Elmélkedések a Taiwan calling kiállitás kapcsán

Van egy elméletem. Ahhoz, hogy egy országban izgalmas lehessen a művészeti élet, az szükséges, hogy:
- legyen valamennyi szabad pénzük az embereknek, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy műtárgyakat is lehet vásárolni,
- legyen valamennyire nyitott, kapcsolódjon a művészeti központokhoz, hogy ne belterjes művészetet hozzanak létre.
Ezt a második pontot olyannyira nem én találtam ki, hogy már Kassák is, aki pedig gyári munkásból nőtte ki magát, kereste a kapcsolatot a modernizmus képviselőivel. Sőt, kapcsolatot tartott a prágai Devetsil-csoporttal, Zágrábban a Zenit nevű lappal, Brassóból Mattis-Teutsch János informálja, Berlinből Moholy-Nagy küld kritikákat. De mehetünk korábbra is, hiszen a századfordulón szinte nem is akadt festő, aki ne Münchenben vagy Párizsban csiszolgatta tudását. Sokáig nem is volt Pesten neves festőiskola, hiszen mindenkinek evidens volt, hogy Münchenbe menjen tanulni. De akármeddig is visszamehetünk, hiszen mondjuk Mátyás király is Olaszországba küldte a festőtanoncokat, és festőket (is) hivott onnan, hogy nálunk dolgozzanak (lásd az esztergomi freskót). De beszélhetünk a kortársakról is, kit is emeljek ki, mondjuk Fehér Lászlót, aki eléggé hires a külföldi kapcsolatairól és kiállitásairól.
Persze ti, akik olvassátok a blogot, tudjátok ezt, hiszen kedvenc vesszőparipám. Most jöhetne egy olyan mondat, hogy tudják ezt a Taiwaniak is, de azért máshonnan közelitenék. A Műcsarnok szerepéről lángoltak fel a viták mostanában, ami nagyon helyes, hiszen a viták előbbre visznek, a vélemények cseréje serkenti az agyműködést stb. Úgy tűnik, van egy olyan irányzat, amelyik több itthoni művész kiállitását szeretné látni a nemes épületben, ami szintén támogatható cél, hiszen jussanak az itthoni művészek minél nagyobb térhez. Ugyanakkor én kitartanék amellett is, hogy minél több külföldi irányzatot ismerjünk meg.
Ez a bevezető persze egyáltalán nem olvasható -olvasandó- összefüggésben a kiállitásról szóló soraimmal. Ha valaki elautózik a Hősök tere mellett, és meglátja a Taiwan calling plakátot, szerintem előbb megy el kinai étterembe, mint a Műcsarnokba. De most őszintén: kit érdekel Taiwan? Mi van ott? Annyit tudunk róla, hogy Kina magához vonzaná, ők meg inkább függetlenek lennének. Vagy legalábbis ennyit tudok róla úgy, hogy sosem érdekelt az ország. Ezek után láthatunk-e nálunk olyan művet, amelyik erre reagál? Nem. Persze ez nem véletlen bizonyára, bár az is lehet, hogy az ottani művészeket ez nem érdekli.
A másik kérdésem az, hogy mit is jelent pontosan a tajvani művészet szóösszetétel. Országimázsnak elég gyenge. A második teremben rögtön 9 méteren tiltakoznak az önkormányzat egyik döntése ellen. Összeállithatnánk-e egy olyan kiállitást, amelyen Magyarországot képviselik? Túl azon a kérdésen, hogy ki döntené el, hogy ki kerülhet be, azok az emberek bemutatnák az országunkat? Nyilván nem. Ha már Fehér László: az ő körvonalas alakjai bemutatnak bármit az országból? Akkor ez azt jelenti, hogy hagyjuk ki, és tegyük be mondjuk Bukta Imrét? Agyrém. Maradjunk annyiban, hogy a kiállitott művek tajvani művészek munkái.
Eközben a Centre Pompidou-ban Mondrian kiállitás van.