Bukta Imre

kedvéért képes voltam leutazni Debrecenbe a Modembe, és személyes tárlatvezetései egyikén röhögtem végig anno a magyarázatait a képeiről. Bukta Imre nagyon menő ma már, képei a legjobb gyűjteményekben vannak, satöbbi, és mellesleg nagyon érintőlegesen foglalkozik fotóval, sokkal inkább installációknak beillő festményei borzolják a közizlést, tehát nem irnék róla, de a Park galériában látható új sorozata elgondolkodtatott. Pont annyira, amennyire Marina Abramovics túlzó és hatásvadász a fegyvereivel, amelyeket gyerekek tartanak, Bukta Imre annyira aktuális és közérthető. Persze az, hogy a világ rossz irányba megy, nem meghökkentő egy művésztől, csakhogy Abramovicsnál nem tudok azonosulni a témával, mivel régóta nem láttam hasonlót, a génmanipuláció nagyon is aktuális kérdés. A műfaj ráadásul rettentő nehéz: úgy mondani valami lényegbevágót a témáról, hogy ne tűnjön nagyon direktnek de szóljon is valamiről.
Volt egy időszak, amikor a művészetet igy csoportositottam: esztétikai vonalon kezel egy kérdéskört, vagy direkt állásfoglalást tesz közzé? A fotóban a dokumentarizmus is teljesen elválik a művészettől, hiszen az előbbiben a művészi szempontok mellett a hitelesség a legfontosabb, a művészetben pedig a mondanivaló. A kettő ritkán keveredik, és legtöbbször akkor is egy dokumentarista fotós bukik le megrendezett jeleneteivel. Képzeljük el Erdély Miklóst, ahogy a performansza közben Keith Haring-osan fest...Ehhez képest azt kell mondanom, hogy Bukta Imre képei esztétikailag is működnek, ez pedig kiérdemel egy elismerő csettintést.