Daido Moriyama

Ez a szimpatikus japán fotós lett az Icp, a new yorki fotóközpont életműdijasa. Már egy hónapja, viszont azóta gondolkodom azon, hogy tudnám idekötni, hogy blogbejegyzés legyen belőle. Az Icp-t ugyebár Cornell Capa alapitotta, , és.. Nem, sehogy se tudom átkötni. Mert Daido fontos a fotózásban, több mint 50 könyve jelent meg, persze van benne útikönyv is, most hirtelen Gink Károlyhoz tudnám hasonlitani, csak persze Japán méretekben, lehetőségekben. Akkor most átválthatok demagógba: miért nem ismerjük, ismerem ezt a fotóst, nem minden könyvét, de legalább egyet, és miért nincs nálunk kiállitása? Hopp, most pont nem ellenőriztem, hogy van-e könyve a Mai Manóban, de máshol esélye sincs..De ez a lemez untat. Mostanában azon filozofálgatok, hogy a nemzetközi vonalba kikerüléshez mi kell: először is, kiutazás, évente akár többször, múzeumok, művészeti helyek megismerése, eközben persze elmélyült alkotás. Egymásnak jócskán ellentmondó dolgok. De innen szép nyerni. Kezdhetjük is ennek a szimpatikus fazonnak a megismerésével.

Ideális kiállitások

A bejegyzés csak azért jön létre, mert megorroltam az egyik neves intézményünkre, aki éppen Tihanyi Lajos kiállitást szervezett. Persze semmi gond ezzel, leszámitva, hogy: 1. a Nyolcak kiállitás után iszonyú nehéz neki egymagában megteremtenie azt a hangulatot 2. az életműve, valljuk be elég szellősen fért el a 3 emeleten 3. nagyon kevés magyarázat vagy háttérinfó volt, és a képek egy része közelében sincs a főműveknek. Azért legyünk igazságosak: valakit ki kell rakni, és most szeptemberig legalább nem kell gondolkodni. Hanem azért ezzel is van egy kis bibi: szeptemberig az intézmény közelébe sem fogok menni, és nem mondhatnám, hogy a többiek is tennének a figyelmemért. Kicsit olyan ez, mint a Müpa: indulásakor annyira jó koncertek voltak, hogy mára már azt a néhány érdekeset sem nézem meg, mert egyszerűen hónapokat kell várni egy jó programra...A Szépművészeti legalább ismét fotóval jelentkezett, de nem fogok irni róla, a Ludwig próbálkozik, de idén még ott se jártam - Ackermann Ritán még tavaly voltam. Szóval nem vagyok oda a kinálattól. Persze lehet, hogy nem lenne tisztességes Gerhard Richtert számon kérni, vagy a többi nagyot, de a helyzet az, hogy nagyon hiányoznak pl. a new yorki galériák kinálatai. De még ha nem is őket citálom, akkor is lehetne több csoportos tárlat a mostani magyaroktól - te jó ég, hány olyan művész van, aki megérdemelne egy szóló kiállitást a Műcsarnokban! Aztán lehetne játszani a divatokkal, irányzatokkal, az egyébként méltatott, de már sehol sem bemutatott festőkkel, vagy egyáltalán, lehetne már végre valakinek egy ötlete, hogy mivel lehetne megszólitani a múzeumba járkálókat. Lehetne átfogó magyar fotótörténeti bemutató is, mert a Mai Manóban a helyszűke eleve gátat vet ilyesfajta törekvéseknek. Lehetnének külföldi fotóssztárok is, mint pl. David Lachapelle. A Momában meg közben Cindy Sherman kiállitás van. Ez mókás.

Enigma arts galéria

Nem véletlen, hogy a legtöbb galéria a belvárosban van, és persze Pesten. Nincs nemzetközileg jegyzett nem budapesti galériánk (hacsaknem Szentendrén az az egy, véletlenül). Pestet meg szűkitsük le mondjuk a Szépművészetitől a Nemzetiig, a várig. A kettő közötti területen tömegközlekedéssel jól elérhetően igyekszik az a néhány galéria, akik nem a Király utca és környékén vannak (ott elég sok bezárt). Ez nem véletlen. Az agglomerációban csak alszanak a népek, beülnek a kocsijukba, és eszük ágában sincs helyben megvenni bármit. A külvárosban meg a kisbolt megy, kicsit tovább meg már hagyjuk. Múltkor volt egy vicces élményem: a vidéki múzeum ajtaján cetli: kulcs az iskolában.. Ezért akkora csoda a Modem, a Vass László gyűjtemény, és a füredi Vaszary Villa, amit most valahogy eltüntettek, legalábbis honlapjuk nincs, a két bejáratból az egyiket bezárták - naná hogy a kávézó maradt meg - aztán még van Paksi Képtárunk, és igazságtalan vagyok, de nem jut több eszembe. Ezek közül is a Modem az egyetlen, amit tényleg komolyan lehet venni.
Ez persze nem újdonság, de egyvalamit mégsem értek: kinek éri meg mostanság Veresegyházán galériát nyitni? Pedig az Enigma arts galéria pont ott nyilt, ráadásul helyi művészeket találtak, amiért már látatlanul is jár az elismerés. Miért nem Gödöllőn, ami még nagyobb is, van is művésztelep satöbbi? De annál jobb. Menjenek csak árral szemben, bár még ötszáz ilyen hely lenne Solymártól Budaörsig! A kiállitótér egyszerű, de szimpatikus, élhető tér. Az aktuális kiállitás elsőre egész ügyes, sajnos másodszorra a képek fele erősen a giccs határán egyensúlyoz..De még igy is, a képek egy része simán beférne bármelyik sznob helyre is, kicsit nehéz is elvonatkoztatnom attól, hol is vagyok..
Mindenesetre az egyetlen reakcióm a galéria felé egy nagy fejhajtás, biccentéssel.

Mai Manó és a fiatalok

Jó móka a fotósházba megnyitókra járni, mert két perc után mindig azon kapom magam, hogy beszélgetek egy ezer éve nem látott ismerőssel. Ez alkalommal annyian jöttek el a megnyitóra, hogy a képeket szinte esélytelen volt megnézni, viszont ismerősből is arányosan több volt. Örömmel látom különben, hogy a fotó lassan már nem 20 ember belügye lesz, meglepően sok fiatal is eljött a megnyitóra, és akivel beszélgettem, mind a képekért is jött.
Persze az, hogy a közösségről irok és nem a képekről, azt is jelenti, hogy a képekről alig van mit. Ezúton küldöm el melegebb éghajlatra pl. azt a csodaembert, aki 1996-os képeket hozott. Az apuka gyerekeiről készült nyilvánvalóan komponálás nélkül ellőtt pillanatképeit sem fogom méltatni. Az eredeti koncepció amúgy az volt, hogy a fotósok olyan képeket hoznak, amik nem illeszkednek bele az életművükbe, igy új oldalról mutatkozhatnak be. Az ötlet jó, hiszen minden alkotó embernek vannak kirándulásai, csakhogy Kincses Károly azt is mondta, hogy a fotósok viszont közösséget is alkottak, magyarán megbeszélték, ki milyen képet hoz, ami viszont egyrészt nem látszik, másrészt semmilyen közösségi munkát nem igényel, hiszen mindenki maga tudja, milyen képek nem illenek az életművébe -de amik elég jók egy kiállitásra azért. Ez a koncepció dolog tehát nem igazán jött össze, de már megint azon kapom magam, hogy szidok valamit, noha tényleg jó volt összefutni az emberekkel. Igen, kellenek a csoportos kiállitások, sőt még több kellene, a többi meg majd jön magától.

mome fotó végzősök

Előkerült egy 2010-es meghivó a Mome fotószak végzőseinek kiállitásáról, s már dobtam is volna ki a lapot, amikor megakadt a szemem egy neven. Aztán eszembe jutott, hogy megnézem, mi lett a két éve végzett fotósokkal, kinek mennyire indult be a pályája, hiszen azt gondolhatnánk, hogy az egyetem biztos belépőt jelent a sikerhez. Nos, a helyzet természetesen nem ez, itt is hasonló arányok érvényesek, mint bárhol máshol. Mivel a 11 fotóst nem ismerem személyesen, a munkájukat pedig nem akarom megitélni vagy elemezni, marad a statisztika. A 11 emberből 7 aktiv két évvel a diplomája után, ami egy kicsit kevésnek tűnik.Közülük is egy divatfotós, egy operatőr, egyikük pedig tanár és riporter, tehát aki valóban művészi fotót visz, csupán 4 ember. Ennél is érdekesebb a maradék 4 nem aktiv, vagy legalábbis honlappal nem rendelkező és nem kiállitó ember sorsa, ők valószinűleg remek marketing aszisztensek vagy bolti eladók lettek. Még az aktivnak és éppen befutott státuszban lévőknél is feltünő, hogy a kiállitásaik legnagyobb részét az FFS-en keresztül intézték, és még feltűnőbb, hogy négyük közül alig van némelyiküknek igazi nemzetközi referenciájuk. Azt nem nevezem referenciának, hogy a Mome szervezett egy kiállitást Helsinkiben, és a külföldi magyar intézetek sem igazi referenciák. Külföldi galériás tapasztalatot talán merészség még számonkérni rajtuk, ezért némi hümmögéssel itt be is fejezem, de az biztosnak tűnik, hogy az egyetem fotószaka sem garancia semmire.Persze ezt tudtuk eddig is, nemigaz?

Bill Ivey: Arts, inc

Most, hogy egy hétig nem voltam Pesten, végre megvan a távolságtartás, ami miatt már irhatok egy kérdéskörről, ami mostanában mintha egyre nagyobb jelentőséget kapna. Szinte naponta kapok felkérést arra, hogy tiltakozzak valami ellen, csak pár példa: Liget galéria bezárás, vidéki múzeumok ellehetetlenitése, József Attila szobor elmozditása..Persze mindenki azzal érvel, hogy engem nem érdekel a Nemzeti Galéria ügye? Vagy a..Az álláspontom az, és az is marad, hogy a művészeknek semlegeseknek kell lenniük a politikától, mert egyszerűen más sikon mozgunk. Valójában egyáltalán nem érdekel, hogy bal, jobb vagy középoldali kormány van, mert a mondanivalóm esztétikai jellegű. Ez nem jelenti azt, hogy ne nézném furcsán, ami itt-ott történik, viszont vannak egyéb érveim is: tegyük fel, hogy tiltakozok valami ellen, akkor én baloldali leszek, mert most jobboldali rezsim van, pedig nem vagyok az. 2. Ha egyszer kiadtam a nevem, utána nem tudom ellenőrizni, hogy azt mire és kik használják. 3. Nem gondolom magam annyira fontosnak, hogy a nevem ilyen szempontból bármit is számithasson. Ha mondjuk Baán László tiltakozik valami ellen, annak valami értéke van, de nekem? Nincs mögöttem semmilyen szervezet és ez igy is jó.4. Szinte mindenki, aki beleártotta magát a témába, besározódott. Mondjuk Kertész Imre nem lett szimpatikusabb attól, hogy lépten-nyomon ócsárolja az országát, sőt. A mentés másként emiatt olvashatatlan.Konrád Györgyöt se tudok már úgy olvasni, mintha nem tenné azt, amit tesz. 5. Lehet ezt elegánsabban is csinálni. A kedvencem Dan Perjovschi performansza, aki Románia nevét rátetováltatta a kezére, majd azt manipulálta. Elfogadom azt is, hogy 30 évvel ezelőtt mást jelentett, ha valaki ilyen vagy olyan képet festett, de én nem éltem abban a korban, ez engem nem érdekel.
De lássuk inkább, hogy megy ez tőlünk nyugatabbra. Nagyon nagyon ritkán lehet olyat látni vagy olvasni, hogy egy művész politikailag megszólal. Például egyetlen művész sem szólalt meg egyik francia elnökjelölt ellen vagy mellett sem, és a cimben lévő könyv az amerikai helyzetet taglalja. Először is általánosságban megállapitja, hogy ott sem divat ez, és a kevés megtörtént esetet elemzi. Persze ott már az is kiállásnak számit, ha valaki elmegy mondjuk Marokkóba lepusztult egyéneket fotózni. Akárhogy is nézem, egyedül arra találtam példát, hogy valaki eleve performanszművésznek mondja magát, és akkor leláncolhatja magát a Central Parkban, persze egy működő tévével, hogy mégse unatkozzon azért. Most csak egy mondat erejéig emlékezek meg a feminizmusról, de a jobb művek ott is igen áthallásosak, mondjuk edények ütögetését mutatják be, amiből nekünk tudnunk kell, hogy szörnyű a konyhában dolgozni. És persze kihagyhatatlan Ai Wei Wei, akinek a művei viszont szellemesek, és a legtöbbjük nem direktben szól, egy pedál és kormány nélküli bicikliből pedig több lépcső kell odáig eljutni, hogy Kina ilyen vagy olyan. Akárhogy is, ez a téma nem érdekel, és akinek még kérdése van, először olvassa el ezt a könyvet hogy miért.