Mizu?

Ha valaki megkérdezné, mik a legfontosabb kulcsszavak a kortárs művészetben, ezt válaszolnám:
1. Krizis. Már nagyon unjuk a 2008-as válságot emliteni, de úgy tűnik, az akkor eltűnt, egyébként nem szivesen látott spekulativ, meg persze sznob közönség nélkül a művészet maximum 100 ember ügye. A vásárlók eltűntek, a galériák sorra zárnak be, és nem is látszik az a fénysugár, ami bizakodásra adhatna okot. A művészek bajban vannak, mert nincsenek vevők, sokan más foglalkozás után néznek, tanitanak, bármivel foglalkoznak, amiből pénzt látnak.
2. Állami szerep. Ha nincs pénz a piacon, miért nem ad az állam? Igy kesereg jópár galéria és intézmény, de nincs szerencséjük, mert óriási elvonások zajlanak itt is. Ami valahol érthető, csak szomorú: megpróbált már valaki egy vidéki múzeumba betérni? Én akárhányszor próbálkoztam, mindig üres épületben lézengtem, kivéve a Modemet és a pécsi Nyolcak kiállitást. Ha viszont nincs látogató, akkor fenntartsunk-e egy komoly apparátust a senkit sem érdeklő, de jól hangzó múzeumokra? Persze ettől még a Nemzeti Galéria leköltöztetése agyrém, a politika pedig ne próbáljon beleszólni művészeti kérdésekbe és kész.
3. Európa, közel és messze. Bár néha még a párizsiaktól is kaphatunk olyan kétértelmű dicséretet, hogy Pest az ma, mint Párizs volt a nagy művészeti boom előtt, ezzel próbálva nosztalgiát ébreszteni, ne próbáljunk meg úgy tenni, mintha Európa nyugati feléhez tartoznánk. Elég bemenni egy-egy galériába: 10000 euró Párizsban egy közepesen fontos művész egyetlen képe. Nálunk ebből a teljes életművet lehet megvenni.
4. Aukciós piac. Rendben, már a Báv is tartott aukciókat, de igazán csak néhány éve jutott el a szélesebb közönséghez, hogy nálunk ilyen is van. Persze sajátos itthoni logikával csináljuk ezt is: azt nem áruljuk el, hogy mennyi a kép ára, vagyis milyen össze felett adja el az eladó a képet, csak azt, hogy mennyit ér a kép egy ideális világban. Nem baj, az amerika majmolással az aukciók is egyre sikeresebbek lesznek a pénzes amatőrök között, a többiek pedig galériák hátsó szobáiban fognak vásárolni, bármilyen csábos is W. Nórával találkozni egy aukción.
5. Art Fair. Ez is egyike a külföldön fontos szókapcsolatoknak. Persze kint is megszűnnek vagy átváltoztatják magukat a vásárok, de valahogy mégis egyre fontosabb terepnek számitanak. Nem úgy nálunk: túl azon, hogy meg is szűnt a Budapest Art Fair, még amikor volt akkor is sok fontos galéria kimaradt, mondván, az ő vásárlóiknak nincs szükségük a rivaldafényre.
6. Értékek. Na itt van a legnagyobb katyvasz. Mivel itthon még a legfontosabb alkotók sem feltétlenül kapják meg a megérdemelt rivaldafényt, külföldön meg ezek a "nagy mesterek" néha ismeretlenek, néha meg még nem is igazán érdekesek, ezért teljes a kavarodás abban, hogy mi számit jó művészetnek. Ami eladható? Amire külföldi galériák harapnak rá? Vagy ami itthon befut, felkapják, és a média pihe-puha tollpárnáiban hemperegtetik? Nem könnyű, e helyt még én is csak arra vállalkozom, hogy a jó izlésre és műveltségre hivatkozom...

Kortárs műtárgy-kereskedelem konferencia

Ez a cim nagyon úgy hangzik, mint egy semmitmondó pr cikk egy napilapban, pedig a Károlyi Alapitvány szervezte esemény francia orientáltsága valóban nemzetközivé tette az eseményt. A legjobb persze az az egészben, hogy igazán jók a témafelvetések. Pl. kell-e és milyen állami szerepvállalás a művészetben? Mikor válik el a művészet és a művészet értéke? Az egyik pillanatban egyetemi órán érzem magam, aztán galériások beszélnek a művészek felfuttatásáról, aztán a kinaiak a téma... A szervezők kétségtelenül teljes képet próbálnak adni, amitől furcsamód mégis az az érzésem, hogy közhelyeket gyűjtünk. Vegyünk egy konkrét témát. A kinaiak kétségkivül az élre törtek, és megelőzték forgalom tekintetében is az Usát, vagyis immár kinai a világ legdrágább képe, ami eddig stabilan Picasso volt. Döbbenetes, de amerika után Anglia jön, és a franciák forgalma csak kb. a fele az angolénak, pedig az átlagember előbb vesz és rak fel képet Párizsban, mint a csatorna másik oldalán. Erre persze Damian Hirst a válasz, és oké, de ha ő az etalon, akkor valami baj van a művészettel. És persze ugyanez a kinaiak vonatkozásában: a legdrágább kép egy európai szemmel abszolút érdektelen, hogy azt nem mondjam unalmas kép, és a többi nagyon drága kép sem találkozik az izlésemmel, ami persze nem jelent semmit, hiszen a pénz az pénz, mégha kinai is. Na ebből lesz nagy probléma hamarosan. A kinai művészek ugyanis nagy erőket forditottak arra, hogy megismerjék és elsajátitsák az európai kultúra nagy teljesitményeit, amit ezek után nem feltétlenül fognak megtenni, hiszen Qi Baishi nagyobb művész, mint Modigliani, hiszen drágább. Ugye? Tehát mostantól kinai irásjeleknek kell lenniük a bal felső sarokban és kész. A legnagyobb baj persze az, hogy nem is olyan könnyű a pénzügyi érveket félresöpörni. Az Art Bázel, a legnagyobb kortárs művészeti vásár átköltözhet Pekingbe, irjuk át a művtöri könyveket, és egyáltalán: ki tudna akár egyetlen kinai művészt is megnevezni? Úgy vettem észre, hogy eddig nagyon figyelmesen tanulmányozták a mi művészetünket, ugyanakkor ma már önálló hangon szólalnak meg, és speciálisan kinai problémákat dolgoznak fel a képeikben.
Kb idáig tart az én értelmezésemben a közhely, és a konferenciának innen kellene inditania, de persze nem innen kezd, hanem előbbről, aztán elveszik egy részletben, egy alkotónál, esetleg belecsúszik az állami ellenőrzés kontra művészettámogatás ecsetelésébe, és végül személyes élményekben csúcsosodik ki. Viszont ez azt is jelenti, hogy gondolatinditónak nagyon is megfelel a rendezvény, és mindenki az őt leginkább érdeklő témát játszhatja tovább magában. Könnyen lehet, hogy én is vissza fogok még térni néhány érdekesebb témakörre..

New York, Berlin, Budapest

A new yorki fotóház (International Center of Photography, Icp) Berlinbe és Budapestre szervez fotós utat. Az ajánló szerint e két legérdekesebb közép-európai város ad a legjobb teret egy jó kis fotóprojektnek. A viszonylag rövid ajánlóban egyedül Mai Manó házat emlitik meg, de gondolatban gyorsan össze tudnánk rakni a többi helyszint is. Jár a piros pont ezért az eredményért!

Keserű Ilona Veszprémben

nevettetett meg. Nem tudom, mit gondolnak a helyiek a Vass László gyűjteményről, de ismét teljesen egyedül forgolódhattam a múzeumban, sőt még egy csokit is elmajszoltam, hogy megjegyezzem Rita Ernst nevét, aki egy kék képpel teljesen elvarázsolt. No de hogy kerül ide Keserű Ilona? Csak azért nem értem, mert a gyűjtemény összes darabja hidegvérűen megkomponált, precizen kivitelezett konstruktivista kép, jópár közülük szerepelhetett volna a St Galleni kalandok tárlaton is, aztán jön egy hölgyemény, és néhány placsnival elintézi a képet. No de ne legyünk gonoszak, mondjuk inkább azt, hogy nonfigurativ képek. Na ezzel nem jutottunk közelebb. Talán induljunk el onnan, hogy a művész majdnem az összes szinnek ugyanakkora teret ad. Egyformán jelen van a sárga és a zöld, az se baj, ha ütik egymást, és ettől nagyon sok képe teljesen érdektelen lesz. Hanem azért van pár, ahol valahogy mégis működik a dolog, mégis meg lehet állni, és örülni, hogy egyfajta primitivizmusként a felhajigált szinek mégis összeállnak valamivé. Ha igy veszem, akkor viszont az egész túl szubjektiv lesz, és hirtelen nincs is kedvem továbbvezetni a gondolatot. A Vass László gyűjtemény sem következetes. Ejha.

A Documenta

számomra sokáig egy misztikus fotómúlt része volt, sokszor hallottam róla, vagy akár hivatkozásként elő- előkerült, de nem fogok úgy tenni, mintha bennfentes lennék. Sőt: ezek a hivatkozások is nagyrészt a hatvanas évekre utalnak, és olyan alkotókra, mint Vasarely, Picasso, szóval amikor pár éve a dokumentarizmust és a lelkiismeretet tették meg nem hivatalosan fő profilukká, akkor úgy voltam ezzel, hogy szép, de hozzám nem áll annyira közel.
Idén úgy tűnik változnak a dolgok, mert a júliusi eseményre már most elkezdték a ráhangolódást. Egész pontosan egy jó kis beszélgetéssel nyitott Major Virág és csapata a Laborban, melynek a témája az ideális állam volt. Szinte hihetetlen volt látnom, hogy a máskor szerény létszámú közönség egyre gyűlik az amúgy aprócska térben, és voltak, akik az utcára szorultak. Igaz, a résztvevők nevei jól hangzanak, a témáról meg könnyű beszélgetni, ki-ki milyen irányba mozditja el ezt az elég általános témát. De még ezzel együtt is tetszik, hogy ennyien eljöttek, bármi is volt az igazi ok...