története olyan jól képezi le a magyar kortárs művészeti szellemiséget, hogy azt sem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. A történet a mi szempontunkból valahol ott kezdődik, hogy az emlitett művész elnyerte az 52. Velencei Biennálé Arany Oroszlánját Kultúra és Szabadidő című installációjával, melyben művelődési házakról készült videókat mutatott. Az elismerés, amely mindenhol máshol büszkeség tárgya lenne, az itthoni sajtóban erős és rosszindulatú kritikákat kapott. Nem fogom elismételgetni a rágalmakat, de a lényeg, hogy lassúnak és unalmasnak találták az anyagot, és utólag értetlenkedtek, hogy juthatott ki ilyen anyag Velencébe. Ezzel ismét bemutattuk, hogy még véletlenül sem tudunk örülni egy honfitársunk sikerének (ráadásul Bécsben él).
Ezek után kit érdekel, hogy milyen volt az anyag valójában? A művész egy néhány hónapja megjelent interjúban azt nyilatkozta, hogy a nézők mélyebb figyelmére épít, hiszen a művészetet épp az választja el mástól, hogy bonyolult összefüggéseket világít meg. Na ezzel sem lesz népszerű nálunk.
Különben amiről szólni akart az anyag, az valóban nagyon érdekes. Megnézte bárki is, hogy az elmúlt években mi történt a művelődési házakkal? Nem nehéz kitalálni. Az internet korában ki megy le egy házba, ahol ráadásul olyan régies dolgokkal foglalkoznak, mint fazekasság, tánc, csupa csoportos foglalkozás...Persze lehet mondani, hogy miért nem szerveznek a fiatalabb korosztályt is érdeklő programokat, tehát a téma nem egészen fekete-fehér, viszont lehetne róla beszélgetni.
Amiért viszont őszintén lehet csodálni Fogarasit, az a mentalitása. A riporter kérdésére, hogy mit szól az ellene inditott hadjárathoz, csak ennyit mondott: elolvasom a kritikákat, de csak a pozitivat jegyzem meg. Na ja, talán Bécsből könnyebb ezt megtenni...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése