Hans Belting: a művészettörténet vége könyvajánló

Ilyenkor év vége felé előkerülnek az áttekintő munkák, a művészettörténetre reagáló vagy azt különösen értelmező szerzők, s mig évközben legfeljebb mosolygok egy új elméleten, ilyenkor van is időm átgondolni. Persze nehéz a nagyotmondás és a szócséplés között lavirozni, ezért általában ezek a művek meg se próbálnak újat mondani, hiszen egy olyan mondattal, hogy "a múzeumok szerepe egyre inkább a szórakoztatás felé mozdul el", ki lehet tölteni párszáz oldalt. Hans Belting viszont van akkora név a szakmában, hogy a könyvét már csak sznobságból is komolyan kell venni. Na igen, az oximoron ott van elásva, hogy miközben Hans barátunk nagyotmond, és művészek százait rángatja elő kalapjából, csak hogy állitásait igazolja, azért a szövegben bőven kikacsint az olvasókra, hogy ti hülyék, azért amit mondok, az is csak egy elmélet, nem kell annyira komolyan venni. Ettől egy kicsit szimpatikussá is válik, de ha elárulom, hogy háromszor kezdem el olvasni ezt a könyvet, mert kétszer elaludtam rajta, azért mégsem borulok le előtte. De talán ez is csak az elméletét igazolja: azt állitja, hogy már nem érdemes átfogó művészettörténetet irni, csak egy szeletet megmutatni, és az olvasó majd összerakja a fejében a teljes képet, vagy nem. Az ő baja. A könyv maga is itt válik érdektelenné, ugyanis annyi stilust, irányzatot és nevet hoz fel, amivel nem tud megbirkózni, nem bir mindegyikről részletesen irni, a figyelmes olvasó, aki túltette magát a nyelvezeten, azt is kiszúrja, hogy a fele név csak megemlitve lett, és az égvilágon semmit sem tudtunk meg róluk. Igy aztán ezt a könyvet azoknak a művészettörténettel foglalkozó sznoboknak ajánlom, akik még nem ismernek többezer előrángatható nevet, de már elég mélyen beleásták magukat a témába ahhoz, hogy ne kelljen frusztrálódniuk az ismeretanyag miatt. Ők bizonyára tömött sorokban fogják megrohanni a könyvesboltokat...