pestnek szüksége van egy ilyen fórumra, hogy megmutassa, még él a művészeti piaca. Mert bár hivatalosan senki sem panaszkodik, azért nem sok piros pötty szegélyezte utamat a csarnokban. Persze kár is ezt a kérdést feszegetni, egy igazi vásárló legfeljebb a galéria nevét jegyzi meg, majd később is ráér alkudozni.
Egy ilyen bevezető után már semmit sem kell irnom, gondolom mindenki érzi, mennyire érdekesnek találtam a bemutatkozást. Pedig jó ötlet volt az ingyenjegy, gondolom nem ezen múlt az anyagi siker, merthogy a látogatók csak úgy szálingóztak, mint a hó-tette volna, ha nincs 15 fok. Bizonyos galériáknak nagyon örültem, persze sokan meg nem állitottak ki, de persze a törzsközönség el tud menni a Moszkva tér mögé vagy az Andrássy útra.
Ha már abszolút belsőséges lett a tér, örültem volna, ha néhány klasszikusabb művet/alkotót is elhoznak, mert igy elég nehezen feldolgozható lett a tárlat. Gondolom direkt nem akartak húzóneveket hozni, de az is lehet, hogy én nem ismerem a kortársakat. Vagy egyszerűen hagyjuk a téteket, és foglalkozzunk a lakáshitelünkkel, a művészet majd megvár. Jövőre, veled vagy mással, ugyanitt vagy máshol.