st galleni kalandok

Kicsit nevetséges volt, amikor beléptem a kiállitótérbe, ami a Szépművészeti Múzeum alagsorának egyik hátsó terme, és szembesültem azzal, hogy teljesen egyedül vagyok, egy kedves teremőr hölgy csodálkozva nézett rám, majd megkérdezte, eltévedtem-e. Megmagyaráztam neki, hogy én szeretem a nonfigurativot, mire furcsán felvonta a szemöldökét, aztán másról kérdezett. Mondjuk a szemtelenség teteje 2000 ft-ot elkérni egy talán 50 nm tárlatért, pláne hogy egy halandónak Tápies lehetett az egyetlen ismert név.
De hagyjuk a formaságokat, mert a képek igenis megérik a vesződséget. Messziről ordit, hogy nem öt perc alatt firkálták össze őket, mégha első pillanatban úgy is tűnik. Itt kérem koncepció van. Az iskolapéldája annak, hogy attól, mert egy kép nem egy pucér csajt ábrázol, még van benne gondolat. Persze nagyon fontos, hogy pihenten és gondolatokra éhesen érkezzünk. De még mindig nem szóltam a lényegről. A kiállitás is kitér rá, de igazán a remek katalógusból teljesedik ki a történet, ugyanis ezek a művészek együtt dolgoztak, egymással beszélgetve, kreativkodva jöttek létre a képek. A megnyitók sokszor összeművészeti események voltak, pont mint a Versdallam, ha ismeritek. Irók olvasták fel szerzeményüket, amiket rögzitettek, limitált példányszámú albumok készültek, sok összejövetelen vitatták meg az éppen aktuális kiállitást. Grafikai mappákat hoztak létre, és úgy egyáltalán: hagyták, hogy a különböző művészeti ágakban működő emberek kicseréljék a gondolataikat. Mindig is igy képzeltem el az alkotást, nem egy magányosan dolgozó Csontváry-ként, hanem műhelymunkaként, együtt gondolkodásként. Most már bizonyitékom is van arra, hogy ez a módszer nagyon is működik.

szakmaiság = szakralitás?

Hamvas Béla Babérligetkönyvét olvastam, s mivel a szerző rögtön az elején művészettörténetre terelte a szót, óhatatlanul vegyes érzésekkel olvastam tovább. Hamvas ugyanis a nagy megmondó, mindenről van véleménye és az általában találó is. De mi köze van a művészettörténethez?
Az irása arról szól, hogy a tájkép sosem a valóságot ábrázolta és nem is az a célja. Ez egy közhely. Ugyanakkor ahogy bevezeti ezt a gondolatsort, az nagyon is egyedi, és ha nem kritikus kedvemben vagyok épp, találónak is nevezném. Akkor mi is a bajom? Mindig is utáltam azokat, akik azt gondolták magukról, hogy egy témához csak ők értenek, netán folyamatosan az ő témájukról irnak kizárólag, nem veszik észre, hogy a művészet is igencsak el tud kalandozni már tudományágak területeire. Sőt, ha mondjuk András Editre gondolok (nem tudom miért éppen ő jutott eszembe), akkor elsősorban nem is művészettörténésznek, hanem feministának gondolom, aki egyébként művészi kérdésekkel foglalkozik. A széles műveltség egyébként is elkerülhetetlen, hiszen hogy tudnék reneszánsz képekről beszélni a humanizmus, az egyház, a Mediciek, Savonarola nélkül?
Szóval 1:0 Hamvasnak. Azért mégis van bennem egy kétely, hogy a fickóban van valami nagyon korszerűtlen. Ez pedig abszurd módon épp a magabiztossága, a kinyilatkoztatás jellege. Hamvas mindig mindent tud, mindenre tud egy idézetet vagy példát, legtöbbször persze az ókori görögöktől, akiket ma már nem tartunk annyira fontosnak, illetve műveletlenek vagyunk, de mégis, ma már nem divat minden kérdést megoldani, lezárni, még kisért a vörös farok, vagy csak általában sablonosnak érezzük a lezárt dolgokat. És ez az a pont, ahol döntő fölénybe kerülök: Hamvas az egész irást végül a szakralitásra vezeti ki, vagyis azt mondja, hogy minden tájábrázolás szükségszerűen vallási ábrázolás is, és ezekben a tájakban meg kell találnunk Istent. Ezt a képet már könnyebb megcáfolni, de vajon hogy is állok ezzel a kérdéssel valójában?

Bukta Imre

kedvéért képes voltam leutazni Debrecenbe a Modembe, és személyes tárlatvezetései egyikén röhögtem végig anno a magyarázatait a képeiről. Bukta Imre nagyon menő ma már, képei a legjobb gyűjteményekben vannak, satöbbi, és mellesleg nagyon érintőlegesen foglalkozik fotóval, sokkal inkább installációknak beillő festményei borzolják a közizlést, tehát nem irnék róla, de a Park galériában látható új sorozata elgondolkodtatott. Pont annyira, amennyire Marina Abramovics túlzó és hatásvadász a fegyvereivel, amelyeket gyerekek tartanak, Bukta Imre annyira aktuális és közérthető. Persze az, hogy a világ rossz irányba megy, nem meghökkentő egy művésztől, csakhogy Abramovicsnál nem tudok azonosulni a témával, mivel régóta nem láttam hasonlót, a génmanipuláció nagyon is aktuális kérdés. A műfaj ráadásul rettentő nehéz: úgy mondani valami lényegbevágót a témáról, hogy ne tűnjön nagyon direktnek de szóljon is valamiről.
Volt egy időszak, amikor a művészetet igy csoportositottam: esztétikai vonalon kezel egy kérdéskört, vagy direkt állásfoglalást tesz közzé? A fotóban a dokumentarizmus is teljesen elválik a művészettől, hiszen az előbbiben a művészi szempontok mellett a hitelesség a legfontosabb, a művészetben pedig a mondanivaló. A kettő ritkán keveredik, és legtöbbször akkor is egy dokumentarista fotós bukik le megrendezett jeleneteivel. Képzeljük el Erdély Miklóst, ahogy a performansza közben Keith Haring-osan fest...Ehhez képest azt kell mondanom, hogy Bukta Imre képei esztétikailag is működnek, ez pedig kiérdemel egy elismerő csettintést.

A nők

Elnézést kérek mindenkitől, aki eddig olvasott, most meg azzal szembesül, hogy alig van bejegyzés. Nem, nem menekültem el és attól sem kell tartani, hogy mostantól viráglocsolási tippeket fogok adni, egyszerűen nem teljesültek a feltételek, miszerint a blogban nem kritizálok, mármint nem azért irok valakiről, hogy lehúzzam, vagyis megpróbálok pozitiv maradni, valamint a nemzetköziség, kinti kapcsolatok igen fontos témák. No igen, mondhatjátok, engem is elért a babaláz, és az elmúlt években havonta egyszer biztosan utaztam, idén meg még csak egyszer jutottam csak át a határon, akkor sem kiállitásügyben. No de ne nyafogjunk, a környezet is sokat tett a némaságért, hiszen az egyik kedvenc galériám, a Nessim bezárt, egyébként 58 másik mellett, amik meg maradtak, nos sokszor nem igazán kedvemre való a felhozataluk. Itt van mondjuk a Hemingway keresztnevére hajazó galéria, ami nagyon szép, meg minden, de mint mondtam, csak rosszat nem fogok irni róluk. Akkor inkább legyen csend.
Egyébként mostanában azon gondolkodtam, hogy jó-e manapság művésznek lenni. Persze ha már ezen merengek, akkor nyilvánvalóan nem jó, hiszen egyébként pezsegnék a tárlatok között. Jó kis kettéosztottság van, vagyis a régóta dolgozó nagy nevek, amellett, hogy nem kapják meg az őket megillető érdeklődést, azért ki tudnak állitani, viszont a kevés referenciával rendelkezők nemigen. Ami azért mókás, mert Picasso sem ünnepelt sztárként kezdte, ilyen szempontból André Salmon könyvét ajánlom legjobban, aki tényleg kortársuk volt, és járt a Csónakházban.
No de vissza a kortárshoz. Apropó, jártam a leghiresebb várbéli galériánkban, a Ferenczy kiállitás nem is megvetendő, csak én még emlékszem arra, hogy a kiállitott képek nagy része az állandó kiállitáson senkit sem érdekeltek, igy csoportositva viszont úgy tűnik, inkább a szervező éne került előtérbe.
Van egy új művészeti lapunk is, lehet hogy irok róla külön is, a cimlapon a világ vezető művészeti magazinjának kiáltja ki magát, ami közröhej, mert még a közelében sincs. Mondjuk az első 250-ben benne van. De nem hiszem, hogy egy Artforum különösebben izgatná magát miatta. Ezt csak azért mondom, mert a honi művészvilág kicsi, és valójában nem az ő bemutatásuk lenne fontos (dehogynem, csak éppen főműsoridőben, vagy cimlapon más újságokban is), hanem a kinti események követése, hiszen nem mindenki jut el havonta a Centre Pompidou-ba.
Van egy új tévés műsorunk is, egészen kellemes volt, amikor pl. kiderült, hogy a műsorvezetőnő beszél franciául, ami ugyan a művészvilágban alap, de azért mégis jó, hogy nem egy csizmadiát raktak oda. A műsor is egész jó, most nincs kedvem kritizálni.
De ezekkel együtt is: most éppen nem művésznek kell lenni, hanem elmenni egy taposómalomba havi x millióért, és abból a pénzből műalkotásokat venni. Utána meg lehet reménykedni, hogy ez a művszet dolog nem 89 utáni fellángolás része volt, amit később úgy dobtak el, mint levetett autót az első nagyszerviz előtt...