A Nemzeti Galéria kortárs fotókiállitása

Először is maximális tisztelet a Ludwignál tüntetők mellett. Most azonban egy több szempontból is az év tárlata nem létező dijra jelölt vállalkozásról fogok szólni. Egyébként eléggé vicces, hogy egy héten két hmm, konzervativ intézményénél is fotókiállitást nyitnak, de annál jobb. Nem nehéz elképzelni, hogy mind technikai megvalósitásban, mind monumentalitásban messze a vár győz, a kérdés sokkal inkább az, hogy magas mércével mérve is életképes-e a tárlat. És az.
Barta Zsolttal indit a tárlat, aki viszont -remélem nem ezért- nagyon kevés helyet kapott, és ott is főleg korai műveiból látunk párat, semmi Csarnok, semmi X-kód, ráadásul időbe telt, mire rájöttem, hogy a szembeni falon már nem ő szerepel: nagyon hasonló a stilus.
Muszáj szólnom az ismertető szövegekről. Meglehetősen egyéni, hogy nem az embereket mutatja be, hanem a kiállitott fotók kapcsán jutunk némi esztétikai kifejtéshez. Jó ötlet, mert nem annyira fontos talán, hogy ki mikor lett fotóművészeti tag, viszont a képekhez közelitő látogató megkapja az alapinfókat, amikkel már értelmezheti a képet. Mondjuk Magyar Ádámnál nem lehet nem a technikával kezdeni, és utána már bele lehet menni esztétikai témákba is. Emiatt ezt a kiállitást kifejezetten ajánlom olyanoknak, akik most ismerkednének a modern fotóval, igaz, rá kell szánni azt a 2-3 órát, mert Eperjesi Ágnes és mondjuk Kudász Gábor között nagyobb távolság van, mint Munkácsy és Monet között.
Nem tudom nem megemliteni György Péter zseniális irását Dezső Tamásnál, ez a szöveg kötet után kiált! Annak ellenére mondom ezt, hogy majdhogynem cirka 10 évvel ezelőtt már kifeküdtem a röhögéstől egy-egy óráján, vagyis elfogult vagyok.
Ha semmi mást nem is, azt biztosan leveszi a látogató, hogy olyan, hogy fotó, nincs. Még olyan sincs, hogy művészi fotó. Ott vannak a rideg tájon, ember nélkül fotózott fák, másik végletként Kerekes Gábor cizellált kézműves dolgai: ezek nem ugyanabban a ligában játszanak. Nincs is olyan összefoglaló fogalom vagy szempont, ami alapján el lehetne indulni. Van, akinek fontos a szép kép, a nagy felbontás, de nem mindenkinek. Van, aki beállit jeleneteket, és van aki a pusztát fotózza. Korniss Péter betlehemezői már annyira szürreálisak, hogy már el se hiszem őket. Egyszerűen hogy kerülnek ők a panelek közé? Eperjesi Áginál a hűha érzés mellett nem tudok nem beleolvadni a szines látványba. Zseniális.
Furcsa, hogy örök kedvencem, Kerekes Gábor prezentációja nem annyira meggyőző itt, ebben a közegben. Talán a képek válogatása nem a legjobb, talán a bemutatás túl semleges, aztán hol van pl. a new york sorozat? Ő nálam akkor működik, ha van idő elmélyülni a részletekben, viszont a mellette kiállitók pont elveszik a kedvet ettől.
Merthogy az van, hogy nem birok nem arra gondolni, hogy a fotósok jó része nem túl pozitiv képet fest. Ez nem egy hobói világ, ahol egy kocsmában azért feloldozást nyerhetünk, ez a semmi. Nem pokol, semmi. Eszterházy Marcell műteremképein nincsenek emberek, a szűk kivágás pedig pont az ilyenkor szokásos kukkolás érzést veszik el, merthogy semmit sem látunk a környezetből, igy viszont azon kivül, hogy 10 éves monitorokat nézegetek, semmit sem kapok. Mellette nem sokkal beállitott képek sora, és nem jut eszembe mosolyogni. De ez nem is Szász Lilla féle (apropó, ő miért maradt ki? Ejnye) baráti közeledés: ez kimért hűvösség. A legjobb példa rá Kudász Gábor, aki persze erősen rá is játszik erre, de ezek a jégcsap képek nem segitenek nekem jól érezni magam. Persze értem én, hogy ez a cél, és ez ekkora dózisban, merthogy minden második fotós erre játszik rá, működik is, na de kérem, akkor most pont Szabó Dezső műteremfotóival fogok ellensúlyozni?
Ez a téma kicsit túlmutat ezen a cikken.
Egyébként azt, hogy a kiállitás mennyire fontos, az is jelzi, hogy egy Szabó Dezső képre, amire eddig úgy hivatkoztam, hogy a Vintage-ban látott kép, ma már a várbeli helyére gondolok.
Most pedig mindenki igérje meg, hogy rászán 2 órát, és felmegy erre a tárlatra. Uff, én beszéltem!