Simon Hantai a Pompidou központban

Egy pillanatra felejtsünk el minden mást és koncentráljunk arra, hogy mekkora utat járhat be egy művész, ha egész életében a festészettel foglalkozik. Vegyük mondjuk Picasso-t, aki széditően sokszinű életművet alkotott, vagy Richter-t, aki szintén sok irányzatban van otthon. A másik oldalon viszont ott van mondjuk Rothko, aki szinte végig egy képet festett, legalábbis elsőre úgy tűnik, vagy Pollock példája is jó ide, aki amikor vissza akart térni a figurális festészetre, lehurrogták.

Ebből a bevezetőből látható, hogy milyen távlatokban kell néznünk ezt a tárlatot. Ez bizony egy életműkiállitás, korai zsengékkel, próbálkozásokkal, szépen látjuk, mikor talál rá az igazi stilusára, és aztán ahhoz ragaszkodva, de mindig tovább is fejlesztve fest tovább. Igen jól követhetők a próbálkozások, irányok, a rendezés ezúttal is pazar, lassan már nem is kell megemliteni sem, a Pompidou központ mindenképpen mérce a kiállitás terének kitalálásában, a katalógusokban, a világitásban, mindenben.

A minap amúgy azon filozofáltam, hogy a háború után létrejött „barátságos” élethelyzet, a sok helyen olvasható azonnal befogadtak, felvettek az egyetemre, lehetőséget adtak attitűd visszatér-e valaha, vagy az akkoriban tapasztalt nyitottság már rég eltűnt, és kész. Csak néhány példa: Vasarely Párizsba ment, 2 év múlva már grafikusként dolgozik és kiállit. Még előbb felhozhatom Brassait vagy Kertészt, vagy akár az irodalmi életből Faludy-t és a teljes londoni emigrációt, másokat is..Tehát Hantai szintén a háború után ment ki, a főiskola elvégzése után 48-ban, és rövid időn belül lakása lett és kiállitásai, valamint 2 * 2 méteres képeket festett, nem mintha irigyelném, csak vegyük csak a festék árát..Persze ez igy manipulativ, hiszen egyáltalán nem élt nagy lábon, szó sincs arról, hogy luxuskocsin járt volna mulatóból mulatóba, inkább arról van szó, hogy mindent a festészetnek rendelt alá, ami a képeit és a fejlődését látva nem akármilyen teljesitmény. A katalógusban nagyon korrektül feltüntették, hogy melyik képeit vették meg intézmények és mikor, s bár voltak ilyen eladásai, azért nem lehet azt mondani, hogy sztárolták volna. Ellenkezőleg: egy igen szűk körben volt ismert, ott viszont elismert is, a Pompidou-nál ezért gondolhatták úgy, hogy érdemes nyitni a szélesebb közönség felé is. Ezzel egyébként rögtön két fontos kérdést is tisztáztak profi módon: az egyik, hogy aki akart, már eddig bevásárolhatott Hantai képeiből, tehát a kiállitással nem a spekulánsokat segitik. A másik szempont viszont tisztán művészi: igy együtt ezt az életutat én sem láttam eddig ahogy gyanitom más sem, nem tudtam, hogy ennyire egységes és teljes az anyag, és főleg hogy ennyire érdekes. Lehet beszélgetni róla, lehet elemezni de legfőképpen muszáj valamennyire ismerni.

Renoir múzeum Cagnes-Sur-Mer-ben

Lassan végetér a nyári szabadság, az ősz pedig sziporkásnak igérkezik. Beszámolok Hantai Simon párizsi kiállitásáról, a Foundation Maeght megatárlatáról, lesz szó St Paul-ról és a Biennáléról, elkirándulunk Arles-be, és ez csak egy rövid villanás volt a megirásra váró témák között.
Talán nem érdektelen újra felvillantanom ezen blog eredeti célját, ami nem volt más, mint a külföldön kiállitó magyarok bemutatása, egy kis friss levegő és szemlélet bemutatása, ami kezdetben sokszor egy rácsodálkozással indult, mondjuk Izlandon Robert Capa képeket nézegetni különös érzés, de sokszor tényleg igazán büszke voltam pl. Riegl Juditra New York-ban, satöbbi, hosszan lehetne folytatni a sort. Aztán kibővitettem a témát, és érdekesebb külföldi kiállitásokról számoltam be, ilyenből is volt jópár, mert sokszor azt tapasztalom -egyébként még mindig - hogy még egy Tate Modern-es tárlat sem fontos annyira nálunk, hogy valaki irjon róla, pedig ez igenis fontos. Emlékszem, a nagy öregek mindig mesélték, hogy 89 előtt mindenki vitt egy köteg katalógust a barátaitól és ellenségeitől is, mert máshogy nem jutottak volna el a megfelelő kezekbe. Ezt én is csináltam, csinálom, nekem még mindig az a tapasztalatom, hogy a művészvilág egy kedves baráti társaság, mostanában éppen idegesebb társaság, de a baráti az nagyon is igaz, és mindig emlékeztetek mindenkit arra, hogy a nemzetiség itt nem sokat számit csak a személyiség.
Aztán manapság nálunk ez a nemzeti művészet móka erősödik, akadémia meg mifene, hamarosan irni fogok Hantai Simonról, nos, ő 48-ban ment ki, gyakorlatilag az egész életét Párizsban töltötte, akkor ő most magyar művész, mert itthon született? Erről is irtam már..
Visszatérve a témánkhoz, a külföldi kitekintés nélkülözhetetlen és kész. Mi folyton Párizsba vágyunk, a franciák irigykedve nézik az angol árakat, az angolok New York-ra figyelnek, amerika meg mostanában ázsia felé tekintget, szóval akárhogy nézem, nem nálunk történnek a fontos dolgok, és emiatt muszáj, hogy legyen képünk a művészvilágról.
No de hogy jön a képbe Renoir, aki finoman szólva nem kortárs és Cagnes-Sur-Mer nem a 24. utca? A rövid válasz az, hogy sehogy, és ez az egész szöveg voltaképpen csak egy bevezető jövőbeli posztokhoz, de azért mégsem teljesen erről van szó. Tavaly egészen kizökkentett az időből egy könyv, Apám Renoir cimmel, ami pontosan azt hozza, amit a cimben ir, vagyis a festő fia visszaemlékezéseit az akkori Párizsról, művészekről, pletykákról, és bizony ebben a már emlitett festői falut egy isten háta mögötti eldugott helynek irja le, ahol az apja szinte teljes elvonultságban élt, és ettől az egész kapott egy kellemes romantikus szinezetet. Amikor pedig pár napja arra volt dolgom, gondoltam teszek egy kis kitérőt erre az eldugott falucska eldugott birtokára, amolyan miért ne alapon. Ma már külön autópálya lehajtója van a falunak, és ahogy gurulok beljebb, bútorbolt, autószerelő, üzletsor vár. Bekanyarodok az utcába, de még mindig benzinkút jön szembe, aztán ingatlanos, aztán megjöttem. Az autók folyamatosan zúgnak körülöttem, mintha a belvárosban lennék. Vajon mit szólna ehhez a mester, ha ma akarna festeni valamit?

Hogyan igazodjunk el az irdatlan kinálatban?

Szinte minden területre, nem csak a művészetre igaz, hogy egyre ontják magukból az újabb és újabb alkotásokat, tételeket, kiállitásokat és tényeket a múzeumok, galériák, alapitványok hada, az egyszerű érdeklődő pedig nem érti, hogy amikor mondjuk Riegl Juditra utalnak, akkor neki honnan kéne tudnia a tasizmusról például, ki adja a kezébe azt a könyvet vagy újságcikket, ami tényleg fontos, és akkor nem kell jó drágán olyan könyveket, újságokat vennie, látnia, amik tele vannak érdektelen dolgokkal. A szomorú helyzet persze az, hogy senki sem adja, hacsak nincsenek olyan barátaink, akik ezeket követik figyelemmel. Ez máshol is igy van: ha valaki lelkesen mesélne a molekuláris biológiáról, bizonyára előbb egy kiselőadást kéne tartania az alapokról, és ez a művészetben sincs máshogy. Annyi csak a különbség, hogy elvileg a műalkotások az átlagembernek is készülnek, ami persze már régóta nincs igy. A művészet nem független a kortól, amiben van. A középkorban pl. alig volt nem vallásos festészet, ma meg mindenki specializálódik, és aki látta mondjuk az izmusokról készült, egyébként még igy is egyszerűsitett ábrát, ami látványra vetekszik New York vonathálózatával, akkor könnyen arra a következtetésre jut, hogy túl sok idő lenne megtanulni az alapokat, és nem éri meg. Ez van.

No de a cim mégiscsak arra utal, hogy van kiút ebből a frusztrációból. Nos, lássunk egyet. Tételezzük fel, hogy akit most segiteni fogunk, van valami szépségeszménye, hiszen miért is érdeklődne egyébként a művészet iránt? Induljunk innen: mesélje el, mi tetszik a művészetben, szabadon emlithet korokat és művészeket, pletykákat vagy bármit, ami megfogja. Tetszik neki Boticelli? Ezezl még semmit sem mondott...Tetszik neki Picasso? Talán ez az egyetlen név amit ismer...De tegyük fel, hogy azt mondja, hogy az impresszionalizmus tetszik neki. Ezzel már el lehet indulni. Mi tetszik benne? A szinek? Az, hogy nem pontosan a valóságot látja? A harmónia? A pucér nők? Talán innen lehet elindulni. Mondjuk a példa kedvéért a szinek sokszinűsége tetszik neki. Ok, akkor tegyünk egy utat Csontváry-n, Márffy-n, Chagall-on, Sam Francis-en, Riegl Judit-on át, érkezzünk meg Simon Hantai-hoz (frissebb példát is tudnék, csak azt nem ismernétek..mondjuk Cseke Szilárd fa sorozata). Hú de szubjektiv voltam megint, bocsi.. Ez az egyik lehetőség.

Egy másik út az, ha mutatunk neki valamit a kortársból, és megkérdezzük tőle, hogy tetszik-e, érdekli-e. Nem mindenkinek tetszik mondjuk Maurer Dóra objekteken alapuló művészete, vagy Verebics Kati testiséggel, önreflexióval foglalkozó festészete. De ha mondjuk Tót Endrét viccesnek találja, akkor már onnan lehet visszafelé haladni a „Jeter dieu”-n át mondjuk a fluxusig, hogy egy példát emlitsek.

Egy harmadik út, amit szerintem alig járnak, egy kicsit nehezebb, véletlenszerűen akár el kell menni új helyekre, a legkisebb galériáktól a legnagyobbakig, és szétnézni. Ha valami tetszik, fel kell irni, utánaolvasni, nézni hasonlót.. Ha valakinek mondjuk a Várfok galériában tetszik valami, akkor azoktól az emberektől sokszor lehet könyvet találni, és egy idő után lesz némi elképzelésünk arról, hogy melyik galéria mire specializálódott.

Ez persze feltételezi azt, hogy nem hagyjuk abba mérgesen, ha valami nem tetszik. Kicsit merész kijelentés, de talán már nem a művészet van értünk, nem nekünk kell tetszeni, hanem nekünk kell erőfeszitéseket tenni, hogy megértsük vagy megszeressük a művészetet. Nem kis kihivás!

(Legközelebb Arles-ból jelentkezem)

Bye bye Ernst múzeum..

Azt csiripelik a madarak, hogy az új fotósközpont az Ernst múzeum helyén nyilik az ősszel. Állitólag ez már végleges, mint Robert Capa központ. Őszintén szólva le kellett ülnöm a hir (pletyka?) hallatán. Egyrészről nagyon igaz, hogy hihetetlenül kellene már egy normális fotóval foglalkozó múzeum, de legalább olyan, mint mondjuk a Műcsarnok, és a fotósok megtöltenék érdekes anyagokkal a helyet. Aztán persze lehetne amolyan Ludwigosan foglalkozásokat, témához kapcsolódó beszélgetéseket, workshopokat tartani, és nem kellene minden Mai Manós kiállitáshoz odairnom, hogy jó, de nagyon kicsi a hely és igy nem derült ki, hogy miről is szólt a tárlat valójában..A Mai Manó ház egy nagyon hangulatos hely, de vegyük észre, hogy már rég kinőtte magát.
De. Az Ernst múzeum hogy jön a képbe? Kinek volt az az agyatlan ötlete, hogy egy már jól bejáratódott, szakmailag igen jó helyet eldózeroljon? És persze értem én, hogy a Mai Manó és az Ernst közel vannak egymáshoz, de az Ernst terei nem igazán jók, vagy hogy úgy mondjam, nem igazán tartanak lépést a korral. A másik bajom az, hogy akkor sem örülnék, ha az új fotósközpont mondjuk a Szépművészeti helyén lenne, mert bár fontos a fotó, de nem kéne, hogy más kárára terjeszkedjen..És mégegyszer: az Ernst múzeum szakmailag igen jó programját megszakitani bizonyosan azzal jár, hogy magára haragitják a fél művészvilágot. Annyit pedig nem ér a dolog.
Persze értem én, hogy mehetett ez a valóságban: te Józsi, a fotósok itt nyafognak, hogy 50 éve nem kapnak normális kiállitóhelyet. Jó, de most nincs 10 milliárdom egy új Ludwigra. Vigyék valamelyik múzeumot, amelyik tetszik...
Hát ezek mennek nálunk.