Lassan végetér a nyári szabadság, az ősz pedig sziporkásnak igérkezik. Beszámolok Hantai Simon párizsi kiállitásáról, a Foundation Maeght megatárlatáról, lesz szó St Paul-ról és a Biennáléról, elkirándulunk Arles-be, és ez csak egy rövid villanás volt a megirásra váró témák között.
Talán nem érdektelen újra felvillantanom ezen blog eredeti célját, ami nem volt más, mint a külföldön kiállitó magyarok bemutatása, egy kis friss levegő és szemlélet bemutatása, ami kezdetben sokszor egy rácsodálkozással indult, mondjuk Izlandon Robert Capa képeket nézegetni különös érzés, de sokszor tényleg igazán büszke voltam pl. Riegl Juditra New York-ban, satöbbi, hosszan lehetne folytatni a sort. Aztán kibővitettem a témát, és érdekesebb külföldi kiállitásokról számoltam be, ilyenből is volt jópár, mert sokszor azt tapasztalom -egyébként még mindig - hogy még egy Tate Modern-es tárlat sem fontos annyira nálunk, hogy valaki irjon róla, pedig ez igenis fontos. Emlékszem, a nagy öregek mindig mesélték, hogy 89 előtt mindenki vitt egy köteg katalógust a barátaitól és ellenségeitől is, mert máshogy nem jutottak volna el a megfelelő kezekbe. Ezt én is csináltam, csinálom, nekem még mindig az a tapasztalatom, hogy a művészvilág egy kedves baráti társaság, mostanában éppen idegesebb társaság, de a baráti az nagyon is igaz, és mindig emlékeztetek mindenkit arra, hogy a nemzetiség itt nem sokat számit csak a személyiség.
Aztán manapság nálunk ez a nemzeti művészet móka erősödik, akadémia meg mifene, hamarosan irni fogok Hantai Simonról, nos, ő 48-ban ment ki, gyakorlatilag az egész életét Párizsban töltötte, akkor ő most magyar művész, mert itthon született? Erről is irtam már..
Visszatérve a témánkhoz, a külföldi kitekintés nélkülözhetetlen és kész. Mi folyton Párizsba vágyunk, a franciák irigykedve nézik az angol árakat, az angolok New York-ra figyelnek, amerika meg mostanában ázsia felé tekintget, szóval akárhogy nézem, nem nálunk történnek a fontos dolgok, és emiatt muszáj, hogy legyen képünk a művészvilágról.
No de hogy jön a képbe Renoir, aki finoman szólva nem kortárs és Cagnes-Sur-Mer nem a 24. utca? A rövid válasz az, hogy sehogy, és ez az egész szöveg voltaképpen csak egy bevezető jövőbeli posztokhoz, de azért mégsem teljesen erről van szó. Tavaly egészen kizökkentett az időből egy könyv, Apám Renoir cimmel, ami pontosan azt hozza, amit a cimben ir, vagyis a festő fia visszaemlékezéseit az akkori Párizsról, művészekről, pletykákról, és bizony ebben a már emlitett festői falut egy isten háta mögötti eldugott helynek irja le, ahol az apja szinte teljes elvonultságban élt, és ettől az egész kapott egy kellemes romantikus szinezetet. Amikor pedig pár napja arra volt dolgom, gondoltam teszek egy kis kitérőt erre az eldugott falucska eldugott birtokára, amolyan miért ne alapon. Ma már külön autópálya lehajtója van a falunak, és ahogy gurulok beljebb, bútorbolt, autószerelő, üzletsor vár. Bekanyarodok az utcába, de még mindig benzinkút jön szembe, aztán ingatlanos, aztán megjöttem. Az autók folyamatosan zúgnak körülöttem, mintha a belvárosban lennék. Vajon mit szólna ehhez a mester, ha ma akarna festeni valamit?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése