Moholy-Nagy a Ludwigban

Kezdjük az őszinte vallomással. Moholy-Nagy számomra nemcsak példakép, hanem az alfája az egész művész létnek, egy olyan megkerülhetetlen, s mellesleg világhirű alkotó, akinél érdemes elkezdeni a művészettörténetet, a fotózást. Nem véletlen, hogy mindegyik fotókönyvben ott van a legfontosabbak között, és ezt a külföld állitja, ahol élete nagyobb részét töltötte.


Oké, ez volt a feltétlenül szükséges bevezető, hiszen alighanem hiába is próbálnék függetlennek látszani. Másfelől viszont itt van ez a kiállitás, és nem tetszik. Nem a helyszinnel van a gond, nem a teremőrökkel, még csak a kiállitótérbe illesztett boltrész sem zavar, bár ha már bolt, akkor lehetne nagyobb a választék, hiszen a Moholy-Nagy könyveket sorba téve el is fogyott a lendület, egy bögre és egy szatyor maradt, ami mondjuk elfogadható lenne Szigetváron, de nem itt. De ne kerteljünk: a képekkel van a bajom. Néhány éve láttam utoljára képet tőle, nyilván könyvben, amikor még tanulgattam a művtörit. Mondjuk nagyjából ő volt az első, akinek a képeit tanulmányoztam, egyáltalán, akinek tetszettek a képei. Hihetletlen felfedezés volt megismerkedni a fotogramjaival, és szintén ő volt az, aki először elszakadt a valóságábrázolástól. Na igen, megint a nagy szavak. De ez van. Viszont most úgy voltam a képekkel, mintha már láttam volna mindegyiket. Persze láttam is, de könyvben, ilyen-olyan újságokban, vagy akár tankönyvben. Ez alkalommal már úgy voltam vele, hogy igen, látom a képeket, de azóta eltelt 100 év, és az a fajta ábrázolás átment már a köztudatba, lenyúlták az összes kompoziciós és képi trükkjét, sőt, uram bocsá, meg is haladták. Vegyük mondjuk a fényképező nélküli képeit, mind csodálatos, és akkor döbbenetes lehetett azokkal szembesülni, csakhogy azóta ötvenmillióan utánozták már, köztük én is. Óhatatlanul új elemek, figurák helyett tárgyak kerültek a középpontba, felsorolhatnám ide a fotósok 70 %-át.


Vegyük észre, és fogadjuk el, hogy Moholy-Nagy a kezdet. Ő Picasso a fotóban, ő Velazquez, ő Leonardo és ő Giotto is. Őt már azért kell szeretni, mert elkezdett valamit, ami máig hatással van mindenkire, mert keretet adott az absztraktnak, mindenki tőle nyúlt, mint a Beatlestől..Én értettem félre valamit, mert bennem nem a klasszikus, a kezdet volt eddig, hanem az újitó, az érdekes, a hihetetlen. Jó lenne újra rácsodálkozni, de már nem lehet.