Kerekes Gábor

többek szerint a legtöbb képet eladó fotós itthon, ami elég nagy szó akkor, amikor a fotósok szinte alig adnak el fotót itthon. Ráadásul ezt mások mondják róla. Sikerének titka valószinűleg a stilus. Képei kizárólag archaikus technikával készülnek, kis méretűek, de könnyen felismerhetők. Legtöbb képe megdöbbenti a nézőt, szinte ordit a kérdés, hogy készült, és mire a szemlélődő megfejti a képet, már meg is szerette. Mindezt persze régóta tudjuk, az aktualitást ezúttal egy album adja, ami hihetetlenül igényes kivitelben jelent meg, és én még csak a Nessimben láttam. Most következne az a rész, hogy a hazai könyvpiac, stb, de ezúttal arról van szó, hogy kifejezetten gyűjtők részére, korlátozott példányszámban készült el az album. Ami feltétlenül elegánsabb, mint egy bármily igényes albummal kijönni. Ha jól tudom, eddig csak Barta Zsolt készitett ilyet a Codexből, bár az kapható album formában is. A gyűjtői kiadás viszont egy képpel és egy diszdobozzal több, mint a könyv. És persze a korlátozott darabszámmal, amiről remélem, hogy elkapkodják, mert az egyben az érdeklődést is jelezné, ami további hasonló könyveket hozna elő. Nagy bátorság kellene hozzá!

Caro Jost utcanyomatai a Vass László gyűjteményben Veszprémben

Caro Jost a világ legkülönfélébb helyeiről rögzit utcanyomatokat, vagyis keréknyomokat, utcaköveket és bármit, amit az utcán talál. Az eredmény egy térbeli nyomat, persze legtöbbször keréknyom, melyeket a művész még le is fest, így kizárólag a térszerkezet azonositható. Az ötlet igazán elragadó, a megvalósitás azonban kissé egysíkú, legalábbis engem nem győzött meg. Amiért írok róla, pedig nem is fotó, hogy bevezetőnek szánom a monokromatikus, egyszinű műveket tartalmazó Vass László gyűjteményhez. Az emlitett úr kizárólag olyan festményeket gyűjt, amelyek (zömmel) egyszinűek, vagy egy szin árnyalataival dolgoznak. A felvetés azért érdekes, mert ha egy szinre egyszerűsitjük le a képeket, akkor óhatatlanul a kompozícióra fogunk koncentrálni. Már ha nem hagyjuk ott az egészet. Ilyen szempontból a gyűjtemény most látható része elég kemény: egyből fejbecsap olyan képekkel, amelyeknek kompozíciójuk sincs, kizárólag a kivitelezést figyelhetjük meg (pl. ecsetvonások), így aztán erős elhatározásra van szükség a tárlat végignézéséhez. Pedig vannak ott finomságok, mondjuk egy Ernst Rita kép, amely ugyan többszínű, és nem is kapcsolódik a többi képhez, mégis tetszik. Na jó: a legjobban az imponál, hogy egy itthoni gyűjtő egy világos, érthető koncepció mentén kezdett el gyűjteni, aminek kapcsán lehet beszélgetni az egyszínűségről, a gyűjtői elvekről, művészeti kérdésekről.

Balint Zsako

valójában nem is fotós, hanem grafikus, aki kirándulást tett a fotó területére is. A Torontóban élő művészt az Artforumban fedeztem fel, persze grafikáival. Később olvastam csak el, hogy a G13 galériában voltak már kint képei. New Yorkban jelenleg a The Proposition galéria foglalkozik vele, így aztán számos helyen jelentek meg képei manapság (de Európában csak Berlinben. Művei elsőre nem tűntek érdekesnek, míg rá nem találtam a férfi-nő kapcsolatot elemző műveire. Az a képe, melyen a férfi gondolataival behálózza a nőt, igencsak tetszik. Biztos vagyok benne, fogunk még találkozni a nevével.

Barta Zsolt Péter

könyve, a Codex Pozsonyban is díjat kapott, összesen így már 3 „szép könyv” díjjal büszkélkedhet. A könyv ellenpéldája mindannak, amiről itthon szólni szokott a könyvkiadás: igényes, szép és minőségi. Az pedig külön élmény, hogy egy olyan fotós jelent meg reprezentatív kiadvánnyal, aki talán ismertebb külföldön mint itthon. Bár a fotóról, mint műtárgyról vallott elvei tananyagot képeznek (mondjuk a Baki Péter szerkesztette Fotográfia című könyvben, vagy az FFSZ-ben), rendszeresen jelennek meg írásai, és a Nessim Galériában kurátora és kiállitója is volt a tavalyi Aqua kiállitásnak, mégis úgy érzem, sokkal kevesebb figyelmet kap, mint azt megérdemelné. Elvégre a kortársak közül szinte ő az egyetlen, aki pl. New Yorkban állitott ki (és a Sarah Morthland Galéria azóta is árulja műveit), illetve tényleg csak például a párizsi Bibliothéque Nationale-ban is megtalálható fotója. A hazai fotósélet kudarca, hogy ezeket a referenciákat néha nem is ismerik, de legalábbis nem ismerik el megfelelő szinten.
Amúgy ő a legjobb ellenpélda arra is, amit e hasábokon is szoktam szapulni, miszerint nagyon sok művésznek nincs vagy alig van külföldi referenciája. Ez azért baj, mert a hazai állóvíz sokszor még mindig az „urambátyám” elven működik. Tessék csak elolvasni az ő referenciáit: műveit elismerik olyan helyeken is, amikről legtöbben csak álmunkban gondolunk. Én a helyetekben belelapoznék abba a könybe...

