Rencontres d'Arles

No persze, ez is egy kötelező látnivaló, de nem hiszem, hogy tőlünk túlságosan sokan mennének arra..Tehát az arlesi fesztivál abszolút fontos, és nemzetközileg jegyzett fotófesztivál, gyakorlatilag az egész várost elözönlik a kiállitások, szimpóziumok, koncertek és minden, ami ezzel jár. Fontos tudnunk, hogy a fesztivál fő témája a portré. Tavaly Mick Jagger volt a sztárvendég, a róla készült igen szép és drága könyv kapcsán, de most nem kezdek bele a programok végtelen felsorolásába, nyilván mindenki tud franciául..Amit mindig meg szoktam nézni, az a kurátorok választása. Idén 6 kurátor választotta ki a számára legfontosabb 3 fotóst, és mivel ők nemzetközi emberek, ezért a választásaik is a világ minden táját tükrözik, persze ne gondoljuk, hogy nem francia fölénnyel, de van annyira nemzetközi a rendezvény, hogy ez nem zavaró. Aztán az is tetszik, hogy júliustól szeptemberig vannak programok, kiállitások, amik hetente változnak, igy annak is van tétje, mikor megyünk arra. Ha úgy tetszik, ez egy szinte végtelen játszótér ismerkedni és barátkozni..

Személyes

Nem tartozik a témához, de a hangulatomnak most éppen Julie Blackmon képei felelnek meg. Ha van kedvetek, nézzetek utána.

újságok

Nem tudom, hogy az elmúlt rendszerrel való kritikai hozzáállás teszi-e, de egészen megdöbbentő árakon lehet venni régi művészeti folyóiratokat. Itt van a kezemben a Műterem 1. száma, 1958-ból, és még ezer forintot sem adtam érte. Pedig Márffy Ödöntől Bernáth Aurélig terjed a bemutatott művészek köre, és az A4-nél nagyobb, szines lapra sem mondanám, hogy értéktelen. Az is könnyen megfigyelhető, hogy külföldön a hasonló újságok bőven elérik a 100-1000 eurós értéket, persze ott is rangsor alapján. Többféle elméletet is felállithatunk, miért nincs ez igy nálunk. Kezdhetjük azzal, hogy a válság, bizony nálunk elég erőteljes, nemhogy újságot, de festményt se vesznek az emberek, fotót meg eddig se vettek. Mondhatjuk azt is, hogy az emberek nem is tudják, hogy van ilyen, és antikváriumba, galériába meg csak az jár, aki a lemaradt egy Nick Hornby könyvről.
Nehéz kérdés, látva mondjuk a Kogart-ban a Paál László festményeket, amiket akkor vettek, amikor még nem voltak 20-30 milliók.. A Kieselbach kinálatából is hiányzik ez az elem. Lehet, hogy van itt egy piaci rés?

Moholy-Nagy a Ludwigban

Kezdjük az őszinte vallomással. Moholy-Nagy számomra nemcsak példakép, hanem az alfája az egész művész létnek, egy olyan megkerülhetetlen, s mellesleg világhirű alkotó, akinél érdemes elkezdeni a művészettörténetet, a fotózást. Nem véletlen, hogy mindegyik fotókönyvben ott van a legfontosabbak között, és ezt a külföld állitja, ahol élete nagyobb részét töltötte.


Oké, ez volt a feltétlenül szükséges bevezető, hiszen alighanem hiába is próbálnék függetlennek látszani. Másfelől viszont itt van ez a kiállitás, és nem tetszik. Nem a helyszinnel van a gond, nem a teremőrökkel, még csak a kiállitótérbe illesztett boltrész sem zavar, bár ha már bolt, akkor lehetne nagyobb a választék, hiszen a Moholy-Nagy könyveket sorba téve el is fogyott a lendület, egy bögre és egy szatyor maradt, ami mondjuk elfogadható lenne Szigetváron, de nem itt. De ne kerteljünk: a képekkel van a bajom. Néhány éve láttam utoljára képet tőle, nyilván könyvben, amikor még tanulgattam a művtörit. Mondjuk nagyjából ő volt az első, akinek a képeit tanulmányoztam, egyáltalán, akinek tetszettek a képei. Hihetletlen felfedezés volt megismerkedni a fotogramjaival, és szintén ő volt az, aki először elszakadt a valóságábrázolástól. Na igen, megint a nagy szavak. De ez van. Viszont most úgy voltam a képekkel, mintha már láttam volna mindegyiket. Persze láttam is, de könyvben, ilyen-olyan újságokban, vagy akár tankönyvben. Ez alkalommal már úgy voltam vele, hogy igen, látom a képeket, de azóta eltelt 100 év, és az a fajta ábrázolás átment már a köztudatba, lenyúlták az összes kompoziciós és képi trükkjét, sőt, uram bocsá, meg is haladták. Vegyük mondjuk a fényképező nélküli képeit, mind csodálatos, és akkor döbbenetes lehetett azokkal szembesülni, csakhogy azóta ötvenmillióan utánozták már, köztük én is. Óhatatlanul új elemek, figurák helyett tárgyak kerültek a középpontba, felsorolhatnám ide a fotósok 70 %-át.


Vegyük észre, és fogadjuk el, hogy Moholy-Nagy a kezdet. Ő Picasso a fotóban, ő Velazquez, ő Leonardo és ő Giotto is. Őt már azért kell szeretni, mert elkezdett valamit, ami máig hatással van mindenkire, mert keretet adott az absztraktnak, mindenki tőle nyúlt, mint a Beatlestől..Én értettem félre valamit, mert bennem nem a klasszikus, a kezdet volt eddig, hanem az újitó, az érdekes, a hihetetlen. Jó lenne újra rácsodálkozni, de már nem lehet.

Az örökség

Aligha van okunk az elkeseredettségre, ha elkezdjük összehasonlitani hazánk művészeti életét a környező országokkal. Nyilván nem a franciákkal kell versenyre kelnünk, ez aligha sikerülne. Azt viszont nem mondanám, hogy a régiónkban lényegesen le lennénk maradva. Hiába a hires magyar pesszimizmus, hogy egy egészen nyilvánvaló példával éljek, a horvátoknak nem volt még idejük az országuk megalapitása óta eltelt időben megteremteni ugyanazt, mint mondjuk mi többszáz év alatt. De példálózhatnék Szlovákiával is, az pedig gondolom szintén nyilvánvaló, hogy az ukrán művészeti élet nem annyira kifinomult mondjuk a galériák száma és forgalma szerint, mint a miénk.

Nem érdemes azonban elbiznunk magunkat, mert a lengyelek és a csehek valóban erős vetélytársak. A lengyelek például erős amerikai orientáltsággal birnak, ez pedig sok területen előny, a csehek pedig már az 1900-as években egyenrangúak voltak nemcsak velünk, hanem a velük összemérhető országokkal. Hogy mást ne mondjak, náluk is volt Nyolcak csoport, sőt egy évvel azelőtt, mint nálunk. A lengyelek a létszámukból adódóan előnyben vannak, pl. tavaly a new york-i Artexpo-n legalább 5 kiállitójuk volt, mig tőlünk 2. Persze ez nem egy verseny, csak megemlitem.

Kezembe akadt egy 1978-as Művészet cimű újság, és szomorúan olvastam, hogy akkoriban bizony erősen virágnyelven irtak, vagy pedig olyanokról, akikről ma elképzelésem sincs, hogy kicsodák. A szocializmus a többi országban is tombolt, és hihetetlen öröm számomra, hogy az a világ elmúlt. Én mindig úgy tekintek erre, mintha sose lett volna, mert nagyon könnyű ezzel magyarázni mondjuk a nyelvtudás hiányát, de valójában rányomja a bélyegét a művészeti életre még most is.

Nincs okunk szégyenkezni a galériák örvendetesen növekvő számán, és ezek közül néhány már nemzetközi vizekre is kimerészkedett. Van 3 művészeti újságunk, plusz 1 csak a fotónak, ez is jó. A könyvtárakban bőséges választékban sorakoznak a könyvek, és könyvesboltok, kiadók terén is jók vagyunk. A Műcsarnok (bár most új vezetés lesz, ki tudja), az Ernst múzeum erős nemzetközi kitekintéssel bir. A Mai Manó ház egyedülálló, ilyenje senkinek sincs, Párizsig kell menni, hogy hasonlót találjunk.

Akkor tehát minden rendben? Azért ne bizzuk el magunkat, mert nemzetközi kapcsolatok terén korántsem állunk jól, pedig...De tartsuk magunkat az eredeti gondolatmenethez. Ha Budapest művészeti életére gondolok, nem egy szánalmasan perifériára szorult valamit látok. A többi pedig még alakul..

3. dimenzió

Hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek nem volt elég a két dimenzió. Bár a gyűjtők konzervativsága sokáig a táblaképet merevitette művészetté kizárólagosan, azért Vasarely-től Picasso-ig, vagy tulajdonképpen felsorolhatnám majdnem az egész művészettörténetet, a festők mindig is keresték a kitörési pontokat. Már jóval a fotó, az installáció, performance előtt is próbáltak a művészek kitörni a két dimenzióból: az 1900-as években, az izmusoknál aztán végképp elgurult a józanság, és mihelyt rájöttek az alkotók,hogy nem akarják eladni a képeiket, a fantázia és a kreativitás teljes tárházát bevetették. Gondoljunk csak a fluxusra: szinházi előadás, álkoncert, kártyavetés: itt bizony képről nem esett szó! Ha úgy vesszük, minden, magára valamit is adó művésznek egyszer el kell rugaszkodnia a 2 dimenzióból, hogy felfedezze, mit tud adni a térbeliség. Daniel Spoerri betonműterme, egy háromszor négy méteres tömbből kiöntve, az a bizonyos faház, ami csónakká alakulva, majd újra faházzá eszkábálva, Marina Abramovics mellékhelységből átalakitott lakása jelzik, hogy a kreativitásnak kevés egy kifeszitett vászon. De beszélhetnék a Brassai szobrokról, a De Stijl épitészeti törekvéseiről, vagy akár Telek Balázs 3 dimenziós fotóiról: a kérdés sokkal inkább az, hogy miért létezik még a táblakép, főleg, ha ilyen ötletekkel találkozunk?
A válasz ismét a sznobizmusban keresendő, hiszen az emlitett dolgok kevés kivételtől eltekintve kisérleti, soha meg nem vásárolt, legfeljebb múzeumban kiállitott művészei megnyilvánulások. A gyűjtő, akinél a csekkfüzet van, nem jön lázba egy 3*3 méteres faháztól, egyenesen rühellné, ha egy A4-es lapot tudna csak kirakni, melyen utasitások vannak, és bizonyára Németh Hajnal összetört BMW-jét is szervizbe küldené. Ez van, de legalább már tudok egy okot, amiért érdemes múzeumokba járni...

Magyarok a Michael Hoppen Galleryben

Hoppá, ilyen sem sűrűn fordul elő, a londoni neves galéria kifejezetten az 1920-as évek magyar anyagából hozott össze kiállitást. És nem csak a 4 kötelező név szerepel, hanem olyanok is, mint Danassy Károly, Hanga István, Pap Gyula. A meghivóban ráadásul olyanokat irnak, hogy a fotó megkerülhetetlen a magyarok emlitése nélkül..Az itthoni fotó gazdagsága kiemelkedően hatott a legfontosabb alkotókra..A tárlat dupla ideig, két hónapig tart nyitva, reméljük sokan elmennek rá.

Mi újság a nagyvilágban?

Az utóbbi években a múzeumok egyre inkább fókuszba kerültek, ami nem feltétlenül szerencsés változás. A művészet mindig is belterjes, ismerősökön alapuló, elit klub volt, itthon is, és ez nagyjából a művészet minden ágára igaz, érdemes áttanulmányozni mondjuk a párizsi csónakház történetét, kezdve mondjuk Modiglianival.. Sajnos az utóbbi időben, talán a pop art után, megjelentek olyan üzletemberek, akik kiszagolták, hogy mekkora pénz is van ebben a játékban, már ha elég nagyban játsszák. A recept egyszerű: kell egy alkotó, akit még nem fedeztek fel, ezért olcsó, de fontos, hogy már a saját korában is tudjanak azért róla, és elegendő művel rendelkezzen ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ekkor, a szinte ismeretlenségből, fel kell vásárolni az életművet, a művész olcsón fogja adni, sőt még a megmentő szerepében is tetszeleghet a befektető, hiszen a művészt "megmenti" az éheshalástól, vehet neki nagyobb műtermet, autót, bármit. Ami ezután történik, annak már nincs sok köze a művészethez. A befektetők megkeresik a legnagyobb múzeumokat, és ajándékozások meg ezer más úton elérik, hogy életmű kiállitást hozzanak össze a művésznek, akinek a képeit igy, mondjuk egy év múlva többszörös haszonnal lehet piacra dobni. A vicc az, hogy a kockázat minimális, pl. amerikában a befektető adókedvezményt is kap, tehát már eleve "ingyen" veszi meg a képeket, hiszen befizette volna adóban.
Az a hisztéria, ami a Guggenheim, a Moma és a többi nagy körül zajlik, csak kis részben múlt a látogatók számának növekedésén. Mondom, a művészet mindig is szűk körben zajlik...