2012. március 29., csütörtök

st galleni kalandok

Kicsit nevetséges volt, amikor beléptem a kiállitótérbe, ami a Szépművészeti Múzeum alagsorának egyik hátsó terme, és szembesültem azzal, hogy teljesen egyedül vagyok, egy kedves teremőr hölgy csodálkozva nézett rám, majd megkérdezte, eltévedtem-e. Megmagyaráztam neki, hogy én szeretem a nonfigurativot, mire furcsán felvonta a szemöldökét, aztán másról kérdezett. Mondjuk a szemtelenség teteje 2000 ft-ot elkérni egy talán 50 nm tárlatért, pláne hogy egy halandónak Tápies lehetett az egyetlen ismert név.
De hagyjuk a formaságokat, mert a képek igenis megérik a vesződséget. Messziről ordit, hogy nem öt perc alatt firkálták össze őket, mégha első pillanatban úgy is tűnik. Itt kérem koncepció van. Az iskolapéldája annak, hogy attól, mert egy kép nem egy pucér csajt ábrázol, még van benne gondolat. Persze nagyon fontos, hogy pihenten és gondolatokra éhesen érkezzünk. De még mindig nem szóltam a lényegről. A kiállitás is kitér rá, de igazán a remek katalógusból teljesedik ki a történet, ugyanis ezek a művészek együtt dolgoztak, egymással beszélgetve, kreativkodva jöttek létre a képek. A megnyitók sokszor összeművészeti események voltak, pont mint a Versdallam, ha ismeritek. Irók olvasták fel szerzeményüket, amiket rögzitettek, limitált példányszámú albumok készültek, sok összejövetelen vitatták meg az éppen aktuális kiállitást. Grafikai mappákat hoztak létre, és úgy egyáltalán: hagyták, hogy a különböző művészeti ágakban működő emberek kicseréljék a gondolataikat. Mindig is igy képzeltem el az alkotást, nem egy magányosan dolgozó Csontváry-ként, hanem műhelymunkaként, együtt gondolkodásként. Most már bizonyitékom is van arra, hogy ez a módszer nagyon is működik.

1 megjegyzés:

Molnár Éva írta...

Kedves Balázs! Örülök, hogy nemcsak nekem volt nagy élmény ez a kiállítás. Ez egy kincsesbánya, amit nagyon sokféleképpen lehet hasznosítani még a művészetpedagógiában is. Voltam tárlatvezetésen is - a műfajt nem szeretem - és Bódi Kinga fantasztikus volt!