Andreas Fogarasi

története olyan jól képezi le a magyar kortárs művészeti szellemiséget, hogy azt sem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. A történet a mi szempontunkból valahol ott kezdődik, hogy az emlitett művész elnyerte az 52. Velencei Biennálé Arany Oroszlánját Kultúra és Szabadidő című installációjával, melyben művelődési házakról készült videókat mutatott. Az elismerés, amely mindenhol máshol büszkeség tárgya lenne, az itthoni sajtóban erős és rosszindulatú kritikákat kapott. Nem fogom elismételgetni a rágalmakat, de a lényeg, hogy lassúnak és unalmasnak találták az anyagot, és utólag értetlenkedtek, hogy juthatott ki ilyen anyag Velencébe. Ezzel ismét bemutattuk, hogy még véletlenül sem tudunk örülni egy honfitársunk sikerének (ráadásul Bécsben él).
Ezek után kit érdekel, hogy milyen volt az anyag valójában? A művész egy néhány hónapja megjelent interjúban azt nyilatkozta, hogy a nézők mélyebb figyelmére épít, hiszen a művészetet épp az választja el mástól, hogy bonyolult összefüggéseket világít meg. Na ezzel sem lesz népszerű nálunk.
Különben amiről szólni akart az anyag, az valóban nagyon érdekes. Megnézte bárki is, hogy az elmúlt években mi történt a művelődési házakkal? Nem nehéz kitalálni. Az internet korában ki megy le egy házba, ahol ráadásul olyan régies dolgokkal foglalkoznak, mint fazekasság, tánc, csupa csoportos foglalkozás...Persze lehet mondani, hogy miért nem szerveznek a fiatalabb korosztályt is érdeklő programokat, tehát a téma nem egészen fekete-fehér, viszont lehetne róla beszélgetni.
Amiért viszont őszintén lehet csodálni Fogarasit, az a mentalitása. A riporter kérdésére, hogy mit szól az ellene inditott hadjárathoz, csak ennyit mondott: elolvasom a kritikákat, de csak a pozitivat jegyzem meg. Na ja, talán Bécsből könnyebb ezt megtenni...

Miért éppen India? (Tibor Nagy)

Az elmúlt években a mindenre elszánt műgyűjtők felfedezték a kínai piacot. Ma már szinte nincs is olyan nyugat-európai galéria, aki nem tart legalább egy kínai művészt. Szép lassan kezdenek a művészeti kánonba is beszivárogni, hogy csak egy érdekes példát emlitsek: Wang Qingsong bemutatkozása az International Center of Photography-ban. Ezzel párhuzamosan a koreaiakat is kezdték felfedezni, a Europ'Art-on például jelen volt a Gallery Ho és Gallery Young, fejenként 5-5 művésszel. De kit ismerünk Indiából? Mondjuk Subodh Guptát, aki szobraival már Londonban és Moszkvában is bemutatkozott, és nem mellékesen Bázelben is eladott egy művet. Tulajdonképpen jogos a felvetés, hogyha Kína ennyire erősen jelen van a művészeti életben, akkor Indiának sem szabad lemaradnia. Ezzel együtt még akár 5 évvel ezelőtt is mai szemmel jelentéktelen pénzekért lehetett indiai művészetet vásárolni, míg azóta a Christie's 10 millió dolláros forgalommal tud árverést bonyolítani pusztán az emlitett országból származó alkotásokból.
Ebben a sikerben egy magyar, Tibor Nagy is szerepet játszott. Ő már 1993-ban megnyitotta Delhiben galériáját, egyébként New York-ból költözve át. Szerinte India súlyát az adja a művészetben, hogy a növekvő társadalmi igazságtalanságokra reflektálnak a művek, és ezek a világ bármely pontján érvényesek. Hogy mekkora szerepe van India felfuttatásában, azt az is jól jellemzi, hogy legnagyobbrészt ő érte el, hogy 2005-ben India bemutatkozott a Velencei Biennálén. 2007-ben társult a new york-i Bose Pacia galériával, hogy újabb szervezőket vonjon be missziójába. Azóta Calcuttában is nyitottak egy újabb galériát, és ami talán elsőre meglepő: Berlinben 2008 novemberében húzták fel a rólót. Persze Berlin kulturális pezsgését ismerve már nem olyan meglepő az ottani nyitás. Könnyen el tudom képzelni, hogy a kínai invázió után hamarosan az indiai művészek árasztják el Európa galériáit, mint ahogy erre már utalnak is jelek...