2010. szeptember 21., kedd

Barta Zsolt

ismét a Nessimben állit ki, ezúttal a Csarnok sorozat folytatását követhetjük. Kiforrott, régóta érlelődő anyag ez. Egyrészt a tavalyi Csarnok könyv kapcsán már volt ugyanitt kiállitása, másrészt a vonzalma a régi gyárépületek iránt ennél jóval régebbi. Az biztos, hogy immár több mint tiz (lehet hogy ennél is több) éve foglalkozik a kérdéssel, és a régebbi képeit együtt szemlélve az újakkal valóban markáns a változás. Mig régebben inkább a fenséges terek érdekelték, amely valószinüleg mindnyájunkat lenyűgöznének, az új képein immár a részletek, finomságok érdeklik. Ablakokat látunk, amelyek különböző módon vészelték át az éveket, más a fénytörésük, a sorozatban pedig immár értelmüket nyerve, katonás rendben sorakoznak, mintha természetes lenne a megőrzésük. Pedig ugyanolyan halott terek ezek, mint mondjuk Benkő Imre sorozatain az ózdi üzemek, és akár fel is merülhetne a kérdés, hogy emléket állitanak-e, vagy csak esztétikai sikon érdekesek a képek, ám szerintem a katonás rendben sorakozó képelemek válaszolnak a felvetésre. Beállitott, megkomponált csendéletek ezek. Semmiképpen sem véletlenül meglelt térelemek, hanem gondosan komponált, néha akár a valóságot a kompozició kedvéért változtató kifejezések. Nem lehet csak úgy elmenni a graffitis kompozició mellett, hogy fel ne merüljön az érzelmi véleménynyilvánitás, amely nem csupán a kompoziciban, hanem a szinekben éppúgy kifejeződik. Ami számomra leginkább meglepő, az a részletezettség. Korábban éppen szikár, gondosan válogatott, sokszor üres terekkel dolgozó képek után meglepő ez a részletgazdagság, és azok egymásra hatása is.
Számomra ezek a képek éppen hogy nem a gyárépületekről szólnak, és fel sem merül bennem, hogy egyfajta mentsük meg a gyárakat olvasatot keressek, hanem egy érett művész szinekkel és formákkal kifejeződő vallomását olvasom ebben a lebilincselő előadásban.

Nincsenek megjegyzések: