Foam

Félig komoly kiállitást hozott össze az amúgy is mindig újitó Foam galéria a fotó és a múzeum jövőjéről. 4 kurátort kértek fel, hogy vázolja fel a fotómúzeum jövőjét. Ez aztán a könnyű feladat. Még mielőtt megnéznénk a képeket, már tudjuk is: installációk, internet, közösségi oldalak, videó és többcsatornás művek, ezek a trendek most. És tényleg. Az egyik kurátor az egyik közösségi oldalról szedett le többezer képet, hogy ezzel is mutassa, a múzeum mindenki számára szabad lesz és a művészi szempontok egyáltalán nem játszanak szerepet. Egy másik kurátor az egész termet képernyőkkel boritotta, hogy ezzel valami nagyon hasonlót mutasson, hiszen ha a fotónak nincs tárgyiasult formája, akkor bármikor összekeverhető vagy akár kitörölhető anélkül, hogy az feltűnne bárkinek is. Ez persze megint közhely, mint ahogy a fotó felületéből kinövő tárgyakat sem most kezdték el késziteni először.
Ettől függetlenül valóban megfigyelhető, hogy már mindenki fotózik, ha mással nem, mobillal, és persze nem minden fényképünket nyomtatjuk ki, miáltal az archiválás előtérbe kerül, mégha ez nem is nyilvánvaló elsőre. Oké. Csakhogy a múzeum vagy galérialátogató emberek nem azért mennek oda, hogy a közösségi oldalakról összeszedett képeket nézzenek, hiszen azt otthon is megtehetik, és elrontott nyaralási képek is bizonyára akadnak a számitógépükön. Hgy elitista vagyok? A művészet mindig is kevesek kiváltsága volt és ez igy is marad, ez az én jövőképem.

Évértékelő

Kicsit unalmas már minden évben a válságot emliteni, pláne hogy hivatalosan már el is múlt, de ez van. Egy new yorki beszámolót nem ezzel inditanék, bár ott is érezhető az, ami itt a végeken végképp leegyszerűsitette a helyzetet. Nem kell gondolkodni azon, hogy kitől vesznek, meg hogy az árak, merthogy nem nyilnak a pénztárcák. Se befutott alkotóra, se ismeretlenre, se jó műre, se rosszra. Illetve továbbra is van mondjuk 10 ember, akiket sajnos nem ismerek személyesen, akiket ez az egész nem érdekel, talán nem is hallottak erről a válságdologról, és ők azt teszik amit eddig. Mindenki más hallgat. Mondjuk az is érdekes, hogy a galériák is, már amelyik nem zárt be, kicsit vastagabban méri a művészetet: voltam olyan megnyitón, ahol az addig 200000 körül eladogató festő új képeit 960000-ért rakták ki, ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy teljesen mindegy, mit irnak ki.
Nagyon erősen megfigyelhető kicsit nyugatabbra a táblaképek trendből való kiesése, ami mondhatni 10 éve tart minimum. A művészeti lapok szivesebben és bővebben irnak installációkról, performance-okról vagy bármiről, ami nem hagyományos kép. Ezzel szemben a gyűjtők biztosra mennek, és szinte kizárólag olajfestményt vesznek még mindig, viszont a válság miatt csak befutott alkotótól. A többiek kopogtassanak a múzeumoknál, amik egyre fontosabbá válnak, merthogy közönséget vonzanak, és ez a mérhető tömeg elhiteti velük, hogy valóban formálhatják a művészettörténetet. Érdekes, hogy miközben a múzeumok kortárs galériákká válnak, a galériák múzeumi anyagokban gondolkodnak, egyre több a visszatekintő, nagy horderejű kiállitás.
Ahogy néztem idén a művészeti vásárokat, csak a biztos sikernek látszó dolgokkal jöttek elő, nyoma sem volt kisérletezgetésnek. Érdekes, hogy a klasszikus avantgárd, vagyis az 1920-as években készült művek mennyire tetszenek a vásárlóknak, el tudom képzelni, hogy az az utolsó korszak, amit még be tudnak fogadni - és most esztétikailag értékelek. Amúgy is van egy nagyon erős szembenállás a tömegek múzeuméhsége és a maréknyi művészetértő és bennfentes között, és persze a kettő között továbbra sem, sohasem képzelhető el átjárás...

Hans Belting: a művészettörténet vége könyvajánló

Ilyenkor év vége felé előkerülnek az áttekintő munkák, a művészettörténetre reagáló vagy azt különösen értelmező szerzők, s mig évközben legfeljebb mosolygok egy új elméleten, ilyenkor van is időm átgondolni. Persze nehéz a nagyotmondás és a szócséplés között lavirozni, ezért általában ezek a művek meg se próbálnak újat mondani, hiszen egy olyan mondattal, hogy "a múzeumok szerepe egyre inkább a szórakoztatás felé mozdul el", ki lehet tölteni párszáz oldalt. Hans Belting viszont van akkora név a szakmában, hogy a könyvét már csak sznobságból is komolyan kell venni. Na igen, az oximoron ott van elásva, hogy miközben Hans barátunk nagyotmond, és művészek százait rángatja elő kalapjából, csak hogy állitásait igazolja, azért a szövegben bőven kikacsint az olvasókra, hogy ti hülyék, azért amit mondok, az is csak egy elmélet, nem kell annyira komolyan venni. Ettől egy kicsit szimpatikussá is válik, de ha elárulom, hogy háromszor kezdem el olvasni ezt a könyvet, mert kétszer elaludtam rajta, azért mégsem borulok le előtte. De talán ez is csak az elméletét igazolja: azt állitja, hogy már nem érdemes átfogó művészettörténetet irni, csak egy szeletet megmutatni, és az olvasó majd összerakja a fejében a teljes képet, vagy nem. Az ő baja. A könyv maga is itt válik érdektelenné, ugyanis annyi stilust, irányzatot és nevet hoz fel, amivel nem tud megbirkózni, nem bir mindegyikről részletesen irni, a figyelmes olvasó, aki túltette magát a nyelvezeten, azt is kiszúrja, hogy a fele név csak megemlitve lett, és az égvilágon semmit sem tudtunk meg róluk. Igy aztán ezt a könyvet azoknak a művészettörténettel foglalkozó sznoboknak ajánlom, akik még nem ismernek többezer előrángatható nevet, de már elég mélyen beleásták magukat a témába ahhoz, hogy ne kelljen frusztrálódniuk az ismeretanyag miatt. Ők bizonyára tömött sorokban fogják megrohanni a könyvesboltokat...

Winkler Nóra: Csillagtúra

Bajban vagyok, mert a könyv nem jó. Amikor elkezdtem a blogot, azt mondtam magamnak, hogy nem irok a negativ dolgokról, nem húzok le senkit, mert egyrészt nem erre szeretném pazarolni az energiáimat, másrészt annyi értékes dolog történik, hogy az is bőven megtölti a blogot. Sokszor éppen azzal, hogy nem irtam valamiről, mondtam leginkább véleményt. Hiszen mi másról kellett volna irnom, mint az Artfolio könyvről, ami magyar művészek külföldi sikereit mutatja be? Mégsem került be, mert sajnos egy rosszizű reklámkiadvány. Ugyanigy elveszhettem volna az új fotográfiai múzeum terveiben, de az meg politikai ügy, abból is a rondábbik fajta. Hagyjuk.
Az utóbbi időben egyáltalán nem irtam itthoni kiállitásokról, ami nem azt jelenti, hogy mindegyikről rossz a véleményem, csak azt, hogy számomra nem voltak átütő erejűek. Vagy tompitsuk azzal, hogy nem vágtak a profilba, mint pl. a Bizottságról szóló. Vagy az is valószinű, hogy kevés helyen voltam, és amúgy is műveletlen vagyok. Ez mind rendben van, de Winkler Nórával úgy voltam, hogy elég sok helyen feltűnik ahhoz, hogy érdekeljen a könyve. Sajnos senki sem mondta meg neki, hogy ne engedje ki ezt a kezéből. Egy barátom kedvéért irom le: csajok csivitelve csacsognak. Erről van szó: Nóra elmeséli a gyerekkorát, hogy mit főz, milyen volt mexikói nyaralásán, és közben olyan bombasztikus dolgokat tudhatunk meg tőle, hogy a képeket szineik alapján is rendezhetjük. Persze igazságtalan az előző mondat, de én is voltam Barcelonában a Miró múzeumban, ne onnan kezdje, hogy egyébként milyen a város, és a dombon az épület, és legfőképpen ne azt állapitsa meg, hogy milyen belsőséges a kiállitás. De még ezzel együtt is tudom ajánlani a könyvet: csajoknak, egy barátnővel való találkozás előttre.

Carré d'artistes

Ennek a dolognak nem kéne működnie. Fix méretek, ráadásul több is, fix árak, maga a megtestesült szabványositás, megaplázát vizionálunk, és közben ez a galéria egy apró saroküzlet a latin negyed közelében. A látogatók többsége diák, vagy legalábbis nem gazdag, de nem is baj. Itt egyenlőség van. Minden művész ugyanannyiba kerül, csak a képmérettől függ az ár, ami nekem egy kicsit drága, de nekik talán egy jobb vacsora, egy hétvégi program. 300 euró a legdrágább kép, ami sok, ha úgy vesszük, hogy ismeretlen festő ismeretlen műve, de a kiállitott képek meglepően jók. Szó sincs a Lumasban látható közhelyes feldolgozásról, pár perc alatt azt veszem észre, hogy komolyan vizslatom a pénztárcámat, hogy kijön-e belőle az áhitott kép. Talán, ha nem ülnék be teázni, és nem vennék albumokat, és...És persze ekkor eszembe jut, hogy már megint a pénzre gondolok, holott a művészetre kéne..Csak ne lennének ilyen jók a képek! A Louvre-ban senki sem úgy sétál, hogy na jó, megveszem ezt a Boticellit, de ilyen árak mellett könnyebb műgyűjtőnek lenni, és hirtelen szimpatikussá válik az egész. Lehet, hogy itthon is igy kéne kezdeni?

Belterjes

az egész művészvilág, és ne gondoljuk, hogy csak nálunk. Vegyük az Artforum legújabb számát. Monika Zawadski-t mutatja be, aki a prágai Svit galériában állit ki, egy bizonyos Dan Perjovschi-val. Aki az előző mondatból a Prága szót találta csak ismerősnek, ne kedvetlenedjen el. Dan Perjovschit a Jiri Svetska galériából ismerem, miután egy megnyitón az amúgy abszolút középszerű munkák között megtaláltam a recesszió egyik rajzát. Miután fél óráig nem birtam abbahagyni a nevetést, átmentem a könyvesbolt részre és gyorsan megvettem a katalógusát. A Jiri Svetska galériába meg úgy kerültem, hogy pár éve Bázelben láttam őket, és felirtam a galéria nevét, mint figyelemre méltó helyet, amit meg kell látogatnom. Innentől a szálak egy irányba tartanak. A Svit galéria az utóbbi évek legmenőbb és legmodernebb művészeti helye, hihetetlenül bátrak és szemtelenek, teljesen eladhatatlan, és persze néha megemészthetetlen művészetet mutatnak be, profi személyzettel és sajtóval. Monika Zawadskit nem ismerem és nem is tetszenek a munkái, most hogy megismertem.
Az Artforum kritikusa velem ellentétben, merthogy amerikai a lap, Kölnben találkozott Dan Perjovschi kiállitással, és tuti, hogy felirta a nevét, mert Prágában régi ismerősként üdvözli.
A kör tehát bezárult, a kiállitást akár meg se tartsák, a lényeg, a sajtószereplés már megvolt. Mellesleg bármilyen kiállitást fel lehetne dobni egy kis Perjovschi rajzzal, igy eleve nem voltak nagy reményeim. A valóság azért mindig szembemegy a koncepcióimmal. a dolog valahogy mégis működik, vagy legalábbis mintha, nem érzem erőltetettnek. Azt azért nem mondom, hogy teljesen értem is, de azért mégis van valami nyughatatlan gondolatiság a tárlatban. Mondom én hogy belterjes..