2013. május 17., péntek

Adalékok egy sosem eldönthető kérdéshez



Egy pillanatra ugorjunk ki Bécsbe a csodálatos Max Ernst kiállitásra. A fekete teremben lévő kollázsokra gondolok, amik lényegileg nem különböznek mondjuk Moholy-Nagy hasonló képeitől (bár ez utóbbiak persze jobbak). Ha megnézzük ezeket az apró ragasztott összeállitásokat, két dolog fog eszünkbe jutni: 1. Milyen frissek még mindig ezek a darabok 2. Milyen elavultak mégis technikai megvalósitásban. Na igen, számitógép nélkül kicsit nehezebb a dolog, de a gondolatiság hasonló: össze nem illő párok, a fejlődés kigúnyolása, satöbbi.
Mindezt azért emlitem, mert nagy hive vagyok a fluxusnak, és múltkor kezembe került Daniel Spoerri könyve. Laza a fickó, de néha mintha Hamvas bújna elő a lapok mögül: hol van a helyünk a világban, mit csinál isten, miért nem irányitjuk a sorsunkat, ilyesmik. Nem mondanám, hogy érdektelen kérdések, de ha megnézzük mondjuk a new york-i fotóközpont kiállitását, de akár emlithetem a várbeli fotótárlatot is, nos finoman szólva egész más kérdések merülnek fel. Manapság az elidegenedés a téma, persze téma a város fejlődése és a technikai tökéletesség kérdése is, hiszen ezek is benne vannak a levegőben kétségtelenül.
Akkor dobjuk el Moholy-Nagyot, Hamvast, és jelentsük ki, hogy az a korszak elmúlt? Mit kinálnak ma a művészek nekünk? Először is szögezzük le, hogy mi csak a saját korunkat látjuk olyannak, amelyik mindegyik kor volt:  többrétegűnek és átláthatatlannak. Mindig mosolygok azon, amikor valaki mondjuk az impresszionistákat, mint a franciák meghatározó és egyetlen irányzatát emliti. A valóság az, hogy az impresszionistákat jó ideig le se tojták, és mikor felfedezték őket, akkor is számtalan irányzat vonult fel mellettük, és arról már ne is beszéljünk, hogy a valamilyen elven besorolt alkotók valójában nem mindig a stilus teljes adaptációjával alkottak. És ne legyenek illúzióink: ez ma is pontosan igy van. Miért ne lehetne ma is impresszionista képeket gyártó művész, és miért ne léteznének különböző irányzatok? Ezért amit most elmondok, igen nagy absztrakcióval kezelendő.
Annyit azért konkretizáljunk, mert különben semmit se mondhatunk, hogy mostanában sokan foglalkoznak a technikai oldallal. Egymás mellett él a digitális fotó, az analóg, a középformátum, a 6*6, polaroid, lyukkamera, és páran úgy határozzák meg magukat, mint egy adott technika képviselői. Ezek persze el fognak tűnni, hiszen annak idején Munkácsy sem azért maradt fel, mert újszerűen bitumenes alapozást választott. Ezzel együtt nagyjából ki merem jelenteni, hogy mostanában a művészeket nem annyira az érdekli, hogy az élet nagy kérdései hogyan vannak, hanem inkább a környzetükben lévő dolgok. Mondjuk az, hogy miért alakul úgy egy város szerkezete, vagy miért húznak fel egy 40 emeletes épületet a belvárosba, miért nincs elég barátunk, szóval ilyesmik. De ez persze durva általánositás, úgyhogy rögtön ki is kérem magamnak. Amit akarok ezzel mondani, az az, hogy miután az alapdolgok, mint étel, lakás, hmm.sör megoldódnak, az emberek többé nem merengenek azon, hogy milyen is lenne egy világháború. Egyszerűen örülünk hogy nincs. Nem vagyunk már illegalitásban sem. Elzárva sem igazán a külvilágtól. Persze a pénz, jó, de abból is sokkal több van mint eddig bármikor, elvégre van egy pc-d, fényképeződ, ezek korábban nem voltak.
Az is kellemes, hogy egyáltalán nem kell választani a régi világ és a mostani között. Otthon bármikor leemelhetem a Moholy-Nagy könyvet, de ha nincs kedvem, nézhetek tavaly megjelent katalógust is mondjuk Kudász Gábortól. Viszont ez újabb kérdéseket vet fel...

Nincsenek megjegyzések: