A Fotofest

Amerika talán legnagyobb de szinte biztosan a legjobban szervezett portfolio review-ja. Arról szól, hogy a művészek elviszik a gondosan kiválogatott anyagukat, és 20 szakmabeli elmondja róluk a véleményét, vagy ha nagyon jónak itélik, kiállitási lehetőséget is ajánlanak (sőt egyszer valaki munkát is kapott igy). Rettenetesen hasznos. A jó kritika ugyanis nagyon ritka, és akkor is gyanakodni kell, hogy őszinte-e. Nem véletlen, hogy nem ez az első bejegyzésem a témában.
Maga a Fotofest szervezet, az újkori hagyományoknak megfelelően próbálja más utakon is felhivni magára a figyelmet. Ennek egyik kézenfekvő módja a kiállitásszervezés. Ezúttal New York-ba a Fred Torres galériába jutott el 8 feltörekvő kaliforniai fotós.
Az ilyen csoportos kiállitások nagyon veszélyesek abból a szempontból, hogy összetartja-e őket valami. Jelen esetben, ha csak annyi volt a követelmény, hogy egy los angelesi főiskola diákjának kell lenni, akkor szinte már a fejünkben összeáll a kép: lesz hagyományos technikával készült kép, lesz riport, installáció, és valamilyen szociológiai problémára reflektáló kép. És tényleg. Nagyjából öt éve kezdődött az a trend, hogy mivel a fotóban már nem lehet újat mondani, mindent kitaláltak és lefotóztak, ezért legyen az egészben az a fontos, hogy milyen köritést találunk ki hozzá. Milyen vicces például az, hogy lefotózzuk az összes zöld szinű kalapban sétáló embert! Maguk a fotók csak dokumentációk, ezért önmagukban nem kell, hogy jók legyenek, a lényeg, hogy mennyire egyedi témát találunk.
Ez megy most. Szerintem ez is csak egy mellékvágány, de amig kifut, nézegethetjük a sok pocsék képet. Aztán jön valami új divat.

egy felesleges bejegyzés

Nos, a helyzet az, hogy bárhogyan is szépitjük a dolgokat, a művészetben gondolatiság nélkül nem megyünk előre. Az nem úgy van, hogy Miró fogta, és húzott három ecsetvonást, és az azért jó, mert Miró festette, és kész. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a pusztán magas szintű technikai tudásból sem lesz művészet. A művészeti gondolatok viszont alapvetően különböznek más szakterületek elmélkedéseitől. Ezt a gondolati kört -tetszik vagy nem - meg kell tanulni. A befogadás ugyanis ebben az esetben nem azt jelenti, hogy milyen szép az ég ezen a képen, hanem azt, hogy Nádlernél mit jelent a gesztus, a dinamika, mi az a gondolat, amit meg akart jeleniteni. Én legszivesebben a nézőimet is beiratnám egy művészeti iskolába.
A képeknél mindig a gondolat van előbb, és utána követi csak a kéz. Ha valaha is bárki úgy alkotott volna, hogy arányosnak tűnő, valamire hasonlitó képet hozott volna össze, majd elnevezte volna azt mondjuk őszi tájnak, az előbb-utóbb lelepleződött. A művészet lényege ugyanis az, hogy eltávolodunk a valóságtól, ahhoz, hogy egy nagyon jellemző tulajdonságot vagy jellegzetességet kiemeljünk. Szó sincs tehát valósághű ábrázolásról, sem pedig arról, hogy a képen szereplő nő egyszerűen Janette, és kész. Az a nő ott lehet istennő, szerelmes, bánatos, mélázó, töprengő, állhatatos, vagy bármi, de nem lehet Janette, akit lefestettem vagy lefotóztam, mert tetszett.
Amikor külföldön járok, mindig azt kérdezik tőlem, hogy milyen művészeti problémán dolgozok épp. Közös nyelvet beszélünk. Vannak témák, amik nem hagynak nyugodni, éveken, évtizedeken át. Az egyik ilyen a vörös szin. Azt ugye megtanuljuk az iskolában, hogy a vörös a veszély, a figyelemfelkeltés szine. Aztán rengeteg réteg van még, hogy mást nem emlitsek, a kiemelésé is, a tömegből egy vörös ruhás embert gyorsan kiszúrunk. Számomra viszont ezek csak klisék. A piros, amit én látok, egész más, mégcsak nem is energia, hanem talán harmónia.
Nem viszem tovább a gondolatmenetet, de az talán kiderült, hogy ugyanúgy, ahogy egy versben sem kérjük számon, hogy a kedves valóban átsiklott-e a csillagok felett, úgy a képeknél is a látvány csak a legelső, legegyszerűbb sik.
Node mindezt nyilvánvalóan tudjátok..

100 főmű a fotográfiában

A Centre Pompidou kiadványa természetesen a lehetetlenre vállalkozik, hiszen nem hogy 100, hanem 1000, 100000, akárhánymillió főművet is kiemelhetnénk, ráadásul az első mű 1911-es, az utolsó 2009-es, ez pedig felveti a korszakolás kérdését. De hagyjuk is a vérprofi szakmai szempontokat, a könyv szerintem egyszerűen a lelkes műkedvelőknek készült, akik nem tudnak fejből 100 fotóst felsorolni, számukra érdekes lesz a könyv.
Azon merengtem el, hogy miért van az, hogy a legtöbb irónak szinte automatikusan a maga nemzete felé fordul a keze? Érdekes, hogy amikor pl. amerikai kiadású kiadványt olvasok, azon Európa szinte nem is szerepel, vagy csak azok, akik végül a túlsó parton kötöttek ki, és most ennél a kiadványnál is ezt érzem. Oké, ismerjük el, a francia fotó nagyon erős, és persze nyilván érvényesült a művészeti központ szivóhatása is, de azt gondoltam, hogy ma már ennek kicsi a jelentősége. Hiszen ma már egyre kevesebb jelentősége annak, hogy ki melyik országból jön. A rotterdami fotósuliban pl. több a külföldi, mint a holland. A Madridban székelő művészeti egyetem is az összes európai országból toborozza a tanulóit. És ha ez sem lenne elég: kis túlzással ugyanazt találom az élelmiszerboltban Bilbaóban, mint Varsóban. Akárhogy vesszük, a világ arra halad, hogy egyre egyformábbak lesznek - igen, a műalkotások is. A zseniális húzással Helsinki iskola (ami egy művészeti csoportosulás) fotóin észrevehető az északi stilus - amig a képek alá nagy betűkkel ki van irva, hogy Helsinki iskola. Ha elkezdjük csak a képeket figyelni, már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szinte akárhány kiállitáson jártam is, majdnem bármelyik országban, alig találtam nemzeti sajátosságokra. Hiszen elsősorban stilusuk van a művészeknek, ami a személyiségükből ered. Aztán nyilvánvalóan ott van a mesterek hatása, ami szintén személyes, és végül a befogadó, aki szintén a személyességet keresi, bármilyen országban készült is a kép.
De vissza a könyvhöz. Abban nagyon is igaza van, hogy 100 művön keresztül már be lehet mutatni a fotográfiát, és annak az elemzése vagy figyelése, hogy milyen képeket választ ki, egy érdekes szellemi kaland. Ebben a tekintetben a kötet figyelemreméltóan követi a titkos vágyaimat, és nagyon sok olyan képet közöl, ami a felület apró részleteivel foglalkozik, és legfontosabb törekvése, hogy a valóságban nem látható részletek kiemelésével új látványt hozzon létre.
Akárhogy is, a kötet cime helyesen: 100 főmű a francia fotográfiában. (100 chefs-d'oeuvre de la photographie, edition du Centre Pompidou, Paris 2010

Művészet vagy pénz?

A minap a Nemzeti Galériában sétálva arra lettem figyelmes, hogy az idegenvezető azt mondja, hogy ez és ez a Szinyei Merse Pál kép úgy 30 milliót érne, ha kikerülne a műkereskedelembe. A Munkácsi kiállitás kapcsán is repkedtek a milliók, hiszen a Krisztus trilógia Európa számos országában járt, és mindenhol pénzért lehetett megnézni. Csak szegény Paál László nem adott el képet, szegénységben halt is meg. Mit akarok ezzel mondani? Semmit. Csak éppen érdekes téma, hogy a korábban kis túlzással senkit sem érdeklő festményvilágba is kezd beszivárogni a fény. Néha persze zseblámpa fénye, mert éppen elég hamisítvány forog a piacon. De mégis: a soknullás aukciók után jobban odafigyelnek az emberek a mázolmányokra. Most már van néhány 100 millió Ft-os képünk. Az jutott eszembe, miközben a képeket nézegettem, hogy felértékelik-e a képeket ezeken a helyeken időről időre, felmerül-e, hogy a gázszámlát egy-egy Munkácsy-ból fizessék. Mert azt mostanában hallottuk eleget, hogy a múzeumok nem kapnak elég pénzt, nemhogy restaurálni, hanem fűteni sem. Ugyanakkor felfigyeltem valami másra is. Az 1945 utáni termekben lévő képek, hmm, hogy úgy mondjam, nem igazán csúcsteljesitmények, egy adott életművön belül. Nevek nélkül: van pár festő, akinek ma jó a neve a szakmában, és akár millió ft közeli vagy azt meg is haladó árakon ad el képet. Ez rendben van. Ugyanakkor -jogosan - szerepel az MNG állandó tárlatán, egy olyan képpel, ami nem igazán az életmű legjobb darabja. Nos igen, a múzeumnak nem volt pénze arra, hogy megvegye mai műpiaci áron a képet. Lehet, hogy a művész felajánlott egy képet a múzeumnak, amit mondjuk nem tudott eladni..vagy a múzeum még akkor vásárolt, amikor nem futott be, és talán még megtiszteltetés volt számára, hogy bekerült egy képe. Igen ám, de azóta fejlődött a stilusa, és az a kép, ami most ott lóg az állandó kiállitáson, nem igazán jelzi a csúcsteljesitményt. Na jó, akkor most forditsuk meg. Tegyük fel, hogy az MNG vásárolna néhány fantasztikus kortárs képet, piaci áron. Ezzel segiti a művészeket, és a galéria hirneve is növekszik. Csakhogy ki merné azt vállalni, hogy jónéhány millió ft közpénzt kiad -nyilván pályáztatás nélkül- művészeknek, és egyáltalán ki határozná meg és milyen alapon, hogy ki kaphatna belőle? Ez bizony a korrupció melegágya.
Most tehát ott tartunk, hogy a múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művészetet bemutató tárlatán, ahol egyébként nem túl sokan járnak, mivel a legfelső emeleten van, olyan képek vannak, amilyenek. Ugyanakkor igazán jelentős művek magántulajdonban vannak, és nagyon gazdag családok nézegethetik őket. Az, hogy odaadják-e egy kiállitásra, egyáltalán tudják-e, hogy kinél vannak azok a képek, kérdéses. De feladata-e felkutatni a múzeumnak a tulajdonost, egyáltalán bemutathat-e magántulajdonban lévő képet? Hiszen egy-egy kiállitással a mű értékét feljebb lehet tornászni, hiszen akkor már hivatkozhatnak arra is, hogy az MNG-ben állitották ki. New York-ban ezt úgy csinálják, hogy a gazdag gyűjtő megveszi a képet, és tartós letétként odaadja a múzeumnak. Cserébe a múzeum a termet, ahol a képeket elhelyezik, a gyűjtőről nevezik el. Talán mindkét félnek kedves eljárás ez, hiszen a gyűjtő saját termet kap a múzeumban, dicsekedhet a gyűjteményével, a többi x millió ember pedig mégis láthatja a képeket. Persze ha őszinte vagyok, nálunk ezt is lehetne rosszul kivitelezni.
Emlékszem még a Vajda Lajos életmű kiállitásra, ahol szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy lesöpörték a padlást, hogy bemutatható képeket találjanak, majd az MNG kiállitás után a képek eltűntek. Jómagam Hollandiában láttam "turnézni" a képeket, hogy mi lett aztán velük, nem tudom. Mindez csak arra példa, hogy az MNG is segitett már egy életművet, mégha a festő immár több mint 50 éve halott is.
Egy biztos. A sikeresség egyáltalán nem feltétele vagy oka a jó művésznek. Had utaljak itt Paál Lászlóra és Munkácsy Mihályra, akik ráadásul barátok is voltak, mégis Paál László nem a sikereiről hires. Ez manapság is előfordulhat. A kérdés csak az, hogy lesz-e a ma Márffy-jának, Szinyei-jének képe vagy kiállitása a Nemzeti Galériában?

Elmélkedések a Taiwan calling kiállitás kapcsán

Van egy elméletem. Ahhoz, hogy egy országban izgalmas lehessen a művészeti élet, az szükséges, hogy:
- legyen valamennyi szabad pénzük az embereknek, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy műtárgyakat is lehet vásárolni,
- legyen valamennyire nyitott, kapcsolódjon a művészeti központokhoz, hogy ne belterjes művészetet hozzanak létre.
Ezt a második pontot olyannyira nem én találtam ki, hogy már Kassák is, aki pedig gyári munkásból nőtte ki magát, kereste a kapcsolatot a modernizmus képviselőivel. Sőt, kapcsolatot tartott a prágai Devetsil-csoporttal, Zágrábban a Zenit nevű lappal, Brassóból Mattis-Teutsch János informálja, Berlinből Moholy-Nagy küld kritikákat. De mehetünk korábbra is, hiszen a századfordulón szinte nem is akadt festő, aki ne Münchenben vagy Párizsban csiszolgatta tudását. Sokáig nem is volt Pesten neves festőiskola, hiszen mindenkinek evidens volt, hogy Münchenbe menjen tanulni. De akármeddig is visszamehetünk, hiszen mondjuk Mátyás király is Olaszországba küldte a festőtanoncokat, és festőket (is) hivott onnan, hogy nálunk dolgozzanak (lásd az esztergomi freskót). De beszélhetünk a kortársakról is, kit is emeljek ki, mondjuk Fehér Lászlót, aki eléggé hires a külföldi kapcsolatairól és kiállitásairól.
Persze ti, akik olvassátok a blogot, tudjátok ezt, hiszen kedvenc vesszőparipám. Most jöhetne egy olyan mondat, hogy tudják ezt a Taiwaniak is, de azért máshonnan közelitenék. A Műcsarnok szerepéről lángoltak fel a viták mostanában, ami nagyon helyes, hiszen a viták előbbre visznek, a vélemények cseréje serkenti az agyműködést stb. Úgy tűnik, van egy olyan irányzat, amelyik több itthoni művész kiállitását szeretné látni a nemes épületben, ami szintén támogatható cél, hiszen jussanak az itthoni művészek minél nagyobb térhez. Ugyanakkor én kitartanék amellett is, hogy minél több külföldi irányzatot ismerjünk meg.
Ez a bevezető persze egyáltalán nem olvasható -olvasandó- összefüggésben a kiállitásról szóló soraimmal. Ha valaki elautózik a Hősök tere mellett, és meglátja a Taiwan calling plakátot, szerintem előbb megy el kinai étterembe, mint a Műcsarnokba. De most őszintén: kit érdekel Taiwan? Mi van ott? Annyit tudunk róla, hogy Kina magához vonzaná, ők meg inkább függetlenek lennének. Vagy legalábbis ennyit tudok róla úgy, hogy sosem érdekelt az ország. Ezek után láthatunk-e nálunk olyan művet, amelyik erre reagál? Nem. Persze ez nem véletlen bizonyára, bár az is lehet, hogy az ottani művészeket ez nem érdekli.
A másik kérdésem az, hogy mit is jelent pontosan a tajvani művészet szóösszetétel. Országimázsnak elég gyenge. A második teremben rögtön 9 méteren tiltakoznak az önkormányzat egyik döntése ellen. Összeállithatnánk-e egy olyan kiállitást, amelyen Magyarországot képviselik? Túl azon a kérdésen, hogy ki döntené el, hogy ki kerülhet be, azok az emberek bemutatnák az országunkat? Nyilván nem. Ha már Fehér László: az ő körvonalas alakjai bemutatnak bármit az országból? Akkor ez azt jelenti, hogy hagyjuk ki, és tegyük be mondjuk Bukta Imrét? Agyrém. Maradjunk annyiban, hogy a kiállitott művek tajvani művészek munkái.
Eközben a Centre Pompidou-ban Mondrian kiállitás van.