3. dimenzió

Hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek nem volt elég a két dimenzió. Bár a gyűjtők konzervativsága sokáig a táblaképet merevitette művészetté kizárólagosan, azért Vasarely-től Picasso-ig, vagy tulajdonképpen felsorolhatnám majdnem az egész művészettörténetet, a festők mindig is keresték a kitörési pontokat. Már jóval a fotó, az installáció, performance előtt is próbáltak a művészek kitörni a két dimenzióból: az 1900-as években, az izmusoknál aztán végképp elgurult a józanság, és mihelyt rájöttek az alkotók,hogy nem akarják eladni a képeiket, a fantázia és a kreativitás teljes tárházát bevetették. Gondoljunk csak a fluxusra: szinházi előadás, álkoncert, kártyavetés: itt bizony képről nem esett szó! Ha úgy vesszük, minden, magára valamit is adó művésznek egyszer el kell rugaszkodnia a 2 dimenzióból, hogy felfedezze, mit tud adni a térbeliség. Daniel Spoerri betonműterme, egy háromszor négy méteres tömbből kiöntve, az a bizonyos faház, ami csónakká alakulva, majd újra faházzá eszkábálva, Marina Abramovics mellékhelységből átalakitott lakása jelzik, hogy a kreativitásnak kevés egy kifeszitett vászon. De beszélhetnék a Brassai szobrokról, a De Stijl épitészeti törekvéseiről, vagy akár Telek Balázs 3 dimenziós fotóiról: a kérdés sokkal inkább az, hogy miért létezik még a táblakép, főleg, ha ilyen ötletekkel találkozunk?
A válasz ismét a sznobizmusban keresendő, hiszen az emlitett dolgok kevés kivételtől eltekintve kisérleti, soha meg nem vásárolt, legfeljebb múzeumban kiállitott művészei megnyilvánulások. A gyűjtő, akinél a csekkfüzet van, nem jön lázba egy 3*3 méteres faháztól, egyenesen rühellné, ha egy A4-es lapot tudna csak kirakni, melyen utasitások vannak, és bizonyára Németh Hajnal összetört BMW-jét is szervizbe küldené. Ez van, de legalább már tudok egy okot, amiért érdemes múzeumokba járni...