Bill Ivey: Arts, inc

Most, hogy egy hétig nem voltam Pesten, végre megvan a távolságtartás, ami miatt már irhatok egy kérdéskörről, ami mostanában mintha egyre nagyobb jelentőséget kapna. Szinte naponta kapok felkérést arra, hogy tiltakozzak valami ellen, csak pár példa: Liget galéria bezárás, vidéki múzeumok ellehetetlenitése, József Attila szobor elmozditása..Persze mindenki azzal érvel, hogy engem nem érdekel a Nemzeti Galéria ügye? Vagy a..Az álláspontom az, és az is marad, hogy a művészeknek semlegeseknek kell lenniük a politikától, mert egyszerűen más sikon mozgunk. Valójában egyáltalán nem érdekel, hogy bal, jobb vagy középoldali kormány van, mert a mondanivalóm esztétikai jellegű. Ez nem jelenti azt, hogy ne nézném furcsán, ami itt-ott történik, viszont vannak egyéb érveim is: tegyük fel, hogy tiltakozok valami ellen, akkor én baloldali leszek, mert most jobboldali rezsim van, pedig nem vagyok az. 2. Ha egyszer kiadtam a nevem, utána nem tudom ellenőrizni, hogy azt mire és kik használják. 3. Nem gondolom magam annyira fontosnak, hogy a nevem ilyen szempontból bármit is számithasson. Ha mondjuk Baán László tiltakozik valami ellen, annak valami értéke van, de nekem? Nincs mögöttem semmilyen szervezet és ez igy is jó.4. Szinte mindenki, aki beleártotta magát a témába, besározódott. Mondjuk Kertész Imre nem lett szimpatikusabb attól, hogy lépten-nyomon ócsárolja az országát, sőt. A mentés másként emiatt olvashatatlan.Konrád Györgyöt se tudok már úgy olvasni, mintha nem tenné azt, amit tesz. 5. Lehet ezt elegánsabban is csinálni. A kedvencem Dan Perjovschi performansza, aki Románia nevét rátetováltatta a kezére, majd azt manipulálta. Elfogadom azt is, hogy 30 évvel ezelőtt mást jelentett, ha valaki ilyen vagy olyan képet festett, de én nem éltem abban a korban, ez engem nem érdekel.
De lássuk inkább, hogy megy ez tőlünk nyugatabbra. Nagyon nagyon ritkán lehet olyat látni vagy olvasni, hogy egy művész politikailag megszólal. Például egyetlen művész sem szólalt meg egyik francia elnökjelölt ellen vagy mellett sem, és a cimben lévő könyv az amerikai helyzetet taglalja. Először is általánosságban megállapitja, hogy ott sem divat ez, és a kevés megtörtént esetet elemzi. Persze ott már az is kiállásnak számit, ha valaki elmegy mondjuk Marokkóba lepusztult egyéneket fotózni. Akárhogy is nézem, egyedül arra találtam példát, hogy valaki eleve performanszművésznek mondja magát, és akkor leláncolhatja magát a Central Parkban, persze egy működő tévével, hogy mégse unatkozzon azért. Most csak egy mondat erejéig emlékezek meg a feminizmusról, de a jobb művek ott is igen áthallásosak, mondjuk edények ütögetését mutatják be, amiből nekünk tudnunk kell, hogy szörnyű a konyhában dolgozni. És persze kihagyhatatlan Ai Wei Wei, akinek a művei viszont szellemesek, és a legtöbbjük nem direktben szól, egy pedál és kormány nélküli bicikliből pedig több lépcső kell odáig eljutni, hogy Kina ilyen vagy olyan. Akárhogy is, ez a téma nem érdekel, és akinek még kérdése van, először olvassa el ezt a könyvet hogy miért.