Egy pillanatra
ugorjunk ki Bécsbe a csodálatos Max Ernst kiállitásra. A fekete teremben lévő
kollázsokra gondolok, amik lényegileg nem különböznek mondjuk Moholy-Nagy
hasonló képeitől (bár ez utóbbiak persze jobbak). Ha megnézzük ezeket az apró
ragasztott összeállitásokat, két dolog fog eszünkbe jutni: 1. Milyen frissek
még mindig ezek a darabok 2. Milyen elavultak mégis technikai megvalósitásban.
Na igen, számitógép nélkül kicsit nehezebb a dolog, de a gondolatiság hasonló:
össze nem illő párok, a fejlődés kigúnyolása, satöbbi.
Mindezt azért
emlitem, mert nagy hive vagyok a fluxusnak, és múltkor kezembe került Daniel
Spoerri könyve. Laza a fickó, de néha mintha Hamvas bújna elő a lapok mögül:
hol van a helyünk a világban, mit csinál isten, miért nem irányitjuk a
sorsunkat, ilyesmik. Nem mondanám, hogy érdektelen kérdések, de ha megnézzük
mondjuk a new york-i fotóközpont kiállitását, de akár emlithetem a várbeli
fotótárlatot is, nos finoman szólva egész más kérdések merülnek fel. Manapság
az elidegenedés a téma, persze téma a város fejlődése és a technikai
tökéletesség kérdése is, hiszen ezek is benne vannak a levegőben kétségtelenül.
Akkor dobjuk el
Moholy-Nagyot, Hamvast, és jelentsük ki, hogy az a korszak elmúlt? Mit kinálnak
ma a művészek nekünk? Először is szögezzük le, hogy mi csak a saját korunkat
látjuk olyannak, amelyik mindegyik kor volt:
többrétegűnek és átláthatatlannak. Mindig mosolygok azon, amikor valaki
mondjuk az impresszionistákat, mint a franciák meghatározó és egyetlen
irányzatát emliti. A valóság az, hogy az impresszionistákat jó ideig le se
tojták, és mikor felfedezték őket, akkor is számtalan irányzat vonult fel
mellettük, és arról már ne is beszéljünk, hogy a valamilyen elven besorolt alkotók
valójában nem mindig a stilus teljes adaptációjával alkottak. És ne legyenek
illúzióink: ez ma is pontosan igy van. Miért ne lehetne ma is impresszionista
képeket gyártó művész, és miért ne léteznének különböző irányzatok? Ezért amit
most elmondok, igen nagy absztrakcióval kezelendő.
Annyit azért
konkretizáljunk, mert különben semmit se mondhatunk, hogy mostanában sokan
foglalkoznak a technikai oldallal. Egymás mellett él a digitális fotó, az
analóg, a középformátum, a 6*6, polaroid, lyukkamera, és páran úgy határozzák
meg magukat, mint egy adott technika képviselői. Ezek persze el fognak tűnni,
hiszen annak idején Munkácsy sem azért maradt fel, mert újszerűen bitumenes
alapozást választott. Ezzel együtt nagyjából ki merem jelenteni, hogy
mostanában a művészeket nem annyira az érdekli, hogy az élet nagy kérdései
hogyan vannak, hanem inkább a környzetükben lévő dolgok. Mondjuk az, hogy miért
alakul úgy egy város szerkezete, vagy miért húznak fel egy 40 emeletes épületet
a belvárosba, miért nincs elég barátunk, szóval ilyesmik. De ez persze durva
általánositás, úgyhogy rögtön ki is kérem magamnak. Amit akarok ezzel mondani,
az az, hogy miután az alapdolgok, mint étel, lakás, hmm.sör megoldódnak, az
emberek többé nem merengenek azon, hogy milyen is lenne egy világháború.
Egyszerűen örülünk hogy nincs. Nem vagyunk már illegalitásban sem. Elzárva sem
igazán a külvilágtól. Persze a pénz, jó, de abból is sokkal több van mint eddig
bármikor, elvégre van egy pc-d, fényképeződ, ezek korábban nem voltak.
Az is kellemes,
hogy egyáltalán nem kell választani a régi világ és a mostani között. Otthon
bármikor leemelhetem a Moholy-Nagy könyvet, de ha nincs kedvem, nézhetek tavaly
megjelent katalógust is mondjuk Kudász Gábortól. Viszont ez újabb kérdéseket
vet fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése