Mai Manó és a fiatalok

Jó móka a fotósházba megnyitókra járni, mert két perc után mindig azon kapom magam, hogy beszélgetek egy ezer éve nem látott ismerőssel. Ez alkalommal annyian jöttek el a megnyitóra, hogy a képeket szinte esélytelen volt megnézni, viszont ismerősből is arányosan több volt. Örömmel látom különben, hogy a fotó lassan már nem 20 ember belügye lesz, meglepően sok fiatal is eljött a megnyitóra, és akivel beszélgettem, mind a képekért is jött.
Persze az, hogy a közösségről irok és nem a képekről, azt is jelenti, hogy a képekről alig van mit. Ezúton küldöm el melegebb éghajlatra pl. azt a csodaembert, aki 1996-os képeket hozott. Az apuka gyerekeiről készült nyilvánvalóan komponálás nélkül ellőtt pillanatképeit sem fogom méltatni. Az eredeti koncepció amúgy az volt, hogy a fotósok olyan képeket hoznak, amik nem illeszkednek bele az életművükbe, igy új oldalról mutatkozhatnak be. Az ötlet jó, hiszen minden alkotó embernek vannak kirándulásai, csakhogy Kincses Károly azt is mondta, hogy a fotósok viszont közösséget is alkottak, magyarán megbeszélték, ki milyen képet hoz, ami viszont egyrészt nem látszik, másrészt semmilyen közösségi munkát nem igényel, hiszen mindenki maga tudja, milyen képek nem illenek az életművébe -de amik elég jók egy kiállitásra azért. Ez a koncepció dolog tehát nem igazán jött össze, de már megint azon kapom magam, hogy szidok valamit, noha tényleg jó volt összefutni az emberekkel. Igen, kellenek a csoportos kiállitások, sőt még több kellene, a többi meg majd jön magától.