Hamvas Béla Babérligetkönyvét olvastam, s mivel a szerző rögtön az elején művészettörténetre terelte a szót, óhatatlanul vegyes érzésekkel olvastam tovább. Hamvas ugyanis a nagy megmondó, mindenről van véleménye és az általában találó is. De mi köze van a művészettörténethez?
Az irása arról szól, hogy a tájkép sosem a valóságot ábrázolta és nem is az a célja. Ez egy közhely. Ugyanakkor ahogy bevezeti ezt a gondolatsort, az nagyon is egyedi, és ha nem kritikus kedvemben vagyok épp, találónak is nevezném. Akkor mi is a bajom? Mindig is utáltam azokat, akik azt gondolták magukról, hogy egy témához csak ők értenek, netán folyamatosan az ő témájukról irnak kizárólag, nem veszik észre, hogy a művészet is igencsak el tud kalandozni már tudományágak területeire. Sőt, ha mondjuk András Editre gondolok (nem tudom miért éppen ő jutott eszembe), akkor elsősorban nem is művészettörténésznek, hanem feministának gondolom, aki egyébként művészi kérdésekkel foglalkozik. A széles műveltség egyébként is elkerülhetetlen, hiszen hogy tudnék reneszánsz képekről beszélni a humanizmus, az egyház, a Mediciek, Savonarola nélkül?
Szóval 1:0 Hamvasnak. Azért mégis van bennem egy kétely, hogy a fickóban van valami nagyon korszerűtlen. Ez pedig abszurd módon épp a magabiztossága, a kinyilatkoztatás jellege. Hamvas mindig mindent tud, mindenre tud egy idézetet vagy példát, legtöbbször persze az ókori görögöktől, akiket ma már nem tartunk annyira fontosnak, illetve műveletlenek vagyunk, de mégis, ma már nem divat minden kérdést megoldani, lezárni, még kisért a vörös farok, vagy csak általában sablonosnak érezzük a lezárt dolgokat. És ez az a pont, ahol döntő fölénybe kerülök: Hamvas az egész irást végül a szakralitásra vezeti ki, vagyis azt mondja, hogy minden tájábrázolás szükségszerűen vallási ábrázolás is, és ezekben a tájakban meg kell találnunk Istent. Ezt a képet már könnyebb megcáfolni, de vajon hogy is állok ezzel a kérdéssel valójában?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése