Az utóbbi években a múzeumok egyre inkább fókuszba kerültek, ami nem feltétlenül szerencsés változás. A művészet mindig is belterjes, ismerősökön alapuló, elit klub volt, itthon is, és ez nagyjából a művészet minden ágára igaz, érdemes áttanulmányozni mondjuk a párizsi csónakház történetét, kezdve mondjuk Modiglianival.. Sajnos az utóbbi időben, talán a pop art után, megjelentek olyan üzletemberek, akik kiszagolták, hogy mekkora pénz is van ebben a játékban, már ha elég nagyban játsszák. A recept egyszerű: kell egy alkotó, akit még nem fedeztek fel, ezért olcsó, de fontos, hogy már a saját korában is tudjanak azért róla, és elegendő művel rendelkezzen ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ekkor, a szinte ismeretlenségből, fel kell vásárolni az életművet, a művész olcsón fogja adni, sőt még a megmentő szerepében is tetszeleghet a befektető, hiszen a művészt "megmenti" az éheshalástól, vehet neki nagyobb műtermet, autót, bármit. Ami ezután történik, annak már nincs sok köze a művészethez. A befektetők megkeresik a legnagyobb múzeumokat, és ajándékozások meg ezer más úton elérik, hogy életmű kiállitást hozzanak össze a művésznek, akinek a képeit igy, mondjuk egy év múlva többszörös haszonnal lehet piacra dobni. A vicc az, hogy a kockázat minimális, pl. amerikában a befektető adókedvezményt is kap, tehát már eleve "ingyen" veszi meg a képeket, hiszen befizette volna adóban.
Az a hisztéria, ami a Guggenheim, a Moma és a többi nagy körül zajlik, csak kis részben múlt a látogatók számának növekedésén. Mondom, a művészet mindig is szűk körben zajlik...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése