Galériahelységek a Bartók Béla úton

Amikor a Faur Zsófi galéria átköltözött a Ráday utcából a Szabadság hid és a Móricz közötti területre, hirtelen galériautcának kezdték nevezni a Bartók Bélát, aztán amikor csődbe ment a Három Hét galéria, akkor már kevésbé, de azért továbbra is ott a Photo art, a Szatyor, a Bartók 32. Ezek mind helyi kis galériák, amiknek elég speciális művészköre van, ami nem baj, hiszen nem kell mindenkinek egyből Gagosian-nak lennie, a kiállitásosdi jó móka. Nem véletlen, hogy pl. a Szatyor, bár valójában egy leválasztott kis rész egy kávézóban, egy bizonyos körben mégis hamar népszerű lett.
Amiről viszont beszélni akarok az a galériák mérete. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a nagyobb jobb, hiszen pl. Párizsban is akad olyan galéria, ahol egyetlen kép lóg (na jó, van egy nagyobb helységük is a rue Buci-ban), viszont eléggé meghatározó abból a szempontból, hogy a művészek milyen méretben gondolkodnak. Vegyük mondjuk a Tate Modern-et, ami nagyjából hasonlit a Momára és a Centre Pompidou-ra. Ott egy tipikus Cy Twombly kép, ami mondjuk 4 *5 méteres, ha nem is kicsi, de érezzük, hogy jól érzi magát ott. Ha végigsétálunk New York-ban a 23. utcán, ott is jellemzően 4 méteres belmagasság azért igencsak előfordul. Hosszan lehetne folytatni a sort, és persze megemlithetném az aprócska helyeket mondjuk Londonban, tehát nem arról van szó, hogy mindenhol máshol nagyobbak a helyek, de azért a trend az, hogy próbálnak minél nagyobb helyet biztositani a képeknek (White Cube Londonban az irdatlan ajtóival). Ehhez képest a max 60 * 80- as képek több helyen is tökéletesen kitöltik a helyet, és ez persze elsőre olcsóbb megoldás, hiszen nagyobban késziteni egy képet drágább, ugyanakkor egészen más jelleget ad egy képnek.
Ez a poszt tehát nem arról szólt, hogy minden rossz, csak egy ötletet ad a minél nagyobb képek használatára - ahol lehet persze.

Derkovics és Pécsi József ösztöndijasok a Műcsarnokban

Magamhoz képest elég régen jelentkeztem, de talán nem is történt annyi sok érdekes dolog, vagy csak én foglalkoztam mással az elmúlt hetekben. Ám legyen, ez a kiállitás szintén kihagyható, ha valaki épp jó képeket nézne, nyugodtan vegye le az albumait a polcáról, nem fog csalódni.
Tulajdonképpen az a bajom, hogy művészet helyett politikáról kéne irnom, ahhoz meg nincs kedvem. A lényeg egy mondatban az, hogy a Műcsarnokban hónapok óta nincs semmi, a teljes gárda elment, az mma meg nem tudni mit akar, leginkább semmit, abból baj nem lehet. Nem úgy van ez, mint a Makovecz-el, akinek lehet jól mutatható kiállitást rendezni, a képzőművészetben talán nincs is ilyen ember, de olyan biztosan nincs, akit zászlóra is lehet tűzni (és el is fogadná). Meg aztán akkor arról lehetne irni, hogy miért ő, és akkor botrány lenne, annál pedig jobb a csend.
Tulajdonképpen érthetetlen, miért rakták be mégis ezt az egyfelől reprezentációs jellegű, de mégis sokfelé tartó masszát a falak közé. Csak nem azért, mert már nincs Ernst múzeum? Mindegy. Lehet ezt jól is csinálni. Csakhogy most vagy arról irok, hogy hát igen, a fiatalok, meg az új hang...Egy frászt. Egyfelől nincs itt semmi, amit már máshol ne lehetett volna látni (amennyiben érdekel minket a téma), másrészt aki a semmiből egyszerűen csak begyalogol (kilovagol), mint Hajnóczy könyvcime, az egy mukkot sem fog érteni az egészből. Én pl. imádom Kasza Gábor képeit, de mennyivel hangulatosabb volt a Corvinban, meg ott szégyenszemre nagyobb képek is voltak, több is, meg kontextusba is helyezték az egészet. Azok a képek hol vannak?
A fotó szekcióban amúgy is nagyon feltűnő, hogy mennyire túlsúlyban vannak a fotóriporteri ambiciókkal rendelkezők, akik viszont eltévesztették a házszámot. A riportfotó egy szegénytelepről nem képzőművészet. Különösen, ha a szintet felrakjuk legalább a várbéli analóg kiállitás szintjére, s akkor még nem is mondjuk egy Nessim galériás szintről beszélek feltétlenül, azonnal kilóg a lóláb.
Persze tegyük hozzá, hogy kritizálni könnyű, túl könnyű, ezek az emberek (mármint azokról a fiatalokról beszélek, akik most még abszolút nem kiforrott anyaggal jöttek) még később megtalálhatják a stilusukat, kijöhet belőlük a művész, satöbbi. Néhányuk, akiket már névről illetve munkákról ismerünk, amúgy megérdemelnék a jelenlétet, csak akkor kellene egy tematika, egy kurátor, koncepció. De újra hozzá kell tenni, hogy ezt eleve nem érdemes elvárni a most kiállitott anyagtól. Mondom újra, a könyvespolcon kell keresni, a Műcsarnok teljesen üres.

Kerekes Gábor

Nem szoktam nekrológokat irni, de ez fontos. Kerekes Gábor életműve annyira szerteágazó és tulajdonképpen irigylésre méltóan csodálatos, hogy a halála kapcsán megérdemel egy megemlékezést.
A fotós életben aligha tudnánk olyan embert mondani, aki nem találkozott, beszélt volna vele. Amikor felfedeztem magamnak a Mai Manó házat, és elkezdtem a könyvtárába járni, valahogy szinte mindig találkoztam vele. Sokat volt ott. Nem véletlen az sem, hogy a művészeti könyveit is a háznak adományozta, márpedig ne néhány könyvre gondoljunk...
Nyaranként a fotófaluban tanitott archaikus technikákat. A Nessim galéria minden megnyitóján ott volt. És hogy mennyire nem ma kezdte mindezt, bizonyitja a jó hosszú cimű Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 65-84 könyv is, ami jóformán rá épül, több fejezetben is szerepel, és valahogy mindig megemlitik.
De az igazán csodálatos vele kapcsolatban még csak most jön. Ő azon kevesek egyike volt, akik értékelhető nemzetközi művészeti karriert futottak be. Az értékelhető ebben az esetben azt jelenti, hogy nem külföldi magyar követségeken, nem állami művházakban, hanem forprofit, vagyis eladásokból élő jónevű galériák vették be programjukba, márpedig ez azt jelenti, hogy legalábbis egyenrangúnak fogadták el. Mivel beszélt franciául, ott volt Arles-ban már akkor, amikor mások még nem is tudtak a fesztiválról. Kiállitásait nem lenne érdemes sorolni, nagyon hosszú lista lenne. Többek között a Paris Photo-ra is elvitték a képeit.
És mindezek mellett, a letehetetlen cigi mellett bármikor hosszabb beszélgetésbe lehetetet vele bonyolódni. A magam részéről én elneveznék róla valamit, talán épp egy fotós múzeumot?

St Paul falu Nizza mellett

Galéria helyett egy egész faluról irni vicces ötletnek tűnik elsőre, de Saint Paul falucska egy kicsit más. Itt működik ugyanis a Maeght alapitvány, ami az ország egyik legnagyobb és legfontosabb magángyűjteményét őrizgeti, mellesleg festői környezetben. Szinte felesleges felsorolni is ki mindenki fordult meg ott, az én kedvencem egy Miró üvegablak volt, de tényleg egyszerűbb elővenni egy művtöri könyvet, aki abban benne van, az St. Paulban is jelen van, ha a 20. században élt.
Az alapitvány egy árnyas ligetben van,  pár lépésre a falutól, ezért semmi sem késziti fel a gyanútlan látogatót arra, ami a településen várja. Galéria galéria hátán, a képek olyan áradata, hogy ember legyen a talpán aki abból biztos kézzel ki tudja választani a neki leginkább tetszőt. Ránézésre egy komolyabb múzeum összes termét képes lenne megtölteni a vászonáradat, de nem ám a Műcsarnokét, hanem valami nagyobbat.
Hogy kerültek oda ezek a művészek? A franciák abból a szempontból ügyesen hozták létre az országukat, hogy a Párizsi nyüzsgés mellett a már befutott művészek vehetnek maguknak kisebb birtokot délen, Nizza és Cannes táján, vagy Provance-ban, ami szintén elég nagy terület. Az éghajlat kedvező arrafelé, az élet könnyű, ha nem kell dolgozni is, akkor tényleg ideális hely. Nem véletlen, hogy nagyjából minden befutott festőt arrafelé találunk nyugdijasként, Renoirtól Picasso-ig és tovább. A Maeght házaspár is ezért hozhatta ide a gyűjteményét a fővárosból. Ha pedig a művészetkedvelő közönség elkirándul St. Paulba, akkor miért ne próbáljanak rásózni egy képet egy ifjú Picasso aspiránstól? Igy lesz egy kedves kis faluból turistalátványosság, minden házban galéria vagy fagyizó...De még igy is, a falu valahogy makacsul megtartotta a hangulatát, hogyan sikerült nekik ez?

Marco Casino a vonatszörfölésről

A Fotovisura oldalán láttam egyszer egy dél-amerikai vonatszörfölős képsorozatot, és már az is erős volt. Marco Casino anyaga hasonló abban, hogy nem itél el senkit, csupán bemutatja, kik és miért függeszkednek fel a vonatok közé vagy épp a tetejükre, és mit akarnak ezzel elmondani. Talán nem meglepő, hogy ezúttal Dél-Afrikából hallhatjuk ugyanazokat a hangokat, amiket már annyiszor: nem, nem a viteldijon spórolnak, hanem mivel se munka, se bármiféle kilátás a jobb életre, unalmukban azzal játszanak, hogy át tudnak-e ugrani menet közben egy másik vonatkocsira, vagy táncolnak a kocsik tetején.
Ime a link, a többit a képek mondják el:
https://www.lensculture.com/articles/marco-casino-staff-riding?utm_source=General+List&utm_campaign=8e71aeba1d-Newsletter_Vol_14.14&utm_medium=email&utm_term=0_f1724e682d-8e71aeba1d-68120321#slide-6

Art Paris Art Fair

Őrületesen jó és új funkcióval bővült a művészeti vásár weboldala: immár virtuálisan is meglátogathatjuk a vásárt, amely ezúttal is a gyönyörű Grand Palais-ban mutatkozott be. Hamarosan irok bővebben, de ez az online megtekinthetőség egy olyan móka, ami hihetetlen. Utazás nélkül végignézhető nagyjából hasonlóan a teljes kinálat, mintha ott lennénk, csak mgé a tömeget sem kell bámulni. Nahát. Ugyanakkor ki fog elmenni ha a számitógép mellől is megnézhető? Úgy tűnik, a szervezők nem aggódnak ezen...
www.artparis.fr